„Szép színes gyerekrajzok vannak a falon, beborítják az egész színpadot” – mondja a narrátor a színpadon ugrándozó gyerekeknek. „De jók! Ilyet én is szoktam rajzolni!” – vágja rá egy szemüveges kisfiú. „Ez pedig Pippi ágya, itt a párnája, képzeljétek, úgy szeret aludni, hogy a párnán van a lába” – vezeti tovább a gyereksereget a narrátor. „Én is úgy alszok ám!” – kiáltja izgatottan egy másik, szintén gyengén látó kisfiú, miközben a párnát tapogatja. A gyerekek körbejárják a színpadot, benéznek Harisnyás Pippi házába, bőröndjébe, megfogják az aranyait, a játék palacsintát, a vödröt és még Wilson urat is, a majmot, Pippi barátját. Belesnek a színfalak mögé, ahol a zenészek harmonikáznak nekik egy kicsit, majd leülnek a nézőtér harmadik sorába, megkapják a fülhallgatóikat és indulhat az előadás.
Kinyílik a világ
Mindez a Pesti Magyar Színházban történik, ahol 2015 nyara óta minden előadást audionarrációval látnak el, akadálymentes színházba járást biztosítva ezzel a vakoknak és gyengénlátóknak. A siketek és nagyothallók sem maradnak ki a programból: nekik előre kijelölt időpontokban, havi több alkalommal jeltolmácsolással kísért előadásokat kínálnak.
Színházi akadálymentesítés nem csak náluk érhető el, ma már sok budapesti és vidéki színház műsorán találhatunk AN (audionarráció) és JT (jeltolmácsolás) betűkóddal ellátott darabokat. A nyugati országokhoz képest még így is sokéves lemaradásban vagyunk, de a szolgáltatás egyre népszerűbb, ami az érdeklődők számában is megmutatkozik. A Pesti Magyarban az előző évadban 477 fogyatékkal élő vásárolt jegyet, a mostaniban már 303, és csak februárra 66 jegyet foglaltak le: 36 látássérült és 30 kísérő. Az Átrium Film-Színházban is több mint százan váltottak jegyet narrált előadásokra az idei évadban; a 90 decibel Project által narrált előadásokon 5–70 fő szokott lenni. A közönség vegyes, sok gyerekcsoport érkezik, hiszen a színházak kapcsolatban állnak iskolákkal, illetve az érintetteket egybefogó szervezetekkel (például a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségével [SINOSZ] vagy a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségével [MVGYOSZ]), akik hírleveleikkel segítik a közönségszervezést. A fiatalok mellett sok család is érkezik: látó vagy halló szülők fogyatékkal élő gyerekkel, vagy fordítva, ami fontos, mert közös családi programot jelent számukra. „Jött egyszer egy 92 éves néni is, aki elmondta, hogy 20 évvel ezelőtt már látta nálunk a Konyha című darabot, idős korára látássérült lett, és hosszú idő után most jött először színházba” – meséli Tóth Cecília, a Pesti Magyar Színház audionarrátora, társadalmi felelősségvállalási referense. „Találkoztam olyannal, aki 7 éves kora óta kisebb-nagyobb megszakításokkal a Vakok Intézetében lakik, most 41 éves, tavaly eljött egy előadásunkra, és azóta folyamatosan jár, kinyílt előtte a világ. Ahogy az előtt a 70 éves bácsi előtt is, aki született siket, és soha nem járt még színházban, most jött rá, mit hagyott ki” – ezt már Bonecz Ervin, a 90 decibel Project tagja mondja. Ők 2010 óta foglalkoznak akadálymentesítéssel, Budapesten például a Vígszínházban vagy a Nemzetiben, vidéken a veszprémi, kecskeméti vagy pécsi színházban.
