Pop/rock - Trendi, répanadrágos

A Sziget idei pop- és rockzenei kínálata látszólag erősen britcentrikus, pedig nem hiányoznak belőle az amerikaiak sem.

Serj Tankian

Kezdjük is egy jenkivel! Miután a System Of A Down emlékezetes, Mezmerize/Hypnotize címmel ellátott, fél év alatt kiadott dupla lemezének turnéja véget ért, a Los Angeles-i örmény különítmény leállósávba állt, és azóta sem mászott vissza a rockzene autósztrádájára. Legalábbis együtt nem: a SOAD két tagja, Daron Malakian gitáros és John Dolmayan dobos hamarosan Scars On Broadway nevű közös projektjük első albumát jelenteti meg, Shavo Odadjian basszista a Wu-Tang Clan-főnök RZA-val közösen indított Achozen projektben dj-zik, a vezérürü, Serj Tankian pedig már 2003-ban is járt külön utakon (Serart nevű bizarr dzsessz-folk-rock lemezét Arto Boyaciyan nevű avantgárd folkzenész barátjával rögzítette), de első külön bejáratú lemeze tavaly ősszel jött ki. Az Elect The Dead voltaképpen System-albumként értelmezhető, csak éppen a zenekar hangszeresei nélkül - a bizarr ritmusváltások és Serj jellegzetes, markáns dallamai itt már egy színesebb zenei világba simulnak, amit hol az elektropop, hol az akusztikus folk, hol a lágyabb, zongorás témák színesítenek. Kellő mértékben kiszámíthatatlan és kísérletező anyag, vannak rajta minőségi slágerek is (Sky Is Over, Empty Walls - utóbbi provokatív klipjében óvodás gyerekek játsszák el az iraki háborút), csak valahogy az a kreatív energia és szellemi adalék hiányzik, amit az anyazenekarban annyira szerettünk. A kortárs metálmezőny legsokoldalúbb énekesének még így is sikerül görbe tükröt tartani a patetikus metáltémák és szöveges klisék elé - mutasson valaki még egy ilyen mániákus őrültet, aki képes a megveszekedett üvöltéstől a barokkosan áriázó énekig terjedő vokális teljesítményre! Serj Tankian régi haverjait hívta maga mellé kísérőzenekarnak - a játékosan obszcén nevű Flying Cunts Of Chaos rendszeresen játszik feldolgozásokat (a tavalyi MTV-díjkiosztó gálán a Foo Fightersszel közösen adták elő a Dead Kennedys-alapvetést, a Holiday In Cambodiát), reméljük, a Nagyszínpadon sem lesz ez másként. (Nagyszínpad, augusztus 16., 19.45)

Babyshambles

A pesti fogadóirodákban már egyre nagyobb összegekben lehet fogadni, hogy vajon Pete Doherty eljut-e (józanul vagy bekokózva, az most gyakorlatilag mindegy) az utolsó napon a Nagyszínpadig, vagy a koncert napján derül ki, hogy mégse lesz Babyshambles. Mindenesetre a Sziget sajtóirodájának nem árt előre megírni a "Pete Doherty egészségügyi okokra hivatkozva lemondta a fellépést" kezdetű sajtóközleményt, ugyanis az idei nyár a sorozatos távolmaradások jegyében telt, már ami a zenekar fesztiválkoncertjeit illeti.

