Oroszlán Szonja színésznő

„Nem kell annyit komolykodni”

  • Kovács Bálint
  • 2013. február 1.

Színház

Volt már magyar filmsztár a Valami Amerika idején és a Csillag születik zsűritagja is. Jelenleg a Madách Színházban játszik. A prózai és a zenés színház szembenállásáról, buta szőke nőkről és nagy drámai szerepekről beszélgettünk vele.

magyarnarancs.hu: Korábban elmondtad, a Mary Poppins címszerepe volt az álmod. Miért?

Oroszlán Szonja: A főiskolán mindig háromlábú szakmának neveztük a miénket: kell tudni játszani, énekelni és táncolni, mindhármat ugyanolyan szinten. Mary Poppins az a szerep, amiben aztán tényleg mind a három megvan, sőt repülni, varázsolni is kell benne – meg kell érte szenvedni, szó szerint is a napi nyolcórás táncórákkal. Szeretek keményen dolgozni; azt gondoltam, ha ezt a szerepet megcsinálom és jól sikerül, akkor megveregethetem a vállamat.

magyarnarancs.hu: Tényleg megszenvedtél vele, vagy nehezebbre számítottál?

OSZ: Van annyi tapasztalatom, hogy fel tudtam mérni a nehézségét. A főiskola után a Vígszínházba mentem négy évre, ami nagyon hasznos volt, mert olyan volt, mint négy év tanulás a prózai osztályban. Aztán elkezdtem visszakanyarodni a zenés színház felé, és most jó egyensúly van az életemben próza és e között. De rég nem játszottam ekkora kaliberű musicalben, és egy hosszú kimaradás után azért izgulsz, hogy hogyan fogsz egy nyolcperces táncszám után megszólalni.

magyarnarancs.hu: Tudatos döntés volt négy év után, hogy visszatérj a zenés színházhoz?


Fotó: Sióréti Gábor

OSZ: Akkoriban elkezdtek a feladataim egyre kisebbek lenni a Vígszínházban, ahelyett, hogy egyre nagyobbak lettek volna. Nekem pedig pályakezdőként igényem volt arra, hogy sokat játsszam, nagyobb szerepeket is, hogy megtanuljam a szakmát. Nagyon szerettem azt a színházat, de ott megakadt egy kicsit a dolog. Fájt a szívem otthagyni azokat a kollégákat, de hoztam egy kockázatos döntést. Amikor aztán Puskás Tamás meghívott a Centrál Színházba Neil Simon Legénylakás című darabjába, Szirtes Tamás eljött, hogy megnézzen, mert ő épp a Producerek női főszereplőjét kereste. Így kerültem a Madách Színházba. Később két Neil Simon-darabban is játszottam, amit nagyon szerettem, mert bár mindenki azt mondja rájuk, hogy könnyűek, azért eléggé mély, fájdalmas pontok vannak bennük, amiken megpróbálunk nevetéssel átsiklani, de közben azért belefacsarnak az ember szívébe.

magyarnarancs.hu: Zavar, hogy sokan túl könnyűnek tartják a hasonló komédiákat?

OSZ: Mindig rosszulesik nekem és azoknak a színészeknek, akik sok vígjátékot játszanak, hogy ezt könnyed műfajnak tartják, és azt gondolják, mi nem is vagyunk igazi színészek, vagy hogy mi nem is tudunk sírni – már miért ne tudnánk? Sokszor könnyebb száraz, komoly dolgokat játszani, mint jól eltalálni a jó poénokat. Menni kell a dialóggal, felvinni a végét a poénhoz, amit a másik lecsap, és a közönség nevet – ez egy profi kotta, amit ha nem tartasz be, a nevetés elmarad. A viccet csak jól lehet feladni, akár már egy lélegzetvételnyi szünettől is lehet, hogy nem fog stimmelni a néző számára. Ehhez a poentírozáshoz nagyon jó zenei hallás kell – nem baj, ha a közönség ezt nem tudja, hiszen ez „műhelytitok”, de az fura, hogy a szakma, akiknek tudniuk kéne, soha nem ismerte el ezt a műfajt.

magyarnarancs.hu: Hogy tapasztaltad: a musicalrendezők mennyire várják el, hogy az ének és a tánc mellett a jellemrajz, a szerepelemzés és a többi is tökéletes legyen?

