Mondjuk, az várható volt, hogy előbb-utóbb valaki majmolni kezdi a Stranger Things ötletét. Az első jelentős kopizás – egyúttal reflexió is – egyenest Németországból érkezett.
Már a start is csurom reminiszcencia, látunk sárga esőkabátot, és kiderül, hogy a hamarost bezárni készülő atomerőműből élő kisvárosból bizonyos időközönként el-eltünedeznek a gyerekek. Még javában keresik az előzőt, amikor újabbnak vész nyoma, közben pedig egy titkokkal és feszültségekkel teli közösség életébe nyerünk bepillantást. A Dark tényleg sötét, egyetlen szerethető figura, helyszín, motívum sincs, épp ezért izgulni senkiért se lehet, csupán a misztérium mozgatja a dramaturgiát. Ahhoz viszont túl lomha a széria, hogy elbírja ezt a rengeteg rejtélyt, ami minden irányból támad: nemcsak a személyes síkokon szendereg egy-egy komplett krimi az emberi kapcsolatokban, de az időutazós és/
vagy gyilkossági szál is túl lett komplikálva. A nyolcvanas évek itt nem a nosztalgia helyszíne, hanem csapda, ami fogva tartja a jelent. Az elveszett gyermek most nem a horizontális, alternatív „tótágasban” bolyong, hanem egy vertikális és valós nyolcvanas években. Közben mindenki tud vagy sejt valamit a múltból, és még egy csapzott, kapucnis alak és egy fura pap is bóklászik a cselekményben, a fiatal fiúk holttestéről nem is beszélve, s mindeközben vallási, filozófiai és fizikai szentenciákat tolnak az arcunkba.
Jó volna eldönteni, mit nézünk: a Donnie Darkót, az Azt, a Twin Peakset vagy a Q-ügyosztály legújabb esetét, ám úgy nehéz, hogy még az alkotók sem tudják.
Magyar felirat: AuroraBorealis
