Kedves Olvasónk,
Magyarország sorsdöntő választás előtt áll. Nekünk, a Magyar Narancsnak kötelességünk, hogy a legjobb tudásunk szerint beszámoljunk az odáig vezető útról, a kampány eseményeiről, azokról az emberekről és szervezetekről, amelyek részt vesznek a hazánk kormányzásáért folyó egyenlőtlen küzdelemben. Mi ezzel tudunk hozzájárulni a szavazói döntések és a választás tisztaságának a megőrzéséhez. Azt tesszük, ami újságíróként a dolgunk, és ezzel a demokráciát is védjük.
Éppen ezért ezek a cikkeink – a többi cikkünktől eltérően – szabadon hozzáférhetők. A Narancs ezzel közfeladatot lát el – de közfinanszírozás nélkül. Miközben a választás törvénytelen és manipulatív befolyásolására közpénzmilliárdokat költ a hatalom, mi továbbra is csak az előfizetőinkre és a támogatóinkra számíthatunk.
Ez a cikk díjmentesen olvasható. De ha Ön megteheti, kérjük, fizessen elő a Narancsra, vagy küldjön nekünk támogatást. Azért, hogy elvégezhessük a munkánkat, és hogy azok is olvashassák ezeket a cikkeinket, akik az előfizetést nem engedhetik meg maguknak.
Köszönjük!
A Magyar Narancs csapata
Valószínűleg sokan lepődtek meg rajta, amikor múlt héten azzal szembesültek, hogy miközben például a Magyar Kétfarkú Kutya Párt bevallottan szenvedett az országos listához szükséges aláírások gyűjtésével, az évek óta mérhető támogatottsággal sem rendelkező Munkáspárt, vagyis ezúttal a Szolidaritás-Munkáspárt szövetség 78 választókörzetben tudta leadni a szükséges ajánlásait, tehát még felül is múlták a minimálisan elvárt 71-et.
Ettől függetlenül mégsem lett meg a szélsőbalos, de erősen Fidesz-barát alakulat országos listája,
mert – a Jobbikhoz hasonlóan – itt is kiderült, hogy pár jelöltnél valójában nem volt meg az 500 érvényes aláírás. Így is figyelemre méltó azonban, milyen jól bánik a NER a kalandos politikai– az Együtt-től a DK-frakción át vezetett az útja – múltra visszatekintő Székely Sándor és az ország egyik utolsó nyílt kádáristája, Thürmer Gyula szövetségével.
Az, hogy egyáltalán felmerült az aláírások sikeres összegyűjtése, kisebb újjászületés: már 2022-ben sem találkozhattunk velük a szavazólapon, pedig akkor még Szanyi Tibor azóta nyomtalanul eltűnt pártja, a felejthetetlen nevű ISZOMM (Igen-Szolidaritás Magyarországért Mozgalom) volt Thürmerék szövetségese. A szovjet nosztalgiában élő magyarországi baloldal ügyes-bajos dolgainak követői talán arra is emlékezhetnek, hogy Szanyiék 2022-ben azért szakítottak a Munkáspárttal, mert „nem elég rendszerkritikusak”, bár azt is érdemes megjegyezni, hogy a „Szanyiék” kifejezés a gyakorlatban három emberre utalt: Szanyi Tiborra, illetve arra a Székely Sándorra és Huszti Andreára, akik a Szolidaritás név alatt most is itt vannak ebben a furcsa internacionáléban. Külön érdekesség, hogy elvileg Szanyi függetlenként indult volna Budapest 14. választókerületében (XVII. kerület), de végül se a munkáspárti jelöltet, se őt nem vette nyilvántartásba a Nemzeti Választási Iroda. Sok esélyük tényleg nem lett volna: amikor utoljára lehetett szavazni Munkáspártra – ez a 2019-es EP-választás volt –, 0,42 százalék jött össze. 2024-ben már annyira elfogytak, hogy nemcsak az évekig biztos pontnak számító majálisukat fújták le, de még a szokásos május 1-i felvonulásukat is. Most pár jelöltjük országos lista hiányában is megméretteti magát: Székely Sándor például Budapest 16. választókerületében (XX. kerület), a Neoton Família énekesnőjeként ismertté vált Pál Éva Csepelen kuncsorog szavazatokért.
