Elmondom, hogyan álmodtam meg a Tiger Lillies gyulai vendégszereplését. Hamlet-koncert a Várszínházban, a csillagos ég alatt… Sőt óriásbábostul, cirkuszi artistástul eljön az egész Hamlet-előadás, a (ma Østerbro Teater néven futó) dán színházi társulat produkciója, amelyhez a brit kultegyüttes szerezte és szolgáltatta a zenét. A másnapra meghirdetett, a Tiger Lillies közreműködését ígérő Rosencrantz és Guildenstern halottban: összművészeti tombolás, jólesőn bizsergető fricskák, szurka-piszka vagy seggbe rúgással felérő polgárpukkasztás. Tényleg csak egyszer van ilyen az életben, és már azt is elképzeltem, ahogy Martyn Jacques smink nélkül, a rendes hangján (hiszen szinte kizárólag falzettben énekel) kér egy csapolt Arany Ászokot a Patrióta vendéglőben, vagy fürdőnadrágban szembejön velem a Várfürdőben.
Hogy nem így történt (és most nem a sörre és a fürdőnadrágra gondolok), annak bizonyára összetett okai vannak. A szervezés esetlegességein túl biztosan benne van a Tiger Lillies is – hiszen aki műfajt hoz létre, egy idő után elkezdi ismételni és unni saját magát. A koncert – amely egyébként Elek Tibor, a Várszínház új igazgatójának nem túl elegáns felkonfja után szépen, korrektül lement – például a művelődési ház méretű kamaraszínházba szorult, és egymásnak ellentmondó információk keringtek arról, hogy miért. A másnapi előadásba sem igazán szervesült a Tiger Lillies, gondolom, nem tudtak sokat próbálni a társulatokkal (az Aradi Kamaraszínházzal és az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színházzal), de így is csalódást okozott az együttes „essünk túl rajta!” előadói hozzáállása.
Tapasztó Ernő rendezése pedig ötletekkel telezsúfolt, széttartó-széteső előadás, amelynek fő szervezőelve inkább egyfajta hangulatiság megragadásának szándéka. Ebben a hangulatban pedig fontosabb szerepet játszik az élet halál felől megközelített értelmetlensége és ezáltal az ember nyomorultsága, mint a Stoppardot érdeklő filozófiai problémák, például a nyelvbe zártság vagy a véletlen, illetve a véletlen nyelvbe foglalása. Szó se róla, ez a hangulat remekül illik a Tiger Lillies zenéjéhez, az más kérdés, hogy az előadás maga nem indokolja az együttes jelenlétét. (A számok alatt például akár történhetne is valami a színpadon, de ez ritkán fordul elő, sokszor csak lötyögnek a színészek a zenére.)
Minden eleve a halállal kezdődik: az első jelenet a Stoppard-drámában nem is szereplő sírásóé (Lovas Zoltán). A szereplők a koporsójukból kelnek életre, hogy eljátsszák az előadást, Ophelia gyakorlatilag végig halott, csak egy röpke táncra száll ki vízzel telt üvegkoporsójából. (Az előadás két órája alatt sokszor sajnáltam is ezért az őt játszó színésznőt, Alexandra Gîtlant.) Rosencrantzon és Guildensternen kívül mindenki zombiszerű, mintha egy lakótelepi halloweenparti másnap reggelén söpört volna végig a szereplőkön a cunami. A nőknek még vámpírszerű stichje is van, a Tragédiajátszó (Iulia Pop) kiszívja Rosencrantz nyakát, Ophelia csaknem a vízbe fojtja Hamletet. A darabbeli színészek közé is egyfolytában bekeveredő sírásó (a halál, fekete álarcban?) még többször megjelenik a színen, sőt mintha ő irányítana, profi hullamosóhoz illő mozdulatokkal felöltözteti például a pucér Hamletet, tesz-vesz, rakosgatja a koporsókat, amelyeket ő fog rázárni a bogárként kapálózó, aktuálisan meghaló, pontosabban élőhalott szereplőkre. A halálról szól az előadás utolsó – egyébként nagyon szép – képe: Rosencrantz és Guildenstern koporsófedelén pénzérmék százai koppannak végig – egy láthatatlan kéz dobta le őket –, miközben megszólal a vár harangja.
A halál és a deus ex machinaként közlekedtetett sírásó központi szerepét viszont nehéz a stoppardi világban elhelyezni: mintha a rendezőt jobban érdekelte volna a Hamlet, mint a Rosencrantz és Guildenstern halott című darab. A gyulai előadás szövegváltozatában (dramaturgok: Nótáros Lajos, Fekete Réka, Tapasztó Ernő) egyébként sokkal több jelenet van a Hamletből, mint az eredeti Stoppard-drámában, és ezek is látható logika és időrend nélkül, olykor darabjaikra szedve vagy ismétlésekkel betoldva. A gyulai Rosencrantz tehát a feje tetejére állítja a Stoppard-drámát, azt, amelyik – azért még valamennyire követhető formában – a feje tetejére állítja a
Shakespeare-drámát. Ebből csak az következik, hogy nincs könnyű dolgunk. Illetve egy ponton felvetődik a klasszikusokhoz, illetve azok kiüresedéséhez való viszonyunk. A Köleséri Sándor által játszott Claudius Hamlet szerelmes levelén gúnyolódik, és Shakespeare-től eredő szállóigékbe rakja bele Ophelia nevét: „Országomat egy Opheliáért!”
A színészek korrekten játszanak, a férfiak nem szépek, hanem slampos véglények, a nők pedig – a szokásos – szexuális ragadozók. Rosencrantz és Guildenstern (Tege Antal és Gulyás Attila) emberibb hozzájuk képest, legalább érzékelik a (stoppardi) problémákat. Olyannyira, hogy néha mintha egy másik előadásban lennének. A Tiger Lillies közben a háttérben bóbiskol, és ha valaki megböki őket, eljátszanak egy számot.
Gyulai Várszínház, július 14.
