Schilling Árpád Rigolettója Münchenben

Egy drappban

  • Kristóf Borbála
  • 2013.02.10 14:01

Színház

A premierközönség kifütyülte és a német kritikusok sem kímélték a Krétakör vezetőjének bemutatóját. Pedig a kamaradarab sajátosságai és a tradicionális női szerepek újragondolása egyaránt figyelemreméltó.

Schilling rendezése látszólag hozza mindazt, amit egy "klasszikus" vagy "hagyományos" jelzőkkel becézgetett operarendezéstől várhatunk. A romantikus remekmű hatalmas díszletek előtt hömpölyög, s míg hátul a kórus a díszletelemek zakatolásához asszisztál, a proszcéniumot a drámaiság és a főszereplők veszik birtokukba: az énekesek kifelé fordulva zengik a közönségnek hosszú és érzelmes áriáikat. A kritika is a maradiságot nehezményezte: "inkább oratórium, mint opera", "koncertszerű előadás" egy kiemelt támogatású operaházban, unalmas eszköztelenség - ezek a főbb vádpontok. De ez csak a felszín: az előadás - a müncheni bemutatón is kifejezésre juttatott zajos nemtetszés dacára - ennél azért jóval bonyolultabb.

Hol?

Schilling Nikolaus Bachler, az operaház intendánsa meghívására érkezett a müncheni Bayerische Staatsoperbe. "Előtte eszembe sem jutott, hogy operát rendezzek. De baromi boldog voltam, hogy tanulhatok ilyet is, ráadásul közben még fizetést is kapok érte" - meséli Schilling a sajtónyilvános főpróba után. A munka keretei adottak voltak: az intendáns kijelölte a szereplőket, a zenei vezetőt - a nagynevű Marco Armiliato személyében - és az operát is. "Itt a rendező feladata a díszlet-jelmez koncepció és a rendezés - a többibe nem szólhat bele. Az intendáns ugyanis egyszerre művészeti vezető és menedzser-igazgató, miközben igazából egyik sem. Elképzel egy produkciót, és mintegy producerként megszervezi hozzá a csapatot - kitalálja, kit hogyan hozhat helyzetbe. A magyar rendszerhez és annak instabil szerepeihez képest üdítő tapasztalat az intendánsi kultúra. Nagyon ki van találva, és jól működik, mert jó helyekre osztja ki a felelősséget."

Bachler a Rigoletto esetében is saját víziójához szervezte a társaságot. "Sokat beszélgettünk arról, hogy a Rigoletto kamaradarab. Az időnként megjelenő kórus ellenére mégiscsak az öt főszereplő között játszódik le a történet, és apró rezdülésekben dőlnek el nagy dolgok. Mivel ez esetben a színházi fogékonyság elengedhetetlen kritérium, Bachler próbált olyan énekeseket találni, akik alkalmasak erre a feladatra." Bár színészi képességek terén szórt a mezőny, hangbéli adottságokban a szereposztás nagyon is erősre sikerült. Az előadás centrumát képező páros, a Gildát játszó Patricia Petibon és a címszereplő Franco Vassallo összjátéka képes mind zeneileg, mind színészileg cizelláltan feltárni egy szeretettel és harcokkal teli apa-lánya kapcsolat apró rezdüléseit, ijesztő mélységeit - egy amúgy az operajátszás statikus voltával játszó előadás során.

Mi?

A december 15-én debütáló rendezés viszont csak látszólag statikus és klasszikus. A nyitókép során a háttérben hatalmas, végtelenített lelátó, ahol szinte egyforma férfialakok ülnek. Jelmezüket a drapp és bézs árnyalatok szolid játéka, szakadt és színtelen, hanyag elegancia jellemzi. Több száz férfi - a kórus tagjai és a köztük elvegyülő bábuk - ül a lelátókon, maszkkal az arcán, könyörtelen, uniformizált monotóniában. Ebből az arctalan tömegből válnak ki a főszereplők, és ereszkednek alá az előszínpadra, ahol mintha egy másik előadás kezdődne. A lelátó később átalakul, eltűnik és újra visszatér, de a cselekmény végig a színpad elején zajlik. Mintha a hatalmas színpadnak ez a pár méteres sávja egy kamara-előadás tere lenne: egy csöppnyi, háromfalú szoba, ahol a néző kileshet egy csendes, családi drámát.