Érdekesség, hogy maga Thürmer kiszállt a versenyből, csak az elhasalt listán szerepelt. Nem mintha ne lenne dolga mostanában: a NER továbbra is szereti a Munkáspártot. Az, hogy méretüknél nagyobbnak tüntet fel nem is igazán létező politikai erőket, természetesen régóta hozzátartozik a fideszes állam díszleteihez, Thürmer múltja és jelene alapján viszont kifejezetten izgalmas ez az összeborulás az anno még hangos antikommunista pártként indult Fidesszel.
A közpénzmédia az idei évben eljutott oda, hogy amolyan megfontolásra alkalmas véleményként tálalja Thürmer gondolatait a világól: február 3-án a választáson való indulásának bejelentésekor egyből gyorsinterjút készített vele például a Magyar Nemzet, ahol nemcsak olyan, a Fidesznek kellemesen hangzó kijelentéseket tett, hogy mindenképp ki kell maradni a háborúból, de még azt is kimondta, hogy a választás miről fog szólni: „Az egyik a nemzeti erőkre való támaszkodás, a másik a bankok, a multinacionális tőke előtti szabad út megnyitása, utóbbit mi nem akarjuk.” Aztán ki is mondta a párt fő célját: „Mi nem akarjuk leváltani a Fideszt. Bíráljuk, de sokkal többet tehet a hazáért most, mint amit a liberális ellenzék tenne.” Ilyen alaphang után nem is meglepő, hogy később már azt is szemlézte a propagandalap, hogy Thürmer diktatúrától retteg Magyar Péter miatt (!), majd a cikk szerzője ezzel együtt konstatálta, hogy ezzel „nem várt helyről kapott balegyenest” a Tisza Párt vezetője.
De van itt más is: kedélyesen beszélgetett vele podcastjében Zsigmond Barna Pál, a Európai Uniós Ügyek Minisztériumának parlamenti államtitkára is. Az Észak-Pesten induló fideszes képviselő rég látott egyetértésben beszélgetett Thürmerrel, aki azt fejtette ki, hogy az 1930-as évek Németországa ugrik be neki Magyarról, de azért szidta kicsit az Európai Uniót is.
Külön kiemelendő az az Ultrahang Youtube-csatorna is, ami nemrég azzal szerzett nagy ismertséget, hogy Szijjártó Péter közbenjárásának köszönhetően egészen arcpirító interjút készített Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel. Ezzel a háttérrel nem is csoda, hogy csak az elmúlt hetekben kétszer is fontosnak tartották Thürmer Gyula világmagyarázatát: február 19-én és március 3-án is beült a stúdióba Kádár János egykori orosz tolmácsa, hogy hitelesnek szánt baloldali hangon fejtse ki, miért ért szinte mindenben egyet Orbán Viktorral, amiben csak egyet lehet. Az egyértelmű csúcs természetesen a kampányra fordulva egyre gátlástalanabb üzemmódba kapcsoló Indexnek adott írásos interjú volt, ahol megint nem csak releváns politikai szereplőként beszélt. Elővette kedvenc témáját is: a pártelnök oda jutott, hogy Ukrajnát fel kell osztania a szomszédos államok között, tehát Kárpátalját visszakahatná Magyarország. Ez egy olyan vélemény, amivel kifejezetten gyakran találkozni a fideszes univerzumban, viszont mivel a kormánypárttal formális kapcsolatban lévő emberek nem mondhatnak ilyet, kiszervezik a beszélő fejeknek.