„Előtte is jártam színházban, akkor a párom narrálta az előadásokat, így már egyedül is el tudok menni. A narráció segít a befogadásban, különlegessé teszi. Arra viszont figyelni kell, hogy ne magyarázza túl a dolgokat a narrátor, a megértést bízza ránk, és ha lehet, ne egy előre megírt szöveget olvasson fel, hanem improvizáljon sokat” – mesélik élményeiket olyan vak fiatalok, akik rendszeresen járnak narrált előadásokra. Visszajelzéseikből sokat tanulnak a narrátorok, akiknek nincs egyszerű dolguk. A próbafolyamat kezdetén ők is megkapják a szövegkönyvet, ha tudnak, jelen vannak a próbákon, és kapnak egy videofelvételt, hogy tudják a végszavakat, hogy ki mikor beszél, mennyi idő van a narrációra. Ezek után van, aki nagyjából megírja a szöveget, van, aki csak a kulcsszavakat jegyzi le magának, hiszen a narráció minden esetben élő, és akkor jó, ha nem felolvasásnak, hanem spontánnak hat. Olyan elemeket tartalmaz, mely segíti a nem látó nézőt a megértésben, például, ha a szereplők csöndben állnak, balról belép az apa, kezében poharat forgat, megöleli az anyát vagy eldobni készül valamit, akkor a narrátor elmondja ezt, míg a párbeszéd el nem kezdődik. „Arra is figyelnünk kell, hogy ne használjunk olyan szavakat, amelyeket nem biztos, hogy mindenki ismer. Egyszer például azt mondtam az egyik szereplőre, hogy »kacskakezű«, mire az előadás végén ketten is odajöttek hozzám, az mégis milyen, el sem tudták képzelni” – meséli Bonecz Ervin. Amire pedig nincs idő – a helyszínek leírása, a tárgyak, jelmezek és szereplők bemutatása –, azt az ún. előnarrációban mondja el a narrátor. Ezt vagy elküldik a nézőknek előre, vagy meghallgathatják a darab előtt a helyszínen. Fontos elem a színpadbejárás is, ahol – mint a gyerekek a Harisnyás Pippi előtt – a darabban használt fontosabb tárgyakat megtapogathatják, megismerkedhetnek a színészekkel, hallhatják a hangjukat, kipróbálhatják a hintát vagy a forgóajtót. Élménybeszámolóik alapján ez nemcsak élvezetes dolog, de sokat segít a darab befogadásában is. Ezek után hol rádió-, hol wifialapú készüléket és fülhallgatót kapnak, melyen keresztül hallgathatják az audionarrátort.
A jelnyelvi tolmács felkészülése hasonló elemekből áll: szövegkönyv, próbák, videofelvétel. Itt a közönségnek előzetes információra nincs szüksége, bár hasznos információkkal ellátott képes meghívót készíthet a színház. A tolmács általában a színpad egyik szélén, megvilágítva áll, a darabhoz illő ruhában, adott esetben jelmezben. Ha követő tolmácsolással jelelik az előadást, akkor a jelnyelvi tolmács szervesebb részét alkotja az előadásnak, szerepet kap, ám ezt egyelőre kevés helyen, kevés alkalommal csinálják, mert technikailag nehezebb megoldani. Játszani azonban lehet a tolmáccsal. „Harisnyás Pippinek például bebújok a szoknyája alá, egy zenés darabban pedig egyszer felkért az egyik színész táncolni. Improvizálásra mindig szükség van. Egyszer például egy színész kihagyott egy versszakot, és rögtön az utolsóra ugrott, azt hittem, a kimaradt sorokat elfelejtette. Aztán észbe kapott és belekezdett, pedig már azt hittem, hogy vége az előadásnak. Ilyenkor nem szabad meglepődnöm, mert rögtön észreveszik rajtam. A szemükkel hallanak” – meséli Takács Erika jelnyelvi tolmács, aki többek között a Pesti Magyarban is jeleli az előadásokat. „Ha véletlenül a színész kezében marad a kilincs, és a többiek nevetnek rajta, akkor azt mindenképpen narrálom. De egyszer például leesett valami a zsinórpadlásról, nem volt hangos, és a színészek sem reagálták le – azt nem tartottam fontosnak” – mondja Tóth Cecília.
Ugyanúgy nevetnek
Az előadások után a szakemberek a nézőktől visszajelzéseket várnak és kapnak is, hol kérdőíves formában, hol e-mailben, hol szóban. Sokszor dolgoznak tapasztalati szakértőkkel is, akik olyan látássérültek, akik részt vettek egy ilyen irányú képzésen. Ők sokat tudnak segíteni, felhívják a narrátorok figyelmét arra, hogyan lehetne még színesebbé, érzékletesebbé tenni a szöveget, miből kell kevesebb, mit kell jobban kifejteni, és mi az, ami már túlmegy a magyarázaton, és inkább idegesíti a nézőt, mint hogy segítené a megértésben. „Ha elfogadsz egy tanácsot tőlem: nem kell izgulni. Az egyik látó barátom is hallgatta a narrációt, és azt mondta, nagyon élvezetes volt, olyanokat mondtál el, amit ő észre sem vett volna” – ezt az élményt az Átrium Kerengők című előadása után osztotta meg az egyik vak fiatalember a narrátorral.
Az audionarrátorral ellentétben a jelnyelvi tolmácsok láthatók a közönség számára, így hozzájuk sokszor odamennek érdeklődni, gratulálni, és nem csak a siket vagy nagyothalló nézők. „Volt, aki azt hitte a darab elején, hogy én vagyok a súgó. Jönnek jeltolmácshallgatók, hogy mennyire tetszett nekik, vagy halló nézők, hogy »én ám magát figyeltem, milyen szép ez a nyelv!«” – meséli Takács Erika. Szerinte a siketek nagyon élvezik a zenés darabokat, majd csodálkozásomra elmondja, a zene ritmusát nagyon jól vissza lehet adni jelnyelvvel, ha kell, rappel, ha kell, operettet jelel a tolmács. A jelnyelv mellett van, hogy feliratozást vagy ún. indukciós hurkot (elektronikus akadálymentesítő eszköz) is használnak, a jelnyelvet a siketek ugyanis ismerik, de a nagyothallóknak csak elenyésző százaléka.
