Lehet-e lenyűgöző bármi is a semmi közepén? Van önmagában értelme a ragyogásnak? Kovács Kristóf harmadjára nyúlt a Godot-hoz. Saját bevallása szerint – szemben a stockholmi rendezőszak diploma-előadásaként bemutatott első változat kérdésfelvetésével, miszerint merre indulhat az ember – a mostani verzió a halálról szól. Azaz nem nyit meg utakat, azt a pontot modellezi, ahonnan már nincs tovább. Aranyasztalok és -székek, szigorúan a legegyszerűbb formájúak, a bársonyfalon sorban képkeretek képek nélkül, azaz az üresség portréi, csendéletei. A végső kocsma. Mert hiába a röpke mondén sugallat, ez bizony csak egy utolsó hely, nem meleg, nem otthonos, nem csábít maradásra, továbbélésre. Egy ilyet könnyű otthagyni. Vagy mégsem? És csak azért nem, mert nincs megfelelő kötél? Tágabban értelmezve a kereteket, a sok kis arany mellett a nagy keret, a színpad a feketeségével tüntet és zár magába. Ebben a keretben minden a minimálisra egyszerűsödik, a lényegére szűkül, lecsupaszodik, mint az a csenevész cserje, amit hőseink fának neveznek. Csak mert ezt találták meg. Mert valahol csak-csak várniuk kell. Ebbe a keretbe robban be a robusztus Pozzo (Ilyés Róbert) zseniálisan eltalált figurája Luckyval. Székely B. Miklós ősöreg, szikár, a legegyszerűbb gesztusokból építkező Vladimirjának és Tóth József néha esetlen, legtöbbször gyermeki bájjal működő Estragonjának kettőse még inkább a végletekkel szembesít. A két figura téblábol a térben, szenvedésük kitölti a számukra kijelölt helyet. Mégis visszatérnek másnap. Ki hagyta őket magukra? Ki tette őket erőtlenné? Erre persze sosem kaphatunk választ. De az nagyon erősen kiragyog ebből a minden felesleges gesztust mellőző, olykor-olykor felvillanó humorával még inkább megütő rendezésből, hogy a gyötrődésükkel semmiképp nincsenek egyedül.
A Budaörsi Latinovits Színház vendégelőadása a Bethlen Téri Színházban, november 9.