Fontos még megjegyezni, hogy bár az állami tévé egyelőre nem engedte be Thürmert, a listájuk harmadik helyén szereplő Artner Annamáriának február végén már ott is megadták a lehetőséget, hogy elmondja, valójában a Nyugat akarta a háborút Ukrajnában, és nem az Ukrajnát megtámadó Oroszország. A „másik” párttól Székely Sándort meg-meghívogatja elemezni a Hír Tv, mégis egyértelműen Thürmer Gyula a fő műsorszám azzal, hogy talán az egész országban egyedüliként hivatkozik prosperáló és egyre boldogabb országként Észak-Koreára. Ezzel nem, de például Kína és a putyini Oroszország iránt érzett tisztelettes vegyes rajongásban már nagyjából összejött a kis magyar patkóelmélet: a magyar szélsőjobb és a szélsőbal egyik zárványa pontosan ugyanazokat a diktatúrákat tartja jó partnernek, csak ameddig az előbbi pragmatikus viszonyként adja ezt el, addig utóbbi világnézeti közösségként.
Thürmer „jól tartása” azért is különleges, mert szemben például a Mi Hazánk politikusaival, neki olyan nagyon meg sem kell magyaráznia az esetleges kötődéseket az orosz titkosszolgálatokzoz: a 73 éves politikus Moszkvában tanult, majd a Külügyminisztériumban egészen odáig jutott, hogy 1980 és 1982 között a moszkvai magyar nagykövetségen teljesített külszolgálatot. 1982-től az MSZMP KB Külügyi Osztályánál dolgozott, majd 1988-ban a párt főtitkárságának külpolitikai tanácsadója lett. Thürmer az 1989 utáni világban sem tért le az útról: bár a parlamentbe soha nem jutottak be – legjobb eredményük 1998-ban 4,08 százalék lett –, Thürmer évről évre egyre megbecsültebb szereplője lett a posztszovjet világnak, ami különösen az Ukrajna orosz lerohanása óta uralkodó hidegháborús hangulatban lett értékes. Ahhoz még nem kellett sokat utaznia, hogy az orosz nagykövetség meghívására Budapesten emlékezzenek meg a budapesti szovjet háborús emlékműnél a Vörös Hadsereg megalakulásának évfordulójáról, de a pártelnök külföldön is rendszeresen építi kapcsolatait.
Legutóbb január 23-án járt Minszkben, ahol a Belarusz Kommunista Párt elnökével közösen emlékeztek meg Lenin halálának százkettedik évrodulójáról. „Belaruszban Lukasenka elnök vezetésével olyan politika folyik, amely az emberek, a nép érdekeit szolgálja” – mondta a diktatúráról, ami 2021-ben saját állampolgárai tömegét gyilkoltatta meg és zárta börtönbe Lukasenka hatalmának megőrzéséért. Ezek után szinte paródiába illik, hogy elment a Minszkaja Pravda szerkesztőségébe, erről az élményről így számolt be: „Megnéztem, hogyan dolgoznak a legkorszerűbb lapszerkesztési és online módszerekkel, hogyan használják ki az internet adta lehetőségeket, és azt is, hol és mire vetik be a mesterséges intelligenciát a mindennapi munkában.”
Ha kell, Thürmert nemcsak a belarusz kistestvér, de az orosz állami média is előveszi releváns szereplőként: a múlt év végén az állami Ria Novoszyi tudósított arról, hogy a Munkáspárt szövetséget kött az Oroszországi Kommunista Párttal. Thürmer előbb a nyugati média befolyását fájlalta Magyarországon, majd jelezte, készek lennének az orosz valóság terjesztésében is segíteni. Talán nem is kell mondani, hogy a kínai sajtóban is fontosnak tartották szerepeltetni nemrég egy interjú erejéig, itt a kínai vezetést magasztalta az egekbe.
A számtalan minimum gyanús utazáson tulajdonképpen pontosan ugyanaz történt, ami az elmúlt hetekben Magyarországon: egy patyomkin párt elnöke a valódi súlyához képest hatalmas felületet kap. És nagyjából ugyanarra is jó: a putyini világban egy „helyi” hang mutatja be, hogy vannak Nyugaton is „normális” politikusok – az orosz sajtóban Orbán Viktor szerepe is hasonló –, a magyar kormánymédiában ez annyival egészül ki, hogy itt egy „normális baloldali hang”.
