Magyar Narancs: Láttam a Dilettánsok, dilettánsok! című esten a közönség soraiban, jókat derült Szittya Attila Bendegúz és a magyar irodalom többi nagy dilettáns költőjének versein. Nemrég ön is szavalt, Szőcs Géza Miniszterek érkeznek a kormányülésre című versét adta elő teljes komolysággal.
Gálvölgyi János: Szittya Attilát azért nem érte be, de kétségtelen, hogy volt benne valami Szittyából. Hát, lelke rajta. Pedig azt mondják, akik értenek hozzá, hogy költőnek nem is volt rossz.
MN: Új keletű közéleti versmondó munkásságának része a „Túlélték, mégis meghaltak / Egyfülű nyulat simogattak” kezdetű költemény is, amelyet a Tv2-s Tények szövegeiből fabrikáltak. Ezek a sorok nemcsak megütik, de messze túl is szárnyalják a szittyai szintet.
GJ: Tudja, megvolt már nekem ez a műfaj. A Játékszín elődjében, a Kamara Varietében kezdtem a pályát, és amikor engem oda leszerződtettek a Ki mit tud? után, azt mondták, kell egy fellépőszám. Itt, velünk szemben, a Berlin étterem teraszán leültem egy Soós András nevű humoristával – azt sem tudják ma, hogy élt –, és kitaláltuk, hogy az akkori slágerszövegeket, például az Isten véled, édes Piroskámat szavaljam el színészhanggal. Ez ötven évvel ezelőtt történt. Amikor a két fiatalember, az ötletgazdák felhívtak, hogy milyen jó lenne elszavalni a Tények hülyeségeit, akkor az első öregemberes gondolatom az volt: na, ez nekem már megvolt, de persze boldogan igent mondtam.
MN: Sok rossz verset kellett szavalnia pályafutása során?
| ||
GJ: Nem, mert nem voltam szavalóművész soha. Az én fiatalkoromban egyébként még voltak szavalóestek, de ha ma kiállnék egy ilyen műsorral, agyon is vernének. Voltak művészek, nem feltétlenül a legjobbak, akik szavaltak, mint a güzü, mert az megélhetés volt akkoriban. Volt november 7., április 4., anyák napja, nőnap, gyereknap, ezeken mind lehetett szavalni. Még a főiskola előtt nyertem egy országos szavalóversenyt, Illyés Gyulát például itt utáltam meg. Ez egy Illyés-szavalóverseny volt, az első díjat pedig maga a mester adta át, a Poharaim című kötetet, amibe azt írta, hogy Gálvölgyi Istvánnak szeretettel. Ettől én rettenetesen mérges lettem Illyés egész művészetére.
MN: Belebotlott más kortársakba is, akiktől szavalnia kellett?
GJ: Csurka Istvánnal például nagyon jóban voltam. Volt egy veszprémi tévétalálkozó, ahol elmondtam egy Csurka-monológot. Amikor megjelent az első videokazettám, ragaszkodtam hozzá, hogy ez is rajta legyen. Azt mondták, nem lehet rajta, én meg azt mondtam, hogy akkor nem kell a videokazetta. Végül rákerült a Csurka, aki jogdíjfizetéskor – nem lehetett több havi 48 fillérnél – mindig felhívott, és köszönetet mondott. Aztán a rendszerváltás után jött velem szemben egyszer estefelé a Dob utcán, szervusz, szervusz, kényszeredett jelenet volt. Szerintem az járt a fejében, hogy jövünk mi ahhoz, hogy egyáltalán köszöngetünk itt egymásnak. Azt, hogy ilyen lett a világ, nagy bűnnek tartom.
MN: Nagy kedvencét, Mándy Ivánt hogy ismerte meg?
GJ: Mándy a gyerekkorom írója volt. Nagy szerencséje volt a korosztályomnak, mert akit letiltottak, átment a gyerekirodalomba. Ezzel Mándy is így volt. Gyerekfejjel rajongtam Csutakért, felnőttfejjel pedig a felnőtt szövegeiért. Arról fantáziáltam, ha egyszer írnék, úgy szeretnék írni, mint Mándy. És akkor egyszer megjelent a Film Színház Muzsikában egy interjú vele, amiben azt mondta, ha lenne színháza, Dajka Margitot és Gálvölgyi Jánost szerződtetné oda. Nem tudom elmondani azt a boldogságot, amit én ettől éreztem. És akkor megismerkedtem Ivánnal.
MN: Hol?
