Didier Eribon francia író, filozófus, szociológus, könyveiben elsősorban a homoszexualitás társadalmi beágyazottságát és a kisebbségi lét sajátosságait kutatja. Emellett 1989-ben Michel Foucault életrajzát is megírta, egy évvel korábban pedig interjúkötetet készített Claude Lévi-Strauss-szal. Munkái sokáig nem voltak hozzáférhetők magyarul, tavaly azonban legszemélyesebb műve, a Visszatérés Reimsbe című memoár révén végre a hazai közönség is jobban megismerhette a nevét és élettörténetét.
Az eredetileg 2009-ben megjelent kötetben nemcsak az elmúlt bő fél évszázad társadalmi és kulturális átalakulásait veszi szemügyre, hanem saját fiatalkorára és munkás szülei sorsára is visszatekint. Így személyes élményei és életútja felől képes érzékenyen és árnyaltan megközelíteni azokat a politikai folyamatokat, amelyek „objektív” elemzése során az egyén gyakran puszta adatként, legjobb esetben is csupán egy társadalmi osztály absztrakt megtestesüléseként jelenik meg.
Egy vakfolt felfedezése
A homoszexualitásra és a kisebbségi létre fókuszáló munkásságáért Eribon 2008-ban megkapta a Yale Egyetem által évente odaítélt Brudner-díjat. Bár az elismerést néhány évvel később egy plágiummal vádolt szerző kitüntetésére hivatkozva visszaadta, állítása szerint éppen a díjátadó ünnepségen tartott előadása indította el benne azt a gondolatot, ami végül a Visszatérés Reimsebe megírásához vezetett.
„Miután beszámoltam arról, mit jelentett egy munkás apa fiának lenni, felvetettem, hogy vajon miért nem jutott soha eszembe, vagy miért nem volt soha kedvem ezen a történeten gondolkodni, vagy éppenséggel ebből kiindulni”
– olvashatjuk a kötet végén, az epilógusban, amely hagyományos lezárás helyett örvényszerűen rántja vissza az olvasót a könyv elején megfogalmazott kérdésekhez.
A szülővárosába, apja halála apropóján visszatérő szerző kénytelen ismét szembenézni a korábban maga mögött hagyott munkáskörnyezettel. Ez a társadalmi és fizikai értelemben vett hazatérés azonban életműve egyik súlyos vakfoltjára világít rá.
„Sokkal könnyebb volt számomra a szégyennek a szexuális, mint a társadalmi formájáról írni”
– hangzik a súlyos felismerés. Ebből kiindulva Eribon annak megértésére tesz kísérletet, hogy a 21. század politikai keretei között miért tűnik nehezebbnek nyíltan beszélni az alacsony társadalmi származásról, mint „megvallani” a többségétől eltérő szexualitás orientációt. Ez olyan vállalás, amelyhez a szerzőnek szinte új nyelvet kell teremtenie: egy olyan beszédmódot, amely a tudományos elemzés tárgyilagosságát képes ötvözni az érzelmileg is megterhelő tapasztalatok személyes átélésével.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
