Magyar Narancs: Balerinának készültél. Miért nem lettél végül az?
Székely Kriszta: Kilenc évig jártam a Magyar Táncművészeti Főiskolára, komolyan készültem a klasszikus balett-táncosi pályára. De tizenhat éves korom körül más is érdekelni kezdett, sokat olvastam, szépirodalmat, vallástörténetet, és valahogy már kezdett szűk lenni a leginkább a test és a fizikai kivitelezés tökéletességére koncentráló, aszketikus művészeti ág. Az akkori táncosképzés még nem fedte fel a növendékek előtt, hogy a mozgás is lehet gondolati alkotás. Klasszikusbalett- és technikaközpontú volt a képzés. Másra vágytam. Az utolsó évben aztán egy záróvizsga előtti reggelen bementem az operaházba akkori mesternőmhöz, Pongor Ildikóhoz egy csokor virággal, megköszöntem az eddigieket, és kisétáltam az Andrássy útra. Óriási teher esett le a vállamról, éhes voltam a szó minden értelmében, vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam, most akkor jöjjön a szabad élet.
MN: Mit szólt a környezeted, hogy a finisben feladtál egy olyan pályát, amire kilenc éven keresztül kőkemény munkával készültél?
SZK: A társaim gyakorlatilag sokkot kaptak. Egy-egy ilyen osztály nagyon zárt közösség az intézetben, és borzasztóan meg tudja viselni őket, ha valaki ilyen hirtelen, látszólag megmagyarázhatatlanul, ok nélkül távozik. Édesanyám, aki orvos, biztatott, gondoljam meg, ő majd ír igazolást, hogy most ugyan nem vizsgázom le, de jövőre menjek neki, ne adjam végleg fel. De addigra már sziklaszilárd volt az elhatározásom. Őt is megviselte persze, hisz egy szülőnek életforma a művészeti pályára készülő gyerek. Napról napra csomagolta és hozta nekem a zöldséges tálakat, és kísérgette majd egy évtizeden keresztül azt a gyereket, aki egyszer csak azt mondja, hogy eddig tartott, nincs tovább. Ráadásul ügyesnek számítottam. Senki nem értette. Aztán talán fél évvel később megláttam a Deák téri utazási irodában egy nagyon olcsó repülőjegyet Bangkokba. Leléptem. Először csak utaztam, béreltem egy motort, Thaiföld, Laosz, Vietnam, élveztem a szabadságot és a szinte már feldolgozhatatlan mennyiségű új impulzust. Színek, szagok, arcok, történetek. Az is része volt az útnak, hogy megismerjem testközelből, hétköznapi formájában a buddhizmust. Gyerekkorom óta nyugtalanított ez az életnek hívott kaotikus nagy egész és benne az ember. Az, hogy talán alapvetően jó szándékkal vagyunk itt mindannyian, mégis mindig félrecsúsznak a dolgok. Válaszokat akartam. Nem kevesebbet, mint az igazságot.
MN: És megérkezett a válasz?
SZK: Dehogy. Sőt, inkább az érkezett meg, hogy nincs az a vallás, az az ideológia vagy filozófia, beleértve a buddhizmust is, ami mögül ne bújna elő az ember összes kis mocska.
MN: Ez viszont jó alap a színházhoz.
SZK: Hát, igen.
MN: Dolgoztál is Ázsiában?
SZK: Eredetileg három hónapra mentem, de majdnem négy év lett belőle. Besétáltam a Luang Prabangban található laoszi színházba, megkerestem az igazgatót, elmeséltem neki a táncművészeti múltamat, és mondtam, hogy szívesen tartanék a társulatnak tréningeket, mozgásalapú foglalkozásokat. Elkezdtem dolgozni, mindenki nagyon lelkes volt, de az igazgatóval valahogy mégsem találtam a hangot. Pár hét munka után behívott magához, hogy nézett a tévében egy előadást, és valami olyasmit szeretne. Nem volt táncos, üzletember volt, akit a sok sikeres étterme mellett megbíztak, hogy vezesse a színházat is. Nagyon kövér volt és erősen sánta, berakott egy zenét, hogy lesz Kínában egy fesztivál, ahová szeretné a társulatot ezzel kijuttatni, és egy ilyesmi koreográfiára gondolt, majd hosszan táncolt. Egyszerre volt megható és ijesztő a látvány. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne fulladjak meg a nevetéstől, de rájöttem, hogy semmi keresnivalóm ott. Azt mondtam neki, hogy ez kiváló, nem is kellek én már ide, és kisétáltam. Annyi pénzem még maradt, hogy kibéreljek magamnak egy házat, ami nevetséges összeg volt, 40 dollár körül. Találtam egy csodálatos kis helyet a Mekong partján. Az emeleten laktam egyedül, a ház alsó szintje üresen állt. Aztán hirtelen jött az ötlet, hogy az alsó szinten egy jó kocsmát kellene nyitni. Egy hónap alatt meg is nyitottunk. Egy laoszi srác volt az üzlettársam, aki amúgy ide járt a Közgázra, és beszélt magyarul. Egyedül festettem a helyet, építettem a bárpultot. A koktélokhoz szükséges italválasztékot kis ladikkal hoztuk a thai határról. Laoszban nem túl sok minden kapható. Tonic Lounge-nak hívták. A felirat még mindig megvan.
| ||
MN: Hogy ment az üzlet?