GJ: A 70-es trolin. Odamentem hozzá, bemutatkoztam, hogy tiszteletem, Gálvölgyi János vagyok, ő pedig erre, hogy igen, igen. Ivánban sosem volt meg, hogy ő itt a nagy művész, akinek kis rajongói vannak. Ülni vele a fő törzshelyén, a Különlegességi cukrászdában, ahogy akkoriban a Lukács cukrászdát hívták, hallgatni a csöndjeit, a szüneteit, az valami nagyon nagy élmény volt. Nem kerültünk szoros barátságba, de egyszer-kétszer elmentünk együtt operába, ide-oda. Furcsa dolog ez a barátság.
MN: A házibarátot alakítja a híresen hamis hangú díváról, Florence Foster Jenkinsről szóló Mennyei hang! című darabban. Nehéz megtanulni jól rosszul énekelni?
GJ: Önfeledten rosszul énekelni gyerekjáték, szándékosan rosszul csinálni nagyon nehéz, de Bánsági Ildikó remekül megoldja. Nekem a főiskolán nagyon nagy problémám volt, hogy mindig félhangokat énekeltem mellé. Nádasdy Kálmán volt a rektor, ő meg volt róla győződve, hogy viccelek, szándékosan csinálom. Nem nagyképűségből mondom, de nekem nagyon jó fülem van, a parodistasághoz ez elengedhetetlen, de az énekléstől mindig is volt és van is bennem frász, holott játszottam Macskákat, Producereket.
MN: A hullaégetőben a főszerepet játssza, a példás kispolgárt, akiből megveszekedett náci lesz. Ön ’48-as születésű – téma volt az ebben a generációban, hogy ki mit csinált a háború alatt?
GJ: Egyáltalán nem. Én hosszú ideig semmit sem hallottam a háborúról. Egyszerűen nem volt téma, a szüleim semmit sem meséltek. A mi generációnkban a szülők nem nagyon meséltek.
MN: Itt ülünk a Vígszínház tőszomszédságában. Harkányi Endre mesélte, milyen furcsa érzés volt neki, a holokauszttúlélőnek Páger Antal közelében lenni a Vígben.
GJ: Téni bácsit én például ismerhettem. Az apósom, ugye, Rodolfo volt, ő hosszú ideig nem állt szóba vele, miután Páger visszajött Magyarországra. Az apósom azt mondta, egy tehetséges embernek nem szabad azt tennie, amit a Páger tett. Ahányszor csak találkoztam vele – és akkor már ismerte a családi kapcsolatunkat –, mindig üzent apósomnak, hogy mondd meg Rudikának, hogy ennyi és ennyi zsidót bújtattam a pincében. Öt zsidóval indult a történet, ahogy egyre többször előadta, lassan 40 lett belőle. Minden alkalommal ezt üzente, hogy mondd meg Rudikának, úgyhogy gondolom, dolgozhatott benne valami.
MN: Érte veszteség a családját a háborúban?
GJ: Nem tudok róla. Mi katolikus család voltunk, apám tisztviselő, anyám ápolónő volt Kispesten. Gyerekként a nagymamával jártam templomba, az első színházi élményem is a templom volt. Borzasztóan tetszett, hogy láthattam egy jelmezes bácsit, ez volt a pap. És a végén, a művészbejáróban, a sekrestyében láthattam civilben is. Elmentem ministrálni is, nagyon tetszett, hogy be lehet öltözni valami másba.
MN: ’56-ban nem akartak családilag elmenni?
GJ: Emlékszem, volt egy nap valamikor ’56-ban, hogy pontosan mikor, azt nem tudom, gyerek voltam, szóval volt egy nap, amikor nagy volt az izgalom otthon, nekem csak annyit mondtak, hogy este autóval el fogunk menni valahova. Azt sem tudtam, hogy forradalom van, de az autó nagy szó volt, egy taxi látványa is élményszámba ment. Össze volt pakolva a bőrönd, és aztán nem mentünk. Volt nagy üvöltözés otthon, erre emlékszem. Annyit tudtam, hogy megyünk majd valahova, de nem mentünk sehova. Ennek köszönhetem, hogy itt vagyok.
MN: Már felnőttként nem fordult meg a fejében, hogy lelépjen az országból?
GJ: Amikor Ausztráliában jártam – azt szoktuk mondani, hogy fellépni mentünk, de valójában a helyi kocsmákban játszottunk –, akkor tényleg megérintett, hogy elmennék.
MN: Ez mikor volt?
GJ: Vagy 30 éve. Nem volt benne semmi politika, inkább az óceán volt benne. Persze, hogy miből éltem volna, azt nem tudom, akkor sem tudtam.
MN: A választások előtt Nacsa Olivér nyilatkozta, hogy ha vannak humoristák, akik a liberális oldal szószólói, mint például Bödőcs Tibor, akkor az csak természetes, hogy a konzervatív oldalnak is kell lennie saját humoristájának, ez lenne ő.
