Koncepció vagy véletlen? Nem kérdeztem Távolodó kollégánkat, a világzenei programok szervezőjét, marad az ő titka, mindenesetre az idei kínálatot mintha generációs szálak szőnék át. Akár tudatos, akár esetleges döntések eredménye: helyénvaló. E műfaj esszenciális eleme a múlt. Munkaeszköz, kincsesládikó, ugródeszka. Itt azzal kezdődik a dolog, hogy hátranézel, mit csinált apád, anyád, meg az ő apjuk és anyjuk, s így tovább, akár évszázadokig visszamenőleg, és ehhez képest kezdesz valamit. Amit talán majd a fiaid, lányaid továbbvisznek. Vagy nem - majdnem mindegy, a lényeg, hogy ismerjék.
Egy Þú, egy lány
Fela Anikulapo Kuti nagy természetű férfiú hírében állt Nigériában, nőt éppúgy nem tagadott meg magától, ahogy lakatot sem tett a szájára, ha politikai mondandója akadt. Lett is baja elég - már ami az utóbbit illeti: ült börtönben, rombolták porig a házát hatóságilag. Viszont ő az, akire szeretettel lehet emlékezni, nem az államfőkre, akik erővel torolták meg zenébe foglalt kritikáját. Az asszonyokat illetően ilyen távolból csak a következmény látszik, az meg abszolút pozitív. Van ugyebár egy nagyobb fiú, Femi Kuti, aki Positive Force nevű zenekarával már kétszer bizonyította a Szigeten, hogy jól sáfárkodik az atyai hagyatékkal, most pedig itt a húsz évvel fiatalabb öccse, Oluseun (művésznévvé rövidítve Seun) Kuti: 25 éves, ő viszi tovább az afrobeat zenét apja egykori zenekara, az Egypt 80 élén, miután már kilencévesen a színpadon játszadozott velük. Ez akkor is szép történet lenne, ha Seun zenéje puszta reprodukció volna, de nem az, a sok gyakorlás saját repertoárrá érett: első albuma, a Many Things a kiirthatatlan korrupciótól a megelőzhető maláriáig célba vesz sok mindent, amiről beszélni kell, s közben telibe találja az összes célba vehető érzék- és mozgásszervet (21.30).
Amennyire kézre jött a zenei örökség Seun Kutinak, annyit caplatott utána Mercedes Peón (18.15): több ezer órányi népzenét gyűjtött össze az északnyugat-spanyolországi Galíciában. Mindent elsajátított a helyi énekes- és dudáshagyományból, hogy legyen mire támaszkodnia saját korával szinkronban szóló zenéje kifejlesztésekor. Isué című albumával 2000-ben robbantott, a legfrissebb, a Sihá tavaly jött ki - ellenállhatatlan női erő és érzékenység elegye.
Az augusztus 13-i programot a virtuóz Balogh Kálmán Gypsy Cimbalom Band (17.00) és a zabolátlan Leningrad (19.45-től) teszi teljessé.
Még egy Þú, még egy lány
Nagy természetű férfiú volt Bob Marley is, számos utóda él zenei és közéleti öröksége lehetőségével és felelősségével. A sort a legnagyobb fiú, Ziggy és a testvéreiből álló Melody Makers kezdte, még gyerkőcként, a papa irányításával. Bob 1981-ben bekövetkezett halála után lassan saját lábukra álltak, végigdolgozták a 80-as, 90-es éveket. A 2000-es években Ziggy szólóművészként és politikai aktivistaként egyaránt aktivizálta magát, de az idei fesztiválkörforgásban inkább Stephen és az 1976-ban született, USA-ban felcseperedett Ky-Mani Marley (tizenegy gyerek közül a második legkisebb) vesz részt - augusztus 14-én, csütörtökön ő a fő attrakció (21.00). 1996 óta készít lemezeket. A Szigeten valószínűleg a két utolsó albumán feltáruló arcát mutatja majd: a tavalyi Radio laza nyugati parti hiphopot ígér, némi Eminem-beütéssel, a 2001-es Many More Roads a Marley-névhez asszociált roots reggae-t. Még szép, éjjel-nappal vele az apja - mint élethű tetkó a jobb felkarján.
