Az 1958-ban létrehozott Modell Divatstúdió főiskolát végzett munkatársai akár úgy is érezhették, hogy a tág világ fuvallata érintette meg őket, amikor az elsők között kaptak rá lehetőséget, hogy kiszabadulva a pirospozsgás, telt és egészséges dolgozó nő köpenyes-kötényes-kezeslábasos ideájának szűk rendjéből Párizsra pillogó, lendületes, hangulatos rajzokat tárjanak a megfelelő zsűri elé. Minthogy azonban a grémiumban nem feltétlenül divathoz értő emberek ültek, fontossá vált a munkák általános grafi-kai színvonala. Ez magyarázza, hogy a rajzok hátterében ártalmatlan hangulatfestő akvarell-töredékek, újságkivágatok jelennek meg. Az utóbbiak többnyire francia nyelvűek: egy-egy címrészlet vagy éppen cikktöredék, feltehetőleg függetlenítve a tartalmától, hiszen a kiskosztüm-kabát vonalvezetését aligha magyarázza a korabeli francia atomkísérleteket elmarasztaló gondolatmenet, mely bizakodó hangon mutat rá, hogy a nők gyakorlatias felfogása és nemzetközi szolidaritása elősegíti a békeharcot. Princesszvonallal és V-kivágással a békéért! - találgathatnánk az esetleg mégis létező összefüggés eszmei irányát, miután megtudtuk, hogy a népszerű lóden mellett a műbőr kabát is hódított már '56 előtt is, nem beszélve a (papucscipővel viselt) halásznadrágról és a magyar öltözködéskultúrában egyszer s mindenkorra meghonosodott otthonkáról.
Az egyhangúság rémuralma tehát az 50-es évek végén határozottan enyhülni kezdett, amiben részük volt a nyugati rokoni és segélycsomagoknak is. Mindamellett Kádár János a "vadnyugati nadrágot" (farmert), "a borotválkozás elhagyását" és a hosszú hajat komoran megfeddve csak 1967-ben szögezte le, hogy mindazonáltal "a párt, az ifjúsági szövetség nem divattervező cég és nem fodrászipari ktsz., és nem is kell az ilyesmivel foglalkoznia". Ideológiai engedékenységének e lenyomatát Valuch Tibor A lódentől a miniszoknyáig (Corvina Kiadó/1956-os Intézet, 2004) című könyve tárja elénk, amely az 1945 utáni magyar öltözködéstörténetnek nem anynyira a szemmel látható, inkább az utólag kirajzolódó, mélyebb vonatkozásait, szociológiai összefüggéseit tárgyalja a hatalmi akarat és a megnyilvánulni vágyó egyén között feszülő társadalmi térben. Ennek a térnek olyan, egyre kevésbé vészjósló, de azért riasztó kiszögellései voltak, mint a népi demokratikus fejlődés eredményeinek bemu-tatását célzó kirakatrendezési versenyek vagy az 1960-ban létrehozott Öltözködési Tanács, amely a hazai öltözködéskultúra színvonalát volt hivatott magasb szintre igazítani.
Ízlésrendészet és önmérséklet kéz a kézben járt. Egy oldalasztalon elhelyezett vegyes dokumentumok tanúsága szerint a kiállításon szereplő egyik divattervező is úgy vélekedett a korai Kádár-korszak idején, hogy a javuló életszínvonal hatására igényes öltözködést áhító milliókat "sokszor zavarja meg egy-egy divathóbort, ízléstelenség csábítása, amely részben a múlt kispolgári hagyományából, részben öncélú modernkedésből ered". De aztán jöttek a hatvanas évek - ingruha, zsákruha, lasztex trapéznadrág, terilénszoknya stb. -, az üzemekben rendezett divatbemutatók helyett egyre nyugatiasabb kifutókon mutatta be a hazai kreációkat Orsi, Cipi és a többi manöken.
A kiállítás időbeli keretét ez a korszak adja: az alcímben ígért 50-es éveket néhány 1959-es rajz képviseli. Igaz, hogy a Nők Lapja vagy az Ez a Divat című lap az évtized kezdetétől fogva létezett, de a divat iránti öncélú, ideoló-giai magyarázatot, mentséget nem igénylő lelkesedés csak ekkor bukkant fel a sajtó-ban. A Magyar Nemzetben 1960-61-ben Faragó Baba divatbeszámolói párizsi fejleményekről is rendszeresen szólnak, miközben a divat szeszélyét követve hol a menyecskekendő mellett teszik le a garast, melyet "ismét az áll alatt kötnek meg", hol a paszpól vagy a csíkos pantalló térhódítását érzékelik. Az életvezetési tanácsok egyfajta ille-delmes konzervativizmus jegyében fogannak, mondhatni, szeplőtelenül. "Nálunk is akadnak emberek, akik a szerelemben nem ismernek becsületet. Támadásuknak állandóan ki van téve még a legbecsületesebb, legjellemesebb fiatal is." Így figyelmezteti olvasóit a KISZ "parasztifjúsági lapja", a Falusi Vasárnap, ezen belül is a "Ki legyen a párom?" rovat a csábító tárgykörét taglalva, szintén 1960-ban.
Mindebből a kiállított rajzok semmit sem árulnak el: hangulatuk, stílusuk, a ruhatervek vonalvezetése, de még a rajzok halványas színvilága is hozza a nemzetközi szintet, decensen odébbhúzódva a hétköznapi valóságtól. Voltaképpen kamarakiállításról van itt szó, és a tágas emeleti tér a maga keletiesen szecessziós karakterével kissé le is nyomja az anyagot, amelyet az esedékes múzeumi tárgyrevízió keretében emeltek ki a nagy-közönség elől hosszú ideje (de már nem sokáig) rejtőzködő, hatalmas gyűjteményből. A hosszú sorban elhelyezett rajzokat egy-egy benyílóban két próbababa, egy pár jó divatfotó Ács Iréntől, egy-két kiegészítő (cipő, táska, kalap) meg a már említett lapok és dokumentumok helyezik bele talán túlságosan is könnyed, utalásszerű gesztussal a szélesebb összefüggésekbe.
Iparművészeti Múzeum, április 1-jéig