SZK: Gyorsan beindult. Nem nagyon volt ebben a városban másik ilyen hely. Főleg utazó külföldiek jártak, de volt néhány visszajáró helyi társaság. Rengeteg izgalmas emberrel találkoztam. Egy laoszi bárban egy magyar lánynak sok mindent elmesélnek magukról az úton lévő emberek.
MN: Miért jöttél haza három év múlva?
SZK: Az egyik nap nagyon rosszul végződött a bárban, részegek, verekedés stb. Bevittek minket a fogdába, nem volt olyan egyszerű kijönni onnan, végül a német konzulátus segített. Laosz után még másfél év Sanghaj jött. Tulajdonképpen telítődtem, és éreztem, hogy haza kell jönnöm. Hirtelen Európának lett olyan vákuuma, mint korábban Keletnek. Ösztöndíjat nyertem egy amerikai filmes egyetem kurzusára egy rövidfilmemmel. Ott találkoztam Kovács Dániel Richárddal, aki most az RTL Klub kreatív főrendezője. Képességesnek tartott. Elhívott dolgozni.
MN: Milyen műsorok létrehozásánál voltál jelen?
SZK: Majdnem minden műsorénál, ami nem stúdióban forgott. Például két hónapig forgattuk Argentínában, az esőerdőben a Celeb vagyok, ments ki innent, de néhány adás erejéig dolgoztam a Győzike show-ban is.
MN: Nem irritált a közeg?
SZK: Az elején nem, de amúgy is csak két és fél évig csináltam. Huszonnégy éves voltam, rendező szak csak évek múlva indult az egyetemen. Rengeteget tanultam munkamorálról, pontosságról, krízishelyzetek higgadt kezeléséről, és komoly felelősség volt a vállamon. Rendezőasszisztens is voltam a tévén kívül, forgattam, szerkesztettem. Sokat jelentett a pályám elején, hogy ez már mögöttem van, hogy nem a gimnáziumból lépek ki irányítani embereket, egy munkafolyamatot. Aztán persze hamar elkezdtem vágyni rá, hogy a munkám terméke más minőségű, mélyebb tartalmú legyen. S ekkor már nagyon rendező akartam lenni. Azon a tavaszon meghirdették a színházrendező szakot, jelentkeztem, felvettek, és minden a helyére került.
MN: Azt sem rejtetted véka alá, hogy egy színházi ember iránt érzett szerelem is befolyásolt, hogy beadd a jelentkezésed.
SZK: Szerencsésen értek össze a dolgok. Általa visszakerült az életembe a kultúra és a színház. Nyilván mindig is bennem volt a szándék, a vágy, az indíttatás, és ott volt pluszban ez az érzelmi felhajtóerő, hogy rá is lépjek az utamra. De ha kohómérnök lett volna az illető, nyilván ma nem lennék én is kohómérnök.
MN: Hogyan kerültél aztán a Katonába, az ország egyik legjobb színházába?
SZK: Már másodévtől kisebb feladatokat kaptam Zsámbéki Gábor és Máté Gábor igazgatóktól, részt vettem különböző projektekben. Szépen lassan, fokozatosan ismertem meg a társulatot, és dolgoztam velük ebben-abban. Készítettem jubileumi videót, képviseltem a társulatot Fullajtár Andreával a Bergman-fesztiválon Stockholmban, aztán Ascher Tamással közösen rendeztem Fischer Iván Vörös tehén című operáját. A Szép napokat, a negyedikes egyetemi monodrámavizsgámat, amit Szirtes Ágival csináltunk, még mindig játssza a színház. Zsámbéki A nép ellensége című előadásában pedig színpadon voltam, végig próbáltam a társulattal két hónapot, így megéltem arról az oldalról is egy munkafolyamatot. Tanulságos volt, közelebb is hozott a színészekhez. Az ötödév végi diplomarendezésemet, a Petra von Kantot pedig már ide készítettem az alagsori játszóhelyre, a Sufniba. Az világos volt, hogy engem a kőszínház érdekel, hogy ezt a műfajt hogyan lehet a mai néző számára újra és újra érvényessé tenni.