Rokia Traoré (19.45) 2004 után tér vissza Budapestre. Diplomatacsaládban felnővén neki inkább a tradíciók ellenében kellett tempóznia: az ő származásával eleve nem lett volna szabad közönség előtt produkálnia magát, de ha már megtette - ráadásul majdnem olyan kopaszon, mint valaha Sinéad O'Connor és a mai napig Mercedes Peón -, nem hazája, Mali zenei múltjának feldolgozására vállalkozott, hanem erre is támaszkodva épített fel egy egészen egyedi világot. Gyönyörű dalokat ír és énekel, némelyiket el is táncolja, tüneményes jelenség.
Előtte a Fanfare Tirana rezesei (17.00) - e színpad legelső albán szereplői - adnak ízelítőt az eddig inkább macedón, szerb, bolgár és román oldalról kapott balkáni rezdülésekből, majd egy finn zenekar, az Alamaailman Vasarat (18.15) ismertet meg instrumentális stíluskavalkádjával, benne újfent Balkán meg tangó meg... jó ég tudja, mi minden, tessék megnézni.
Atyák
Jó is, rossz is, ha egy zenész nevét a fél világ egyetlen slágerrel köti össze, miközben lassan négy évtizedes pályafutás van mögötte. Hogy Mory Kanté (21.30) miképp vélekedik erről, arra abból következtethetünk, hogy augusztus 15-én a Yeke Yeke 20. évfordulóját ünneplő turnéja keretében lép fel. Mondani se kell, ez az a tradicionális nyugat-afrikai népdal, amit a Párizsba költözött guineai korajátékos és énekes 1987-ben elsöprő lendületű és rafinált táncdallá alakított, s ezzel egy csapásra ismertté vált. Muzsikusok ezrei vágynak életük végéig ilyen pillanatra - hiába. Afrikai slágerek léteztek korábban is, de afrodiszkóról nagyjából a Yeke Yeke óta beszélünk, ennek atyját tisztelhetjük Mory Kanté személyében - meg persze a ragyogó zenészt, akinek van egy másik finom, akusztikus világa is, távol a nyugati pop elvárásaitól - de ide most nem ezt a világát hozza el.
A Sziget kedvéért, hosszú szünet után újra közös koncertet ad Natacha Atlas és a Transglobal Underground (19.45): igazi úttörői - ha tetszik: örömszülői - mindenféle zenék összeházasításának, messzire kisugárzó hatással. Londonban, a 90-es évek elején nem kis részben nekik köszönhetően vált valóra a ma már klasszikus lemezeik címében említett nemzetek százainak álma, s köszöntött be az internacionalizmus kora - a táncparketten feltétlenül. S e transzglobális etno-techno keverékbe, angolok, arabok és indiaiak mellé szépen odakerültek a mi romáink is, Balogh Kálmán káprázatos cimbalomszólója például.
Előttük a 90-es években feltűnt ír folknemzedék egyik kiemelkedő zenekara, az Altan (17.00) és a húszéves fennállását ünneplő Barbaro (18.15) kezd - e sorok írója pedig, Natacha Atlas ide, Mory Kanté oda, megpróbál jó helyet foglalni magának a Sex Pistolsra, a Nagyszínpadnál.
