A vadászat római szűz istennőjének kétségkívül volt pár száz sikerekben gazdag éve, ám mostanság jószerével csak egy sósborszeszfirma ápolja emlékét, s a Diana név láttán ma már aligha ő, s persze nem is Paul Anka 1957-es listavezető slágere jut elsőként az eszünkbe, hanem az a boldogult brit arisztokrata hölgy, aki 1997 nyarán seregnyi paparazzo és egy fatális autóbaleset halálos áldozatává vált. A néhai walesi hercegné mifelénk is szavatolt legendának számít, s habár sosem énekelt a hamvadó cigarettavégről, hangja nem birkózott meg négy teljes oktávval, s még Ernst Marischka sem forgatott filmtrilógiát az életéről, azért magyarországi hírneve bizonnyal birokra kelhet Sisi, Karády Katalin, s akár még Zámbó Jimmy kultuszával is.
Így hát nyilvánvalóan sikerre van ítélve az a vándortárlat, amely London, Ausztrália és az Egyesült Államok kiállítóhelyei után a kontinensen elsőként most a józsefvárosi mágnásfertály kellős közepén, még közelebbről az előkelő Károlyi-Csekonics Rezidenciában ütött tanyát. A Spencer család által kiválogatott hajdani személyes tárgyak, csecsebecsék és gyémánttiarák, fotók, filmfelvételek s persze ruhák együttese Lady Diana életét és munkásságát hivatott reprezentálni, s a látogatót kecsegtető "tartalmas és felemelő" élmény korántsem csak a szívek hercegnőjének, Anglia rózsájának hazai rajongói számára tűnhet vonzónak. A családtörténetek és életrajzok kandi búvárlója például rögtön az első teremben elmerülhet a Spencer család nő tagjainak századokra visszatekintő históriájában, kezdve mindjárt Sarah Jenynsen, aki ugyan éppenséggel nem volt tagja a nevezett famíliának (csak leánya lett utóbb Spencer-feleséggé), ámde aki Anna királynő bizalmasaként és a spanyol örökösödési háborúban tündöklő Marlborough herceg hitveseként a XVIII. századi Anglia legbefolyásosabb asszonyának számított. A rég letűnt korszakok nőalakjai és családi ékszerei után egyhamar a tiszteletre méltó Diana Frances Spencer gyermekkorában találjuk magunkat, s a főrangú édesapa kedélyes amatőrfilmjei, a kis lady első írásgyakorlatai és széttáncolt balettcipellői mellett szülei válásáról éppúgy - és éppannyi - információt lelünk, mint kedves Mogyoró nevű tengerimalacáról.
A kiállítás láthatólag nem kívánja behatóbban elemezni a tragikus sorsú hercegnő életét, sem ikonná válásának összetevőit, azonban az előhordott anyag így is bőséges alkalmat kínál a morfondírozásra. Mert alighogy Mrs. Russell főzőiskolájának eredményes abszolválásáról és Diana pesztonkai, majd segédóvónői alkalmazásáról értesülünk, máris a fejedelmi lánykérésnél találjuk magunkat, mely lánykérésre, mint értesülünk, a kósza hírekkel ellentétben nem Károly herceg lakosztályában, gyertyafényes vacsora mellett került sor. Az esküvő és a híres-híres uszályos ruha terme után a luxusgardrób következik, amely alighanem a tárlat leginkább figyelemre méltó szakasza. Mert bár a bájos elhunyt világéletében viszolygott attól, hogy divatbábként tekintsenek személyére, azért ütemesen váltott ruháin jól nyomon követhető az haute volée által viselt haute couture alakulásának bő másfél évtizede. Az angol magas szabászat remekeit felváltó nemzetközi modellek, Versace és Lagerfeld mesterművei között pedig már ott leljük a taposóaknák ellen folytatott küzdelem védőmellényes díszöltözékét is, mely egyébiránt Ralph Lauren és Giorgio Armani elkötelezettségét is ékesen bizonyítja.
S innen már egyenes út vezet a hercegnő karitatív és altruista működése felé. A királyi balett patrónája, a változatos jótékonysági akciók védangyala, aki a nemzetközi celebritások közül elsőként érintett meg demonstratív módon, fotóriporterek jelenlétében leprást és (saját jogán nem híres) AIDS-beteget, valóban fáradhatatlan aktivitással ügyködött választott céljai érdekében. A tárlókban közszemlére helyezett tanúságok nemes és folttalanul tiszta egyéniségnek mutatják a királyi családba beházasodó, majd onnan kiváló asszonyt. Talán éppenséggel ennek az emelkedett látogatói benyomásnak a védelmében s a degradációt elkerülendő a kiállítás meglehetős elnagyoltan tárgyalja Diana utolsó éveit. Pedig bármennyire értékesnek fogadjuk is el karitatív tevékenységét, azért ikonná s utóbb legendává válásában legalább ekkora szerepe volt az Andrew Morton közreműködésével véghezvitt dinasztiarengető biliborításnak, válásának meg szerelmi próbálkozásainak, és természetesen tragikus balesetének is. Mindezekről nem vagy legfeljebb rövid utalásokkal beszél a kiállítás, s inkább rögvest a halálesetet követő tömeggyászra és a temetés gyászpompájára összpontosítja figyelmét és figyelmünket. A fagyos udvariassággal kerülgetett brit királyi család, a trónörökös vagy a Károly és Diana megismerkedésének taglalása során rezzenetlenül felemlített Parker Bowles házaspár ilyesformán csak a háttér legmélyéről asszisztálhat a nép hercegnőjének megdicsőüléséhez, ám ennél is zavaróbb lehet, hogy éppenséggel ezek a tapintatosan elmellőzött kényes témák számítanak a legenda egyik főelemét alkotó (s a kiállítás által korántsem vitatott) női mártíromság perdöntő bizonyítékainak. De könnyen meglehet, hogy e hiányt csak a szkeptikus tudósító érzi, hiszen a gyászszertartás képsorait megkönnyező koros hölgy például rajongásában jócskán megerősödve igazítja lépteit az ajándékbolt felé, s mondja messzire hangzó szavakkal: "Egy dianás hűtőmágnest kérek!"
Budapest VIII., Múzeum u. 17., nyitva május 3-ig