MN: Akkor jöttél a Katonába, amikor a színház több fronton is nyitni próbált.
SZK: Ebből a szempontból is szerencsém volt, valóban abszolút érzékelhető volt egy nyitás mind a vezetőség, mind a társulat részéről.
MN: Ascher, Gothár, Máté Gábor és Zsámbéki mellett lettél a színház ötödik rendezője. Hogyan fogadták a „nagy öregek” a fiatal női rendezőt?
SZK: Én nem azt érzékeltem, hogy női, hanem hogy fiatal rendezőként tekintettek rám, hogy a tanítványuknak kezeltek, és ez rendben is volt, hiszen rengeteget tanulhattam tőlük. Persze sok nehézség van a fiatal rendezőknél az elején, de én ezt nem kötöttem ahhoz, hogy lány vagyok. A színész és vele együtt a színház minden produkciónál vásárra viszi a bőrét, és fontos, hogy bizalmat érezzen a rendező iránt. Ezért meg kell dolgozni, de én kezdettől fogva nyitottságot, kíváncsiságot éreztem a színészek és a „nagy öregek” részéről is.
MN: Több nagyszerű fiatal színésznőtől hallottam, hogy a rendezőnek férfinak kell lennie, mert így működik a kémia: a rendező beleszeret a színésznőbe, a színész pedig rábízza magát a rendezőre.
SZK: Ha egy színésznőt a főiskolától fogva nevel ki éveken, évtizedeken keresztül egy férfi rendező, akkor el tudom képzelni, hogy így gondolhatja, erre szocializálódott, hogy nem is nagyon találkozik rendezőnővel, miért is mondana mást. Ez nyilván tud is működni valahogy a számukra. De a lényeg nem ebben van szerintem. Hanem a tisztán megfogalmazott gondolatokban. A „Bergman szerelmes a színésznőibe, és ők ettől lettek ilyen nagyszerűek” típusú old school attitűdnél én eggyel hidegfejűbben, mondhatni, profibban látom azt a munkát, amit végzek, és többre tartom a benne dolgozó nőket. Van ebben a klasszikus hozzáállásban egoizmus, macsóizmus, sok minden. Biztosan találni olyan titkárnőt vagy nővérkét is, aki hiszi, hogy akkor nem is végzi jól a munkáját, ha nincsen viszonya a főnökével. A saját tapasztalatom az, hogy az alkotás valójában androgün dolog, és ha emberek egymásra hangolódnak, akkor ott nem, kor, hit, nemi identitás, minden mindegy. Akkor ott minden egymást segíti és emeli majd.
MN: Nem féltél az egyetemről kikerülve az ország legjobb színészeit instruálni?
SZK: A legelején vennem kellett egy nagy levegőt, hisz nem könnyű 15 éve a pályán lévő színészeknek azt mondani, hogy most így és így csináld, de ezeket a szorongásokat az embernek munka után, magában vagy a barátaival kell megoldani, feldolgozni, nem jó teret hagyni arra, hogy kijöjjön a próbák során. De aztán ez oldódott az idővel.
MN: Rendeztél Stuttgartban is. Hogy kerültél oda?
SZK: A kinti színház a katonás munkáim alapján hívott meg dolgozni. Elvágyódás (Fernweh) volt a produkció címe. Olyan népmesék szolgáltak alapul, amelyeket a világ minden táján ismernek, például a Piroska és a farkas, Jancsi és Juliska. Ezek az alapmesetoposzok megtalálhatók a kínai és a germán mesevilágban épp úgy, mint az eszkimó mondákban. Ezekre az alaptörténetekre írtunk mai jeleneteket. Szabó-Székely Ármin dramaturggal áthallásos szövegeket gyűjtöttünk a legkülönbözőbb területekről, a Piroska és a farkas kapcsán a gimnáziumi tanárok szexuális abúzusai kerültek elő, de a Jancsi és Juliska kapcsán a menekültválságról is szó volt.
MN: Miért dolgozol mindig ugyanazzal a dramaturggal?
SZK: Ha az életben adódik egy ennyire jól működő szakmai kapcsolat, mint a miénk, akkor azt meg kell becsülni, vigyázni kell rá. Nekünk tényleg annyira egy rugóra jár az agyunk, annyira együtt tudunk dolgozni, hogy vétek lenne nem együtt csinálni, amit csinálunk. Ármin a legfőbb bizalmasom és barátom egy munka alatt, és állandó vitapartnerként is inspirál.
MN: Legutóbbi rendezésed, a Nóra már nem is arról szól, hogy a nő elhagyja-e a férjét, hanem az élethazugságokról, amelyeket mindannyian felépítünk magunknak.
SZK: Épp ez volt a célom vele. Hogy szembenézzünk önmagunkkal, az életünkkel. Az összes kis emberi mocsokkal.