Schilling rendezésének intimitása és finom gesztusai már-már a Krétakör emlékezetes Siráját idézik, miközben egy percre sem feledtetik, hogy egy hatalmas operaszínpadot nézünk. A főszereplők az őket hátulról bámuló kórus-bábuk és a szemből-körben figyelő publikum között rekednek. Mintha görög hősök volnának színpadi gesztusokba merevedve, saját történetükbe zárva, akik miután megidéztek egy letűnt kort, időről időre képesek levetni maszkjukat, és az amfiteátrumok vagy az operaházak monumentalitásától idegen, lélektanilag motivált, finom gesztusokat tenni egymás felé.

 


A bezártság problémája több szempontból is jellemző a Rigolettóra. Nemcsak a szereplők rekednek meg Verdi agyonjátszott operája és a közönség közötti légüres térben, hanem a főszereplők külön-külön is saját világuk rabjai. Rigoletto féltésében gyakorlatilag börtönbe zárva tartja lányát, és egy nem létező világot kreál Gilda és ami még fontosabb, önmaga számára. Az udvarban alakoskodó, szerepet játszó bohóc lányához érkezve leveti maszkját. Azonban ez a mesterséges valóság nem működőképes, látjuk, ahogy szükségszerűen a megsemmisülés felé tart. A lánynak pedig vele együtt kell pusztulnia.

 

Ritkán látni olyan Gildát, aki az ártatlan, gyermeki szüzet és a mártírhalálra készülő, vadszerelmes hősnőt egyaránt el tudja játszani - részben azért, mert ez a két klisé önmagában is nehezen megjeleníthető. Schillingnél Gilda gyermekien érdeklődő, azonban kamaszosan távolságtartó és kritikus, kilépése a világba lázadás apja ellen. Petibon muzikális és színészi virtuozitása lubickol e lányosan lázadó, nőiesen bátor, különös figurának a történetében. Az énekesnő itt debütál Gildaként, és kitűnően veszi az akadályokat; a barokk lemezeiről vagy gálaprodukcióiból ismert vokális játékosság, bolondos, mégis előkelő dinamikai váltásai tovább alakítják karakterét. Ágh Márton díszlete pedig színt és lágyságot hoz a színpadra: a tömör, drapp tribünöket fehér fátyolfüggöny váltja fel, és megjelenik a farmert és kötött, kék pulcsit viselő, vörös hajú Gilda birodalma.

Ez a Gilda tevékeny, véleménye és akarata van, és képes iróniával szemlélni a dolgokat. Tehát cseppet sem kompatibilis a tradicionális női szerepekkel - következésképp bedarálja egy kizárólag férfiak által irányított világ. Színpadra születése, szenvedéstörténete és pusztulása egy patriarchális rendszer áldozati szertartása. Mikor beleszeret a magát diáknak kiadó Hercegbe, Gualtier Maldé! Caro nome... kezdetű áriájával elindul a mögötte magasodó lelátókra. Egyre feljebb mászva ölelgeti és cirógatja az ott ülő drapp férfiakat. Megkapó, ahogy a sok színtelen férfi közé belép ez a színes, tiszta nő, és őszinte szerelme a társadalom szemében pillanatok alatt kurválkodássá aljasul. Mintha Rigoletto igaza sejlene át a történeten: ebben a világban egy nőnek tényleg nincsen választása. Gilda kívülállóságában és közegidegenségében is ez a nőktől idegen világ tükröződik.

Rigoletto pedig saját képzeteinek rabja: púpja csak képzeletében létezik, az ő hendikepje a beteges félelem az emberektől és a világtól. Schillingnél Rigoletto nem egy furcsa, koboldmozgású, gonoszra rajzolt Disney-figura, akit sajnálnunk kéne, igazából mégsem tud együttérzést kiváltani. Inkább egy teljesen átlagos, kicsit pocakos, de azért helyenként férfias, a többieknél se nem jobb, se nem rosszabb átlagember, aki egészen banális hibákat követ el egészen banális butaságából kifolyólag. Franco Vassallo - a Rigoletto szerepében már sokat görnyedező énekes - e gyarló, hétköznapi figurát annyi természetességgel és részletező érzékenységgel mutatja meg, mintha csak egy stúdiószínpadi Ibsen-előadásból lépett volna elő. A három főszereplő közül egyedül a Herceget játszó, egyébként kitűnően éneklő Joseph Calleja színpadidegen néha, de a tartalom nélküli, hamis gesztusok nála is mindig az elviselhetőség határain belül vannak, és szerencsére általában rímelnek a Herceg karakterére.

Az előadás néha kicsit leül, elszíntelenedik - hol színészi koncentráció, hol rendezői cizellálás hiányában, így támadhat helyenként az a benyomásunk, hogy operagálát nézünk. De ezeken a pillanatokon mindig hamar túllendül, és újra bevonódunk a monumentális térbe szorult lírai kamaratörténetbe.

Neked ajánljuk