Az Északi-középhegységben követtünk egy hiúzt, hóban, forró nyomon. Egy Magyarországon élő másik nagyragadozótól, a farkastól származó lábnyomokat is találtunk, meg más állatokét is, még ha nem is közvetlenül előttünk jártak arra.
*
Az Aggteleki-karszt egyik hegygerincén caplatunk. Hideg van, hó és csend. Szabó Ádám kutató évek óta figyeli a környéken a farkas és a hiúz nyomait (A mi kutyánk kölyke, Magyar Narancs, 2005. szeptember 22.), s ehhez igazán télen alkalmasak a körülmények, hiszen a hóban jól kivehetők a lábnyomok, a hidegben pedig tovább megmaradnak a prédák. Keressük a nyomokat, és nem is panaszkodhatunk, több farkasét láttuk már. De egyik sem volt friss. A nyomok szerint három kifejlett állat jött föl tegnap a szakadéknak is beillő völgyből az erdészeti útra. Ádám a télen egy pár nyomait is látta, amely kiásott egy kotorékot.
"Ha a lábnyomok között találjuk a vizeletet, akkor az nőstény, a hímek fölemelik az egyik hátsó lábukat. Mint a kutyák" - magyarázza Ádám. A három állat között volt ez is, az is.
Körbejárjuk a csapdákat,
Ádám újakat is kihelyez. "Sok információhoz jutnánk, ha sikerülne befogni egyet. Alaposan megvizsgálnánk, aztán elengednénk - mondja a kutató. - Előfordul, hogy róka kerül a csapdába, vagy vaddisznó. Ha farkast fognék, az első az lenne, hogy gyors segítséget hívnék a közelből, meg az egyik miskolci állatorvost. Vékony az ember csontja: csapdában lévő farkast, medvét egyedül soha nem közelít meg." Nyilván tigrist se, ha éppen úgy alakul. De azt eddig csak a Dél-Dunántúl vadonjában láttak.
A hiúzt viszont itt kell keresni. Az utóbbi években csak szórványosan észlelt nagyragadozó nyomait három alkalommal is fölfedezte Ádám, igaz, viszonylag közel egymáshoz, tehát jó eséllyel ugyanarról az állatról lehetett szó. És most? Gyanús nyomot észlelünk. Kiszállunk a dzsipből, Ádám megvizsgálja, egyértelmű, hogy hiúz. "Sokszor összetévesztik a kutyáéval, de a hiúznak nem hagynak nyomot a körmei, legföljebb csak finoman" - mondja.
A nagy felfedezés örömére megebédelünk. A terepjáró orra az asztal, a menü szalonna, lilahagyma és kenyér.
"Pista bácsi szalonnája - mondja Ádám. - Az öreg erdész a határ túloldalán eddig negyvenegy hiúzt fogott az ötvenes évektől a nyolcvanas évek végéig, ezzel segítve a nyugat-európai hiúz-visszatelepítési programot. Ládacsapdá-val dolgozott. Ez egy mindkét végén nyitott, hosszúkás doboz, szívesen belemennek a macskafélék az ilyenbe, aztán amint hozzányúl az állat a csalihoz, zutty: lecsapódik az ajtó. Én is ilyennel akarok csapdázni."
Elfogy az ebéd, a hiúz nyomába eredünk. Az állat a lankás hegyoldalnak fordult az útról. Hatvan méterre egy szélesebb kiugrón lefeküdt, teljesen kiolvadt alatta a hó. Ádám leguggol.
"Szőrök. De nem övé, ez őzszőr. Elég sok, nemrég ejthette." A kutató csipeszt vesz elő, kis, steril nejlontasakot. Hiúzszőr is van a nyomban; Ádám egy hosszú, fehér szálat emel fel a csipesszel, az állat hasáról ragadt a hóba. Olyat, amelyiknek a végén ott a hagymája. Néhány lábnyomban apró vércsepp, azt is konzerválja, de vigyázni kell, nehogy fölolvadjon, mert a meleg hazavágja a DNS-eket.
A nyomon haladva egy újabb fekvőhelyre bukkanunk, de ott nem olvadt ki annyira a hó. "Jól teletömhette magát azzal az őzzel, ha ennyit lustálkodik" - mondja Ádám, és amíg föltérképezi a helyszínt, teszek néhány lépést az állat nyomán. Addig ügetett vagy lépett, de innen jó másfél méteres ugrásokkal indult tovább, ez hegymenetben és majd húszcentis hóban nem akármilyen teljesítmény.
"Ugrik négy métert is, ha kell. Úgy látszik, megugrasztotta valami! Mi lehettünk azok" - mondja Ádám. Megijedt, rohant negyven métert, aztán visszavett ügetésbe. Látszik a nyomokon, hogy vissza-visszanézett. Ránk! Ahogy vizsgáljuk a nyomait, ahogy nekiállunk szalonnázni.
"Ez nagyon jellemző rá és a többi macskafélére. Úgy halad, hogy minden kidőlt fán végigegyensúlyozhasson." Úgy tűnik, valóban nem hagy ki egyetlen alkalmat sem egy kis kötéltáncra, olyan,
mint a kisgyerek
a játszótéren. Ráadásul úgy csalinkázik, hogy minden szűk résen átbújhasson. "A farkasok céltudatosabban haladnak" - mondja Ádám, aztán a hóra mutat: "Itt biztos, hogy egerészett. Kifejlett példány lehet, tizenöt-húsz kilós." A neme azonban titokban marad, nem találunk vizeletnyomot. Magányosan élnek a hiúzok, az anyák egyedül nevelik a kölykeiket, legtöbbször csak egyet. "Jó, ha az az egy életben marad" - jegyzi meg Ádám.
A hazai kutatók feltevése szerint a hiúz és a farkas az Északi-középhegységben riválisok. Ezt nem bizonyították, a magpopulációkban nincs is erre utaló adat, és a mostani erős együttes jelenlétük sem ezt igazolja, de itt, a perempopulációban előfordulhat. Jó hír, hogy egy csöndesebb időszak után a Zempléni-hegységben is észlelték mindkét nagyragadozót. Persze a farkas jelenléte sokkal szembetűnőbb a hiúzénál, mert az egyedül él, jóval rejtőzködőbb életmódot folytat, ráadásul a vadászok szemében kevésbé értékes fajokkal táplálkozik. Magyarországon mindkét fajt kihaltnak nyilvánították a 20. század közepén, de valószínűleg csak a hiúz tűnt el teljesen, hogy aztán úgy harminc évvel ezelőtt újra megjelenjen. Mindkettő kíváncsi állat, de a hiúz különösen az, sokszor ez okozza a vesztét. Csak a párválasztási időszakban, februárban ad hangot, a farkas ezen a téren is aktívabb. Ma mindkét faj fokozottan védett, a farkas eszmei értéke negyed-, a hiúzé félmillió forint, a vadászatuk egész évben tilos, amit talán sok hazai vadász bán, hiszen nagy zsákmánynak számít e különös külsejű, ritkán fellelhető nagymacska.
