Színház

A banalitás költészete

Fekete Ádám: A Jeditanács összeül

  • Tompa Andrea
  • 2017. december 16.

Színház

Leginkább egzisztencialista drámának nevezném. A létezésről, annak legapróbb pillanatairól, érzeteiről szól. A mindennapiságról, drámai fordulatok nélkül, a poézis hangján. Azt hiszem, nem találkoztam még ilyen nem magyar magyar darabbal, nem tudnám megnevezni, hol vannak itthoni elődei, legfeljebb Hamvas Béla Karneválja jut eszembe róla.

Fekete Ádám darabja a megnevezhetetlent üldözi, bár az üldözés kifejezés is pontosításra szorul: hol nagyítóval nézegeti és valamiféle szóboncolást hajt végre, hol szárnyal és hajózik, hol meg újra és újra elmondatja, eljátszatja egyes jeleneteit. Nincs hol és nincs mikor, most van, itt van, de nem itt, a Tűzoltó utcában, de itt is. Titkokat, a létezés megragadhatatlan érzeteit akarja megfogalmazni. A múló pillanatot, amiben a nagy történés bekövetkezhetett volna. Arról a tapasztalásról beszél, ami egy jó arasznyival a föld fölött suhan. Amikor visszafelesel a valóság és az unalmas ráció. Egy én beszél, egy valaki, egy felrobbant valaki inkább – több emberre vagy ezer érzékelésre szakadt, mozgásban lévő lény.

Egy utcán sétáló ember, akinek a képét mintha valaki megbuherálta volna, és nemcsak sétál, de úszik is, repül is, bukdácsol is, mindezt különböző ritmusokban, mozdulatlanul-lassan, rajzfilmesen gyorsan, és rohanva. Fogalmunk sincs, hogy voltaképpen tud-e járni a szónak abban az értelmében – „milyen értelmében”, kérdez vissza Fekete Ádám hőse vagy énje, ezer énjének egyike. Az én keresésének vagy inkább vég­telen megragadhatatlanságának drámai műve ez. A szereplők, vagy­is ezek a beszélő ének, hangok és szólamok hatásosan filozofálnak a banalitások bonyolultságáról és titkairól.

Itt is állandóan pontosítanak valamit. Nehezen futnak rá mondandójukra, megneveznek valamit, és amint megnevezték, az a valami elillan vagy átakul. És mivel folyton rákérdeznek a szituá­cióra, sehogy nem jutnak előre. Ha a világ folyamatosan pontosításra szorul, akkor sose jutunk előbbre. Ez az örök helyesbítés, ez a széles fesztávú, az egzisztenciát átfogó és a pillanatnyi szöttyögést, téblábolást is magába olvasztó, álmokat és beton virágládákat egy mondatba fűző világkép e dráma anyaga. Hősünk (hőseink) az elszalasztott pillanatról filozofálnak, amikor épp csak egy töredéknyi időn múlik, hogy máshogy alakuljon egy történet.

Olyan az egész, mint Fekete Ádám, a mostani szerző (és rendező), ahogy sok éve először láttam színészként. A TÁP Színház Minden rossz varietéjében úgy mesélt viccet, hogy sosem tudtuk meg a csattanót, az előadó viszont lebilincselően, saját szavait folyamatosan felülbírálva, mint egy Thomas Bernhard-i clown, szédületes jelenléttel és szenvedéllyel akart mesélni. Fekete Ádám az egyik leggazdagabb, legsokoldalúbb tehetség ma a színházban.

Bár a darabbal való első találkozásom a színpadon esik meg, és megérzem benne ezt a nagy költészetet, mégis úgy látom, ezúttal nehezebb színpadra vinni a költészetet, mint álmodni róla szavakban. A Trafó pincéjében valahogy be vagyunk szorítva az ilyesfajta álmodozáshoz. Ennek a darabnak sokkal nagyobb levegő kell. Több csend, bátrabb álmodozás. A low-tech produkcióból mintha hiányozna az az innováció, amit a darabban felfedezni vélek. Lehet, hogy nem is Fekete Ádám a saját darabjának legjobb rendezője. Bár sok szép, már-már ámulatra méltóan és banálisan költői pillanat van a színpadon: Pallag Márton feszült tekintete el tudja megsélni ezt az ezer csillagra szakadt ént, a megfoghatatlan, centrum nélküli embert. És nagyon izgalmas, ritkán látott színész Sipos Vera, és mind a többiek, akiket gyakrabban van alkalmam nézni: Jankovics Péter, Kárpáti Pál, Stefanovics Angéla, Terhes Sándor, Laboda Kornél. És a színészek láthatóan értik, mit játszanak, és ezzel nézőként én is közel tudok férkőzni az egyébként bonyolult és filozofikus szöveghez. Sok finom pillanat van. Ahogy egy hátsó képernyőn random, minden rendszer vagy logika nélkül váltakoznak a számok, mint egy bankban vagy egy kortárs művészeti alkotásban – ez elég talányos és figyelemre méltó kis részlet.

Valahogy az egész nincs. A dráma költői szerkezetei, ismétlődései, banalitásai és egzisztenciális felszisszenései sokszor inkább fárasztóak a nézőtérről, nem alakulnak közös, hömpölygő anyaggá. Most látni vélem, hogy valahogy hiányzik a költői színpadi hagyomány, annak a hagyománya, hogyan lehet költészetet, színházi esszéket eljátszani. Egy ilyesfajta innovációnak talán tényleg nehéz a szűk, rossz adottságú pincében, maroknyi néző előtt, szerény vizuális lehetőségek között megszületnie.

 

Trafó, október 28.

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.