OSZ: Abszolút elvárják. A darabelemzés ugyanúgy része a próbafolyamatnak, mint bármelyik másik színházban, ebben nem különbözik a prózától. De amikor a prózai színészek délután hazamennek, nekünk akkor kezdődik a táncpróba vagy a daltanulás a korrepetitornál. Már a főiskolán is lenézte a prózai osztály a musicaleseket, „büdös lábúaknak” hívtak minket. Ők voltak a „büdös hónaljúak”, hiszen ők csak ülnek, elemeznek, nekünk pedig a tánctól a lábunk is büdös – ez előttünk és utánunk is így volt. Csak Magyarországon van úgy, hogy művészszínház nem ismeri el a zenéset – talán ez lassan már változik. Nem tudom, miért kell ennek így lennie, hiszen azért van ennyi színház, hogy mindenki oda menjen, ahová akar. Egyszer, amikor elmentem megnézni egy előadást a Katonában, emlékszem, mindenki meglepődött: „de jó, hogy eljöttél közénk!” De miért ne jönnék? Ez egy szakma, érdekel, hogy mi van a kollégákkal. Próbáltam inkább én is meghívni őket hozzánk, de nem jöttek el. Felesleges ez a stressz. Olyan jó nem érteni valamihez, és odamenni a másikhoz azzal, hogy tök jó vagy ebben az előadásban, én ezt nem tudnám vagy nem is merném megcsinálni. Ezzel az ember egy kicsit leteszi magáról a figyelmet, lerak kicsit az egójából.

magyarnarancs.hu: Amikor a Vígszínház után visszatértél a „szórakoztató színházba”, nem bántad, hogy így várhatóan elkerülnek a nagy drámai szerepek, a Shakespeare-ek, Csehovok, Dosztojevszkijek?

OSZ: Addigra én már túl voltam a Valami Amerikán és a Szeret, nem szeret című tévésorozaton, és ettől sajnos – magyar szokás szerint – azonnal bekerültem a buta szőke nő skatulyájába, aki számára csak könnyed vígjátékok léteznek. Esélyem sem volt mást játszani. Hogy a nézők csak ezt látták bennem, azt pozitívan fogtam fel, hiszen azt jelentette, hogy hihetően, hitelesen sikerült megformálni ezt a karaktert – de hogy a rendezők is elhitték, hogy nem tudok mást eljátszani, az akkor még nagyon bántott. Valószínűleg egyszerűbb, kényelmesebb így nekik az élet, ha rögtön az első szerep után tisztázni lehet, hogy ki mit fog játszani onnantól. Igenis szerettem volna nagy drámai szerepeket, mint mindenki, mégsem érzem igazán, hogy bármiről lemaradtam volna – elég hosszú pálya ez. És lehet, hogy nem is álltak volna jól az ilyen szerepek, lehet, hogy iszonyatosat buktam volna velük – az élet talán nem véletlenül hozta így a dolgokat. És nagyon megszerettem, amiket játszom – nem kell annyit komolykodni.

magyarnarancs.hu: Azt mondod, „akkor még” bántott a skatulya. Később megbékéltél vele?

OSZ: Ma már nagyon jól vissza tudok élni vele. Sokáig küzdöttem vele, hogy az emberek a szerepemmel azonosítottak, és tényleg buta szőkének néztek az utcán, a boltban. Aztán észrevettem, hogy ha valamit elrontok, akkor azt rám hagyták, „hiszen ő ilyen”. Úgy éreztem, vannak körülmények, amikor ez nem is olyan rossz, és elkezdtem kihasználni – néha még a színházban is jól jön az ellenszegülés helyett. Régebben, főleg Szirtes Tamásnál mindig én voltam a lázadó; volt egy időszakunk, amikor – mint Makrancos Katát – be kellett törnie. Megszenvedett velem, de ő csinált belőlem higgadt, kitartó, szorgalmas színészt.

magyarnarancs.hu: Amikor ki akartál törni ebből a szerepkörből, nem adtad vissza a hasonló szerepeket?

OSZ: De, sokat visszamondtam. A Valami Amerika után az összes filmrendező, aki buta szőke nőt akart a filmjébe, engem hívott – ez egyébként nagyon megtisztelő volt. De egy idő után már én magam untam meg, hogy folyton ugyanazt a hangsúlyt, ugyanazt az eszköztárat használjam. Lassan meg már nincs is mit visszaadni – hiszen nincsenek magyar filmek.

magyarnarancs.hu: Már kikerültél ebből a skatulyából?