Az 1979-es születésű Pete Doherty minden ellenkező híresztelés ellenére nem tehetségtelen zenész. Igaz, a köztudatba csak különböző botrányai és hírneves exbarátnője, a topmodell Kate Moss révén tudott bekerülni, de azért a Libertines élén kezdettől fogva bizonyította, hogy dalszerzőként is megállja a helyét. A dalszerző-gitáros haverjával, Carl Barattal alapított Libertines a kétezres évek egyik legfontosabb angol zenekara lett. A két lemezt (Up The Bracket, The Libertines) megélt zenekar viszonyai a végére annyira elmérgesedtek, hogy a második album turnéja már Pete nélkül ment le, és ekkor alapította meg külön-külön új zenekarát a két főhős: Carl Barat a Dirty Pretty Thingst, Pete pedig a Babyshamblest. A zenéjében a megszokott angolszász-indie hagyományok mellett ska- és punkelemeket is újragondoló társaság az ígéretes 2004-es Killamangiro kislemez után egy meglehetősen unalmas és színtelen, szagtalan albummal mutatkozott be - a Down In Albion nagy nehézségek árán mászik ki a hallgathatatlan kategóriából, kivételt csak a Fuck Forever című dal jelent. A tavaly októberben megjelent folytatás (Shotter's Nation) már egy sokkal izmosabb, elejétől a végéig emlékezetes és erős dalokat tartalmazó látlelet, amelyen ugyan semmi eredetit nem hallhatunk (a Clash, a Kinks és a Stranglers találkozik Pete Dohertyék konyhájában), mégis dögös, vagány és fülbemászó. A slágeresebb dalok (a Delivery, a You Talk) mellett az elszálltabb balladákkal (UnBiloTitled, There She Goes) érdemes készülni az erősen kétesélyes Sziget-koncertre - ez a többnyire félreértett, rehabilitált vagány utcagyerek bármikor képes nagy meglepetéseket okozni. (Nagyszínpad, augusztus 17., 18.00)

The Kooks

Az első nap headliner fellépője egy kifejezetten fiatal kompánia: a húszas éveik közepe fele járó tagok 2004-ben alapították a zenekart, természetesen a nagy angolszász gitározós forradalom kellős közepén. Azonban Luke Pritchard és zenekara korántsem írható le tucatindierock bandaként - a négy brightoni későkamasz napfényes, laza, vidám tónusú dalaival és fülbemászó popslágereivel valóban független a magát függetlennek valló angolszász siserahadtól. Nem magyaráznánk túl, tessék meghallgatni az Inside In/Inside Out című bemutatkozó lemezt - akinek nem hatnak elsőre ezek a számok, annak a Vietnami Nemzeti Vízi Bábszínházban a helye.

A brit tengerpartról származó Kooks még a nagy indie Golf-áramlat előtt érkezett a színtérre, egy időben az Arctic Monkeys nagy árnyékot adó robbanásával. Pritchard és társai nem igazán kaptak kitüntetett médiafigyelmet, pedig a bemutatkozó lemez alapján ezt simán megérdemelték volna. Az idén megjelent második nagylemez révén már eljutottak az őket megillető szintre - a különböző nyári fesztiválokon immár késő esti fellépők voltak, és nálunk is a legjobb idősávban játszanak. Az olykor lendületesebb, olykor visszafogottabb, de mindvégig könnyed, slágeres dalok nem egy tipikus angol zenekar hangképét mutatják: van itt más is, egy kis police-os ska, egy kis reggae vagy egy kis soul. Kedvesen érett produkció ez egy kedvesen éretlen társaságtól. A Narancsfül kívánságsetlistje: You Don't Love Me, Ooh La La, Seaside, Love It All, Shine On, See The Sun, Do You Wanna. (Nagyszínpad, augusztus 13., 21.30)

The Killers

Tavaly ugyan meglehetősen sápadt és erősen hakniszagú koncertet adtak a zárónapon, de most újra megpróbálják. Brandon Flowers és kiszenekara a két sokmilliós példányszámban fogyott sikerlemez után (Hot Fuss, 2004; Sam's Town, 2006) megérdemelten lett a legnépszerűbb zenekar - bizarr módon az angol popsajtó még tiszteletbeli brit zenekarrá is avatta őket. Nyilván vannak fenntartásaink az arcbamászóan slágeres, nyálközeli zenékkel szemben, de nem hallgathatjuk el, hogy a Killers bizony több csont nélküli popdallal járult hozzá a nagy indie-robbanáshoz (Mr. Brightside, Jenny Was a Friend Of Mine, Glamorous Indie Rock'n'Roll, When You Were Young). A tavalyi biográfiához képest annyi változás történt, hogy a társulat kijött egy Sawdust címre hallgató ritkasággyűjteménnyel, melyen B oldalas számok, feldolgozások, filmbetétdalok és újravett számok mellett kiadatlan felvételeket hallhatunk, köztük egy Lou Reeddel közös, sötét és paranoiás darabot is (Tranquilize). A kötelező kör ismét, mielőtt újra látjuk a fényt a K-híd végén - reméljük, most jobban sikerül a koncert, és ha minden igaz, a még idén megjelenő harmadik lemezről is hallhatunk majd dalokat. (Nagyszínpad, augusztus 17., 21.30)