GJ: Bödőcs Tibor zseniális. Én őt személyesen nem ismerem, de karácsonyra a könyvét kértem, és meg is kaptam. Szerintem ez a pali nagyon-nagyon tehetséges. Ájultan olvastam ezeket az irodalmi paródiáit. Nemcsak jó stílusérzéke van, de olvasta is, akikről írt. Ez igazi ritkaság manapság.
MN: Látta Bödőcs legutóbbi Orbán-paródiáját, a villáminterjút?
GJ: Igen.
MN: Szakmailag hogy tetszett?
GJ: Megmondom őszintén, szakmailag nem tetszett. Nem értettem, hogy mit beszél. A vidám műfajban baromi fontos, hogy a poént érteni lehessen. Háromszor-négyszer kellett meghallgatnom egy-egy mondatát. Azt hiszem, nem erős oldala ez a fajta paródia.
MN: Ennyi múlik a tiszta beszéden?
GJ: Technika kérdése. Én Rátonyi Róberttől tanultam meg, aki nagy táncos-komikus volt, hogy poént nem lehet se halkan mondani, se elhadarni. A lehető legtisztábban be kell vágni. De nem szeretnék szakmázni, bocsánat. Azért Hofi hiányzik nagyon.
MN: Jóban voltak?
GJ: Is-is.
MN: Mit jelent az első vagy a második „is”?
GJ: Bármennyire furcsa, hiszen Géza egy tízessel volt idősebb nálam, de nagyjából együtt kezdtünk. Én a ’68-as Ki mit tud?-on tűntem fel, ő a ’68-as szilveszteri rádiókabaréban. Persze ő akkor már az EMKE-ben és más éjszakai helyeken zseniális dolgokat művelt. Amikor Hofi nagy sztár lett, akkor nem voltunk jóban, de akkor ő senkivel nem volt jóban. Amikor odakerültem a Madáchba, leültem vele, és azt mondtam neki, hogy Géza, ígérem, itt nem lesz paródia, nem lesz Gálvölgyi-est, semmi ilyen nem lesz. Sokszor ott maradtam esténként, hogy egy kicsit meglessem.
MN: Hofi ezt nem furcsállta?
GJ: Sokáig szóvá tette. Játszottam Arthur Miller Alkujában, ami mindig szombaton ment: az előadás díszlete Géza műsorának a fél díszlete volt. Miller darabjában egy család felszámolja a szülők hagyatékát, ez egy limlomos díszlet volt, jól illett Hofi műsorába, az Élelem bérébe. Nagy átállás nem kellett. És nagy protekció sem kellett hozzá, hogy én az Alku után ott maradjak Hofit nézni. Ő már este 9-re megérkezett. Kérdezte is, hogy: mit nézel? Téged – mondtam. Én attól egy hétig boldog voltam, hogy nézhettem. Egy hónap múlva aztán megint ott maradtam az Alku után. Megint jött, hogy mit nézem. Borzasztó nehezen fogadta el, hogy nem lopni akarok tőle szakmai értelemben. Aztán ez a bizalmatlanság elmúlt.
MN: Az Alkuban egy zsidó becsüst játszott. Találkozott valaha is zsidó becsüssel?
GJ: Nem, de nem is kellett. Főiskolás koromban még azt játszottam, hogy lementem a Rákóczi útra nézni az embereket, hogy hű, ez meg az milyen jó figura. Ha megláttam egy sánta embert, utánamentem, hogy kifigyeljem, hogy kell sántán járni. Amikor a majomkirályt játszottam a Ramajanában, kimentem az állatkertbe, és néztem a majmokat. Aztán rájöttem, hogy ez nem így működik. Nagy élményem volt az Alkunál, hogy egyszer előadás után odajöttek hozzám többen is a nézők közül, azt hiszem, beregszásziak voltak, és azt kérdezték, ismertem-e az öreg rabbijukat, a Kohn bácsit, mert ráismertek a játékomban. Nem, dehogy ismertem Kohn bácsit. De az is lehet, hogy Schwarz bácsinak hívták.
MN: Számos hivatalos elismerésben részesült a pályája során. Azt is elismerésként könyveli el, ha kitiltják valahonnan?
GJ: Abszolút. De tényleg kitiltottak volna valahonnan?
MN: Köztévé?
GJ: Persze ez csak egy költői kérdés volt.
MN: Mondjuk úgy, nem látják szívesen. Legfeljebb archív formában.
GJ: Nézze, ahhoz, hogy kiderüljön, nem látnak szívesen, először meg kellene hívniuk, és ha bementem, pofákat vágniuk. Na, bumm, ha nem hívnak, nem hívnak. Persze az sehol nincs leírva, hogy a Gálvölgyit nem lehet meghívni a köztévébe, az ilyesmit nem szokás egy listára felírni.