OSZ: Ma már a koromból adódóan sem játszhatom el ezeket a huszonéves, buta csitriket. De talán amúgy is kikerültem már belőle. A vígjáték, ahol persze nem a szereplő bugyuta, csak a szituációk komikusak, megmaradt, és szeretném is, hogy megmaradjon. Ha valaki most felajánlaná, hogy leszerződtet egy olyan színházba, ahol a jövőben csak drámai szerepeket játszhatnék, nem mondanék igent. Nem változtatnék. Most jó helyen vagyok.

Figyelmébe ajánljuk

Miénk itt a vér

  • - turcsányi -

A papa mozija ez. Nem pont a formula hagyományos értelmében, sokkal inkább szó szerint. A hatvanas évek közepén az olasz anyakönyvi hivatal kigyűjtötte a Sergio keresztnevű polgárokat, s mindegyiket hatóságilag kötelezték arra, hogy spagettiwesterneket készítsenek.

Megszemélyesített dokumentumok  

„Boldog magyar jövőt!” – olvassuk a feliratot Chilf Mária kollázsán, ahol egy felvonuláson Lenin, Rákosi és Sztálin fényképét viszik a munkások és az úttörők, nyomukban a ledöntött Sztálin-szobor feje gurul egy tankkal a háttérben.

Építő játék

  • Kiss Annamária

Horváth Csaba rendező-koreográfusnak, a Forte Társulat művészeti vezetőjének színházában legalább annyira fontos a mozgás, mint a szöveg, nem csoda, hogy ezen az estén, a mozgásszínházas tempóhoz kevéssé szokott kőszínházas társulati tagoknak melegük van.

„Megeszi a kígyót”

Alighanem a magyar kultúrára korábban is jellemző, az utóbbi időben pedig mintha még erőteljesebben megjelenő befelé fordulás miatt lehet, hogy egy olyan jelentős életmű, amilyen Ladik Kataliné, egyszerűen nem találja meg benne a helyét – holott minden adott lenne hozzá.

Halk, mély morgás

Szentesen két bulltípusú kutya kijutott az utcára, halálra mart egy férfit és örök életére megnyomorított egy nőt. Az ügyészség letöltendő börtönbüntetést kért a gazdára, akinek fogalma sem volt arról, mire képesek a házőrzői, és milyen nevelésre lett volna szükségük.

 

Hídpénz

„Az önkormányzat egy olyan fejlesztést kíván megvalósítani, hogy a Szárhegyet és a Vár­hegyet összekötnénk egy függőhíddal."

Az arany csillogása

Emlékszik még bárki is arra, hogy mikor volt az a „vizes” világbajnokság Budapesten, amikor a toronyugráshoz a Dunába húztak fel egy ménkű nagy tornyot, hogy az majd milyen jól fog mutatni a világmindenség összes televíziós készülékén?

Csak a szégyen

Egy héttel ezelőtt az ENSZ Közgyűlése elfogadta azt a határozatot, amely július 11-ét a srebrenicai népirtás emléknapjává nyilvánítja.

Feltétlenül, de nem mindenképpen

A németek sohasem fogják megbocsátani a zsidóknak Auschwitzot – hangzik egy ismert, vitatott eredetű bon mot. Mint sok más általánosításban, ebben is lehetett igazság, amíg maguk a tettesek és a nácikkal együttműködők értelmezték úgy bűneiket, hogy a végén valahogy mégis a zsidók legyenek a hibásak. Gyermekeik és unokáik azonban már elfojtás vagy kivetítés nélkül tekinthettek a népirtásra, és vonhatták kérdőre felmenőiket.

Szerelem és politika

„Ötvenegy éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt Tánczos Gábor, az Országos Pedagógiai Intézet munkatársa, a Győrffy kollégium volt tagja, ismert publicista. A pedagógián kívül behatóan foglalkozott a NÉKOSZ történetével és a romániai magyar kultúrával.”

 

Előrehozott 2026

Olyan intenzitással történnek az események a magyar belpolitikában, hogy immár felvethető: Orbán rendszerét akár a 2026-os választások előtt is le lehet váltani. Ideje hát gondolkodni ilyen forgatókönyveken is.