Színház

A felejtés ellen

A könyv, a kép, a film fennmarad magától, ha nem is örökké, de néhány évszázadig könnyedén. A színház viszont tünékeny, az emlékezet működtetéséhez komoly erőfeszítésekre van szükség. Felmértük az offline és az online gyűjtemények lehetőségeit.

„Csináld meg te!”

Az előadás mintha akkor kezdődne valójában, amikor vége van. Amikor a hajléktalan asszonyt alakító színésznő, Szalai Kriszta – egyébként jelentős taps után – színpadra szólítja azt az embert, aki monológját nemcsak ihlette, de egész élettörténetét, sorsát kölcsönadta, elmesélte neki.
  • Tompa Andrea
  • 2017. április 2.

Így készült

Szónoklatot megy tanulni az ifjú Caesar Rodosz szigetére, de útközben kalózok fogságába esik. Pharmacussa szigetén tartják fogva, míg a magas váltságdíj meg nem érkezik; negyven napig kell várni az 50 talentumra, ami nagy zsozsónak számít, két utazótáska kell hozzá. Caesar fölfele alkuszik magára, mert nehogy már csak 20-at érjen.
  • Tompa Andrea
  • 2017. március 23.

„Azt hitték, én vagyok a súgó”

A vak vagy siket közönség egyre könnyebben jut el színházba, audionarrációval és jelnyelvi tolmácsolással még a táncot és a rapet is el lehet mesélni. Közben nem titkolt cél a látó és halló publikum formálása sem.

Szép történet, mínusz Isten

Ami hosszú, az jó. Gyakran gondolom, tapasztalom ezt a maratoni színházi előadások esetében. A nagy vállalásokban van valami igazi szellemi, esztétikai nekigyürkőzés, ami aztán vagy sikerül, vagy nem. Az ilyen darabok (mondjuk, úgy 8 órától fölfelé) gyakran színháztörténetet írtak. Ám a polgári hagyományokból táplálkozó színház – és a magyar színházkultúra ilyen – nem tűri a hosszút: az efféle túl nagy művek megtörnék a szokásos színházlátogatási formákat, az „esti szórakozást”. Ez a József is csak öt óra, de a magyar közegben ez már bátorság.
  • Tompa Andrea
  • 2017. március 16.