Tévétorrent

Bad Blood

Tévétorrent

Kanada – hála a domináns amerikai médiareprezentációnak – általában a boldog, harmonikus unalom földjeként tételeződik, ahol mindenki udvarias, és egyenletes politikai, társadalmi, gazdasági prosperitás honol. A kanadai City televízió igaz történeten alapuló gengszterdrámájával mintha csak cáfolni akarná ezt a tételt. A minisorozat középpontjában a Rizzuto család áll, amelynek vezére, Vito (még szép!) ideiglenes szövetségbe csábítja/kényszeríti Mont­réal etnikailag színes, bonyolult szövésű bűnszervezeteit.

A széria nem kockáztat sokat, mindenféle narratív sallang nélkül (hacsak a pragmatikus időfelbontást nem tekintjük annak) fejti fel a család felemelkedésének és bukásának történetét – tulajdonképpen Montréal alternatív térképét adva a néző kezébe. A dokkoknál átveszik a kokaint az írek, a francia ajkú motoros banda városszerte terít, a hai­tiak pedig utcaszinten árulják az anyagot. A készítők tényleg alapos képet festenek a város közigazgatási-politikai helyzetéről, de ahogy az sok bűnfilmnél lenni szokott, a „munkának” a magánélet szolgáltat ellenpontot: mindenki sokat emlegeti a családot, a vért és a becsületet, ami egy idő után elveszi az érzelmi súlyt, és elcsépeltté válik.

Simon Barry keze alatt Rizzutóék bús antihősökké válnak, akik csak törvényes útra szeretnék terelni üzleteiket, és a „közösségükért” dolgoznak (arról kevés szó esik, hogy hogyan nyomorították meg a város gazdaságát, és hány holttesten át vezetett idáig az út). A Bad Blood egy kicsit steril, de alapos dolgozat, csak akkor csúszik el, amikor a szívhez kellene szólnia.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.