The Cribs

"Van néhány jó banda, de mikor ezt mondom, szó szerint értem a néhányat. Tény, hogy mostanában a zene egy nagy rakás szemét. Már nincsenek erkölcsös együttesek. A britpop teljesen megváltozott. A fiatalok csak azt nézik, mi a népszerű, és ez alapján ugranak rá a trendre." Ezt Ryan Jarman, a Cribs énekese bírta kinyilatkoztatni az NME-nek. Tökéletesen egyetértünk, de zárójelben jegyezzük meg, hogy a pop bizony harminc vagy negyven évvel ezelőtt is ugyanilyen volt, csak akkor nem britpopnak vagy indie-nek hívták. A yorkshire-i testvérekből álló (az ikerpár Gary, Ryan, valamint a legfiatalabb Ross Jarman) trió az ő magával ragadó, karcos, tenyérbemászó gitárzenéjével egyáltalán nem egynyári, egyslágeres divatalakulat - még ha első hallásra annak is tűnik. A hagyományos gitárpopformákat és -fordulatokat a karcosabb zenei előképekkel (Sonic Youth, Pavement) feltuningoló Cribs a harmadik lemezével (Men's Needs, Women's Needs, Whatever) tudott áttörni az ismeretlenség korlátfalán - korábban két, kissé kiforratlan, de igazán ígéretes lemezzel próbálkoztak, csak az a bizonyos szellemi-zenei plusz hiányzott. A kurrens brit indie-bajnokság tehetséges és dalszerzői vénával is megáldott fenegyerekei ráadásul emlékezetes koncerteket adnak a nyári fesztiválokon Európa-szerte, szóval mindenképp érdemes benevezni erre a dögös, laza, gitározós-ugrálós délutánra. Előre a szűk nadrágos, brithajú fiatalok által kitaposott úton! (Nagyszínpad, augusztus 15., 16.30)

MGMT

Az első zenekar a poptörténelemben, amely a (névválasztásnál még nem létező) menedzsmentjéről nevezte el magát. A brooklyni MGMT, vagyis a Management 2002-ben jött létre a billentyűs Ben Goldwaser és a gitáros-énekes Andrew Van Wyngarden hobbiprojektjeként. Aztán idővel (és az egyetem letudásával) komolyabbra fordultak a dolgok: 2005-ben jelentették meg első kislemezüket (ez volt az elsőre fülben maradó szintitémával felturbózott Time To Pretend), majd 2007-ben kijött az Oracular Spectacular című debütáló album (tavaly még csak online volt elérhető a lemez, fizikai formában idén került a boltokba). Az MGMT zenéje sajátos egyveleg, amely egyszerre táplálkozik a kétakkordos indie gitárzene és a még mindig trendi elektropop hatásaiból és ezek előképeiből: David Bowie marspókos űrkorszakából, a Sparks elektrodiszkós megoldásaiból és az aktuálisan menő avantgárd tánczenekarokból (Scissor Sisters, Flaming Lips). A Flaming Lipsszel egyébként van más összekötő kapocs is, hiszen mindkét társaságnak Dave Friedmann volt a producere. A posztapokaliptikus szövegek és a szintipop attitűddel megközelített űrrockhangzás mellett külön érdemes figyelni majd bizarr ruhakollekciójukra és színpadi megjelenésükre is. Táncos, vérbő bemelegítés várható az első napi purgatóriumra. (Nagyszínpad, augusztus 13., 16.30)

