Zene

1968 a magyar filmművészetben - egyebek mellett - két színész (pontosabban egy színész és egy táncdalénekesnő) nagy éve volt. Balázsovits Lajos vörös inge a Fényes szelekből (Jancsó Miklós) máig átvirít a történelmen, s az is fennmarad nyilván még sokáig, ahogy az egészen és merészen énfilmre csinált Feldobott kőben (Sára Sándor) az alkotó önszemélyét adja. Ám mindkét mű már akkor is "történelmi" munkának számított; az ötvenes években játszódtak. Ellenben azok, amikben Kovács Kati játszott ugyanekkor (Eltávozott nap - Mészáros Márta; Fejlövés - Bacsó Péter), kifejezetten helyi idejű darabok voltak. De vajon jól megnéztük-e, hogy milyen szögben tűzött be a nap a parasztház tornácára, ahol a Pestre felszakadt nő, Kovács Kati (az anyján át) önmagát kereste az Eltávozott napban? Esetleg elő tudjuk-e hívni a memóriánk valamelyik lebontásra váró raktárhelyiségéből, hogy valamennyire ugyanez ugyanebben az évben megtörtént egy másik vásznon is? Kovács Kati kilépett a fővárosi munkahelyéről, s lement vidékre a szüleihez, de nem jött be a dolog, így összeállt az autólopásba keveredett Horváth Károllyal (később Charlie) és egy másik hasonfirmával (Miller József), hogy akkor legyenek öngyilkosok. A Fejlövés még igaz történet alapján is született - rendészeti propagandamunkának.

A tikkadt szöcskenyájként legelészők számára erős kihívásnak tűnhet egy bungee jumping, egy raftingtúra (hegyi kerékpározással kombinálva), de akár egy közepes domb megmászása is. A Műcsarnok által szervezett kiállítássorozat megtekintése ugyan nem okoz heveny szívdobogást - hacsak nem akadunk fenn a helytelen írású logóból (na mi van) sugárzó álfiatalos pökhendiségen -, de viszonylag kellemes kalandnak tekinthető. Már az, ami még látogatható a tizenegy valós és két virtuális (interneten, illetve rádióadás formájában elérhető) helyszínen megrendezett programsorozatból: a Gallery by Night egyestés kiállításainak hagyományát követő, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület 50 éves fennállását ünneplő, mindennap más művész (vagy művészcsoport) munkáját bemutató sorozat, egy egyéni kiállítás, s a két fő kiállítóhely, a Műcsarnok és az Ernst Múzeum. (A neten böngészhető Képzeletbeli gyűjtemény tervezett céljával ellentétben még mindig csak kevés művet mutat be, s erősen zártkörű klubnak tűnik.)

Állhatna persze az alcímben az is, hogy Máté Olgától Joel Meyerowitzig vagy Alfred Stieglitztől Szilágyi Lenkéig, és akkor talán még pontosabbak volnának az idő- és stílusbeli szélső határpontok. Ám ezek kevésbé erős húzónevek, ugyanakkor Máté Olga már-már erején felül szerepel: szélesedik a helye a kánonban. Hagyjuk ezt; miként a katalógus elején a kiállítást kurátoroló Baki Péter írja is, a fotóművészetben nincs időbeli linearitás, a szemléletmódok, a stílusok visszahúzódnak, majd újra előbukkannak, egy-egy alkotó pedig gyakran egy sor irányzatot végigtapasztal, miként ezt éppen André Kertész életműve példázza. Nincsenek szélső pontok.

Acsai Roland boldog ember. Legalábbis negyedik verseskötete a korábbiak depresszív hangütéséhez képest ezt tükrözi. A téma és a hangütés nagyszerűen illeszkedik. Éppen azt sikerül megvalósítani, amit a boldogságversek többségének nem - talán a jó érzékkel használt sötét tónusok miatt -, nem súlytalanodik el és nem válik érdektelenné.

"A döntő többség ott lesz" - jelzi interjúnkban a Magyar Dal Napja kitalálója, Presser Gábor. Hogy ki mindenki lép fel augusztus 11-én, a Sziget Nagyszínpadán három órakor induló dalszemlén, az a keretes táblázatból pontosan kiderül, az alábbiakban a hagyományteremtő szándékú vállalkozás előzményeiről és koncepciójáról esik szó.

Elektro és techno, trance és grime, soul és dzsessz - sőt az alábbiakban még némi folk is szóba kerül.

Kilencedszerre csak öt nap a világzene, ebbe kell beleférnie minden színnek és árnyalatnak, a szó audio- és vizuális értelmében egyaránt.

1984. augusztus 17-e nagy nap volt a Magyar Népköztársaság unalmas életében: a Budapest Sportcsarnok parkolójában húszezres tömeg előtt zajos sikerű koncertet adott az Iron Maiden, és ezzel hivatalosan is megérkezett kis hazánkba a heavy metal. A szenzációszámba menő fellépést hamar követték a többiek, jött a Motörhead, majd a Saxon, és később egyre többen. Amikor 1988-ban egy háromnapos fesztiválon Budapesten játszott a Maiden (immár harmadszor), a Metallica és a Kiss, a folyamat lezárult, a heavy metal leigázta a magyar fiatalságot. A farmerdzsekik Rolling Stones és Piramis feliratait Judas Priestre és Pokolgépre javították gondos rockerkezek, az utcákon elszaporodtak a riasztó zenekaros emblémával díszített fekete pólók, a szórványosan előforduló maszek lemezboltok kirakatából csuklyás hóhérok és vicsorgó farkasemberek szemeztek a járókelőkkel. "Az egész falu metalista" - nyilatkozott egy harcostárs az elhíresült riportfilmben, és a megállapítás kis túlzással az egész országra igaz volt. A magyar fiatalok szívében a metál lángja lobogott, és hogy ez így alakult, abban a Maidennek elévülhetetlen érdemei voltak.

A metál mint műfaj hagyományosan erős a Szigeten. Évek óta a HammerWorld Magazin sátra (a harmadik legnagyobb színpad a Hajógyárin) számít a műfaj rajongóinak első számú célpontjául, ami idén szerencsére már nem az isten háta mögött lesz, hanem valahol az egykori Jazz Színpad környékén, és az állítólagos méretbeli csökkenését a szervezők bivalyerős felhozatallal kívánják kompenzálni. Lássuk!

A Sziget idei pop- és rockzenei kínálata látszólag erősen britcentrikus, pedig nem hiányoznak belőle az amerikaiak sem.

Drága netes gyermekeim, akik hat másodpercnyi online belassulás esetén már ideges köröket huzigáltok az egeretekkel, tudjátok, mit jelent az a szó, hogy "várni"? Sejtelmetek sincs.

Az, hogy a Sex Pistols augusztus 15-én fellép a Sziget Nagyszínpadán, voltaképp egy évfordulónak köszönhető: tavaly volt ugyanis éppen harminc éve, hogy boltokba került a zenekar első és egyetlen nagylemeze, a Never Mind The Bollocks. A Pistols ennek megünneplésére jött újra össze az elmúlt évben, a koncertezést viszont végül, a mi szerencsénkre is, nem korlátozták kizárólag 2007-re. A kaliforniai Orange County Register nevű napilap tavaly ősszel faggatta ki a banda hírhedt énekesét, John Lydont, a valahai Johnny Rottent.

Hogy ma nálunk ki minek hall meg egy zsidó viccet, az alighanem a szövegkörnyezet, a szájmozgás függvénye.

A szelistyei asszonyok (Királyi kaland) nem más, mint egy fél-háromnegyed órában elmesélhető Mátyás király-mese, egyike az igazán habkönnyűeknek.