Atyák, gyermekek
Lehet, hogy Jerevánban sokaknak hiányérzetük kezd támadni, de Budapesten egyre biztatóbban fest az örmény zenészdiaszpóra: a harmonikás, David Yengibarian után immár a Deti Picasso (17.00) is ide helyezte bázisát. Picasso önjelölt gyermekei most első ízben lépnek fel a világzenei színpadon, de aki egyszer hallotta Gaya Aratyunyant énekelni, akár koncerten, akár lemezen (a legfrissebb az idei Turbo Mairik), az számol a visszatérésükkel, sőt számít is rá. Persze nem alárendelt bérzenészek forgatják át a rock világába az örmény folklórt, igazi csapatmunka ez, mégis, ahol ilyen énekesnőre lehet építeni, ott az ember hajlamos az instrumentális - és helyenként kissé iskolásnak tűnő prog-rockos - részek alatt arra várni, hogy érjenek már a végére, hadd szárnyaljon az a hang. És kövezzenek meg érte, de minden tiszteletem ellenére, bármilyen lenyűgöző is a Muzsikás (18.15) tagjainak egyéni és együttes teljesítménye, ha csak őket látom, egy idő után arra gondolok, milyen jó lenne, ha beszállna Sebestyén Márta is. De ennek nem most van itt az ideje. A hazai táncházmozgalom első hullámával, 1973-ban indult, idén tehát 35 éves Muzsikás nélküle, viszont kalotaszegi zenészek és táncosok társaságában lép majd fel - és tesz meg mindent, hogy senkinek se támadjon hiányérzete.
Az augusztus 16-i est két későbbi fellépője már nem először jár Budapesten. Enzo Avitabile (19.45), a színpadon hagyományos módra fahordókat püfölő társakkal szereplő nápolyi énekes-szaxofonos Festa Farina & Forca című tavalyi albumán magyar hangokat is beemelt a korábbinál poposabb irányt vevő mixbe. Goran Bregovic (21.30), a szarajevói születésű zenekarvezető Alcohol című, lemezen csak őszre várható műsora a világsikerű filmzenék előtti életét, a népszerű yu-rock együttes, a Bijelo Dugme számait értelmezi át totális balkáni audioélményt nyújtó nagyzenekara, a Wedding & Funeral Band élén.
Egy ősatya
Tavaly februárban viszonylag kevesek kiváltsága lehetett az A38 gyomrában feldolgozni Lee "Scratch" Perry (21.30) budapesti bemutatkozásának történelmi pillanatát, augusztus 17-én, vasárnap este azonban szabad a tér, mindenkinek ott a helye, aki nem szeretne elszalasztani egy talán egyszeri, de mindenképp nagyszerűnek ígérkező eseményt, mindenkinek, akit valaha szíven ütött, fejbe kólintott és bokán rúgott a reggae meg a dub. Mert a 72 éves Lee "Scratch" Perry nem egy zenész a sok közül, hanem egy valóságos ősatya, azok közül való, akiknek a keze nyomán új irányokat vett a jamaicai zene, sőt a stúdióról mint alkotóeszközről és egyáltalán, a hangokról való gondolkodás. Orbitális méretű életműve töredékének ismeretében is úgy képzelem el a módszerét, mint a festőét, aki színeket, árnyalatokat, formákat, textúrákat, fényeket lát képzelete vásznán, és felpakolja azokat az igazi vászonra - valahogy így rakosgathatja, rendezgetheti ő is a technika segítségével a fejében megszólaló hangok színeit, árnyalatait, formáit, elhelyezkedését, mozgását, rétegződéseit és torzulásait. A 60-as évek közepén ott volt a reggae születésénél, 1968-tól saját zenekart és stúdiót vezetett, 1970-71-ben, még nemzetközi karrierjük előtt vele dolgozott Bob Marley és a Wailers, a következő években nála kelt életre a dub. Megestek aztán mindenféle dolgok, égindulás, földindulás, cifra történet - lényeg, hogy túlélte, s a 80-as évek közepén összejött a spirituális fiának tekinthető brit Adrian Sherwooddal, aki szintén nagy stúdiómágussá vált (Dub Syndicate, African Headcharge). Itt, most együtt lépnek fel - vétek lenne elmulasztani.
Előttük az elmaradhatatlan Besh o droM (19.45), a Dresch Mihály, Lovasi András és Ferenczi György közreműködésével a tradicionális útról el-elkanyargó Csík zenekar (17.00), valamint az N&SK (18.15) szerepel: ahogy az utóbbi években az ide invitált francia zenekaroktól megszokhattunk, ők is egymás mellett fakadó forrásokból kevernek doppingoló hatású koktélt, benne reggae, rock és rap, sanzon és ska, némi arab és roma íz, elkötelezetlenül - ahogy tavalyi lemezük címadó dala mondja: Non Alignés.