Kaiser Chiefs

Még mielőtt fejünket-sörünket fogva elmenekülnénk a HammerWorld Színpad irányába, azzal a felkiáltással, hogy "már megint egy újabb trendi brit répanadrágos tucatzenekar", nem árt tisztázni, hogy a Kaiser Chiefs nem egy a sok valóban unalmas és daltalan angolka közül, és bizony, ők már 1997 óta léteznek. Az indie rock, pop-punk és power pop jelzőkkel megbillogozott zenekar egyrészt olyan dalokat ír, melyeket kellőképpen beitalozva együtt lehet énekelni gyakorlatilag bármilyen nemzetiségű fesztiváltársunkkal (Every Day I Love You Less And Less, Na Na Na Na Naa, I Predict A Riot és természetesen a britek által a tavalyi év legnépszerűbb dalának választott Ruby), másrészt ez egy olyan bagázs, amely messze túl tud mutatni a saját hatásain. Nemcsak szellemes és vicces dalokat képes írni, hanem egyszerre feszes és táncolható számokkal áll elő, amelyekben változatos előképeket (Blur, XTC, Madness, Kinks) fedezhetünk fel, ha nagyon akarunk. A Ricky Wilson vezette öttagú Kaiser Chiefs magával ragadó focihimnuszokat játszó, első ligás sörbrigád - a Főnökök élőben és a fesztiválokon ütnek igazán. A nyári szezonban ráadásul már játszanak új dalokat az októberben megjelenő harmadik lemezükről is. (Nagyszínpad, augusztus 14., 19.45)

Alanis Morissette

A Dogma című filmben Istent zseniálisan alakító énekesnő munkásságát bizarr módon az alternatív rock címkével tisztelte meg a szaksajtó, pedig Alanis Morissette lemezein vegytiszta popzenét hallhatunk, csak kicsit más felfogásban és sokoldalú hangszereléssel. Valamiért mégis bevett szokás őt alternatív, egy szál gitáros előadóként beállítani. Bárhogyan is, Alanis egyike azon büszke dalszerzőnőknek, akiknél a siker az autentikusság iránti elkötelezettségből és érzékenységből ered.

Alanis Nadine Morissette 1974-ben született Ottawában, egy francia-kanadai apa és egy magyar anya gyermekeként. Tinédzserkorában két dance-pop albumot is kiadott (Alanis és Now Is The Time), majd a Jagged Little Pill-lel került a pikszisbe, amely "minden idők" egyik legtöbb példányban elkelt lemeze lett. Ezek után változó hangvételű, de mindvégig egyenletesen magas színvonalú albumokat tett le az asztalra (Supposed Former Infatuation Junkie, Under Rug Swept, So-Called Chaos). Filmes szerepei (Narnia krónikája, Az ördög Pradát visel és persze a Dogma) mellett sorozatokban is feltűnt, legutóbb például Sarah Jessica Parkerrel csókolózott a Szex és New Yorkban, és nemrég esett túl első főszerepén (Philip K. Dick regényének filmadaptációjában, a Radio Free Albemuth című moziban). Az idén májusban megjelent új lemezén (Flavors of Entanglement) a tőle eddig eléggé idegen elektronikus "vizekre" evez, ami sajnos Madonna Ray Of Light lemezét juttatja eszünkbe, de az már tíz évvel ezelőtt is ciki volt, nemhogy most. Ettől függetlenül, még ha veszített is valamenynyit fényéből, azért Alanis Morissette még mindig az egyik legjobb és leghitelesebb női előadó, akinek minimum öt abszolút slágere van (a Jaggedről: You Oughta Know, All I Really Want, Hand In My Pocket, Ironic, Head Over Feet). A 2005 májusi MűPa-koncert után jó lesz ezeket újra hallani. (Nagyszínpad, augusztus 13., 19.45)