A néző és látó közönség visszajelzései azért is fontosak, mert az akadálymentesítés célja a többségi társadalom érzékenyítése is. „Sokan nem tudják, milyen így élni, a siket embereknek például nem is látható a fogyatékossága, ha az utcán találkozunk velük, fel sem tűnik. Egy-egy ilyen előadás után pedig rájövünk: ők is ugyanúgy nevetnek, vagy szörnyülködnek, mint mi, ugyanúgy élvezik az előadásokat. Ezzel egy másfajta szemléletű közönséget nevelünk ki” – mondja Takács Erika.
A közönség mellett a színészek is meg tudnak lepődni, amikor először találkoznak akadálymentesítéssel, de a narrátorok és jeltolmácsok tapasztalatai azt mutatják, igen hamar alkalmazkodnak a helyzethez. Volt, aki először kevésbé vette jól, hogy a színpadon, ami a színészek tere, van még egy ember, aki jelel. Mára viszont már egyes színészek is megtanultak egy-két elemet a jelnyelvből, és azzal köszöntik a színház büféjében a tolmácsot. „A Madách Színházban volt egy színpadbejárásunk az egyik narrált előadás előtt, ahová úgy érkezett meg két színész, hogy nem tudta pontosan, mire számítson, hogyan is működik a gyakorlatban a narráció. Gyorsan belerázódtak, és utána kérték, mindenképpen számoljunk be a visszajelzésekről” – meséli Pethes Ágnes audionarrátor, az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület (AKKU) alapítója és munkatársa. Az AKKU szintén több budapesti és vidéki színházban narrál és jelel, tagjai a 2014–15-ben a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Fogyatékos Személyek Egyenlőségéért Közhasznú Nonprofit Kft. kooperációjában szervezett első hazai akkreditált audionarrátor képzésen végzettek közül kerültek ki. Mivel azóta nem volt újabb képzés, az AKKU-nál ez is tervben van, szeretnének utánpótlásképzéssel is foglalkozni.
Mindehhez, ahogy az akadálymentesítéshez is, forrásra van szükség. Jelenleg az NKA és az Emmi ír ki erre pályázatokat, ez azonban a programok töredékére elég, a legtöbbet a színház teszi hozzá a saját költségvetéséből. Ez fedezi az akadálymentesítéshez szükséges eszközöket, a narrátorokat és tolmácsokat, illetve a kedvezményes jegyeket: a látás- és hallássérült személyek a legtöbb helyen 50 százalékos, kísérőik 25 százalékos kedvezménnyel vehetik igénybe az akadálymentes kultúra nyújtotta lehetőségeket.
| Hol még, mit még? A színházon kívül moziban is narrál például a 90 decibel és az AKKU, ahogy kiállításokon is megfordulnak. Újdonságnak számít a narrálás a cirkuszművészetben: a Fővárosi Nagycirkusz nagyjából egy éve kezdett ilyen előadásokat csinálni, 4-5 alkalommal összesen 100-120 látássérült nézőt és kísérőt fogadtak. A metódus ugyanaz, mint a színházban: a nézők bejárhatják a porondot, megtapogathatják a szereplőket, a jelmezeket, a kellékeket, az állatokat, kipróbálhatják az ugróasztalt vagy a gumiszőnyeget, majd rádióalapú fülhallgatón keresztül követhetik a produkciót. „A narrációba bele kell vinni a cirkusz humorát, szenvedélyét. Mivel a cirkusz abszolút a vizualitásra épül, a katarzishoz a narráció mellett kell a közönség zaja, a taps is. A nehézség abból adódik, hogy sok ismeretlen tárgy van, mint a buzogány, valahogy azt is le kell írnom” – meséli Fekete Péter igazgató, aki egyben az előadások audionarrátora is. A Cseperedő Alapítvány autistáknak szervez akadálymentes programokat, színházi előadást eddig egyszer. Ekkor felkészítik a közönséget a váratlan hangokra, pihenőszobát biztosítanak számukra, halkabbra veszik az előadás zenéjét, végigkövetik a főpróbát, előreengedik őket a büfében, érzékenyítik a jegyszedőket. „Ezek apróságok, de az autistáknak sokat jelentenek, arról nem is beszélve, hogy ez egy védett környezet, ahová az egész család együtt jöhet el kikapcsolódni” – mondja Várnai Zsuzsa, az alapítvány egyik alapító tagja. |
