Zene

Nem csak annak köszönhetően, hogy Karlovy Varyban idén fődíjat nyert a mester művéből készült, brazil Eu tu eles és a spanyol nyelvterületen az év legnagyobb sikereként számon tartott, spanyol-mexikói Sexo por compasión. A kolumbiai program húzó anyaga és közönségcsalogatója is az a néhány film volt, amely ezeket a hagyományokat követi.

Kezdeti hőskorszakát követően a világ egyik legnevesebb rockzenekara fokozatosan a fellegekbe veszett, s mint névadója, az amcsi kémrepülő, iszonyatos magasból kutakodta az itteni helyzetet.

Bizonyos prózákat olvasni legalább olyan figyelmet és nemes erőfeszítést követel, mint azokat megírni. Így van ez különösképp a regények esetében, és ez tapasztalható Solymosi Bálint könyvének útvesztőjében is, melynek műfaját nehéz volna meghatározni. Annyi azonban biztos, hogy érdemes egyben olvasni, kilépni a mindennapiság szaggatott monotóniájából, és nekiülni, akár ha valóban regénnyel volna dolgunk. Hagyni, ragadjon el a mű ideje, a Solymosi prózájára (és verseire) sajátosan jellemző lélegzetvétel, zenei ritmizáltság, amire felfigyelhetünk, ha kitartóan hallgatózunk. Magával sodor a mondatok üteme, az a gyakran líra közeli lüktetés, amely a könyvbe gyűjtött darabokat egységes művé rendezi.

Láng Györgyből nem lett hegedűművész, sem névtelen áldozat, mint ahogy szabó sem, pedig lehetett volna, csak rajta múlt. Gourmet lett,

Nem pont zen, de ezt a ziccert képtelen voltam kihagyni, inkább európai buddhizmus, amit ez a lap közvetíteni próbál Miskolc lakosságának. Emberarcú buddhizmus, mintha lenne másmilyen. Ízlelgetem az információt, Karma-Kagyü Centrum Miskolcon. Reggel hatkor, amikor megszólal a volt Lenin Kohászati Művek dudája, a buddhisták már túl vannak a meditáción, és az 1-es buszon vegyülnek a lakossággal.

Pedig a világért sem hagynám ki, mert a nő már önmagában elképesztő, de ha ráadásul a fejébe veszi, hogy a sokadik ilyen éves borulás is róla fog szólni, akkor az úgy is lesz. Lett. Segít persze a jogosan vagy jogtalanul egekbe magasztalt friss lemez, a videó is nagyon ott van, csakúgy, mint a pasija, kultrendező, és még prezentálni is hajlandó. A show innentől lehet szemérmetlen rutin, a korábbiak mozdulatelemeiből összerakva, háttérben kivetítőn az életmű, nem más ez tulajdonképpen, mint egy kis darabja az New York-London tengelyre tervezett exkluzív koncertsorozat műsorának, csak Britney helyett Kylie van a pólóra írva. A nézőtéren derűs eksztázis, cowboyszerkós hipsterek, még a budapesti viewing partyn is. Két díj, best dance és best female, tiszta sor. Jöhet a többi.

Mintha csak egy New York-i Bahia-féleséget reklámozna, Paul Simon legújabb albumának designja egy tiszta gyapjú kapucnis kabát mintázatára épül. Papírt lapozgatsz, de ujjad hegyén egymásba szőtt színes szálak puhaságát érzed. Egyértelmű üzenet, itt semmi sem mesterkélt, semmi sem mesterséges, minden természetes, a kapucni esésétől a hüvelykujjal pöcögtetett zimbabwei zongora, a mbira hangjáig. Stockholm, Hamburg, London, Milánó és Párizs után Simon ezekben a napokban Amerikában mutatja be lemezét, a legnagyobb helyeken: 59 éves, három tíz év alatti gyerek várja haza (harmadik házasság, felesége Edie Brickell énekesnő; az elsőből van egy harminc felé járó fia is), mit keresne fél évig szállodákban. Nem mintha akár ő maga, akár a lemez, amivel turnézik, öreges lenne: énekhangja éppoly tiszta, mint tizenöt vagy harminc éve, szemben mondjuk Bob Dylannel, akié nagyon megkopott, s akivel tavaly, életükben először, együtt járták Amerikát, egymás dalait is előadva. Ez önbizalomerősítő terápia lehetett Paul Simon számára, miután 1998-ban megbukott élete első Broadway-produkciója, a The Capeman, noha elvileg minden feltétel adott volt a sikerhez: húsba vágó téma (igaz történet egy kétszeres gyilkosság miatt 1959-ben halálra ítélt, tizenhat éves Puerto Ricó-i bevándorlóról, akinek megkegyelmeztek, s végül 1986-ban halt meg), komoly szerzőtárs (Derek Walcott, az 1992-es Nobel-díjas, St. Lucia szigetéről), doo wop és karibi hangok között közlekedő zenéjét (Songs From The Capeman, benne Ruben Blades) szerette a kritika. És mégis.

Történés alatt nemcsak azt értem, hogy egy dráma témája adott helyen és időben aktuálisnak mutatkozik, hanem azt is, hogy a színjátékosok közszemlére bocsátott létezése pontosan megfelel a drámának. Hogy ki-ki azon a hangon szólal meg, és úgy van jelen, ahogy a cselekvény megkívánja. Ebben az esetben egy zeneien fölépített drámát kellett megszólaltatni, mondhatni: concertót, melyben a szólista virtuóz produkciója csak az együttes precíz munkájával együtt jöhetett létre.

Az elvonulás már önmagában szép: a nagy hangú, mindent megtagadó kivonulás is lehet rokonszenves, de a látványos gesztus helyetti csendes, elszánt önfejlesztés még imponálóbb. Az Artus ez utóbbi, ritkábban alkalmazott módszert választotta. Már évek óta a világ (a Fonó) háta mögé bújtak, csak magukra figyelnek, és szigorú műhelymunkával építik, sőt művelik saját kertjeiket.

Még meg sem jelenik a főcím, és Fésős András már jól ráijeszt a nézőre: a két hintázó kisgyerek német nyelvű filozofikus párbeszéde, majd egy magányos öregember felolvasása azonmód felrepít minket Berlin felett az égbe. A főcím után viszont agyonnyűtt magyar gengszterfilmben véljük találni magunkat, ami, valljuk be, elég rémületes érzés.

Mindenki látott már Gyarmathy Lívia-filmet, ha máshol nem, hát a televízióban, ha mást nem, hát a Faludy György költőt vagy a Recsket. Ez a két dokumentumfilm nagyot szólt a maga idejében (1987, 1988), amikor már javában érlelődött a rendszerváltás, csak azt nem hitte volna senki, hogy annyira közel a perc. Mindkettőt Böszörményi Gézával jegyzi társrendezőként, ahogy oda-vissza valamiképpen mindig benne voltak a másik munkájában. Szükségük is lehetett egymásra, két vegyészmérnök a kinematográfia szigorúan ellenőrzött területén, ráadásul az egyik priuszos. (Böszörményi Faludyval együtt élvezhette az állami gondoskodást és a friss hegyi levegőt Recsken.)

És akkor hirtelen vége lett, nem? Takarékosan végigszívtuk, soha többé nem kell foglalkoznunk vele. Aztán eltelt tíz év, és most úgy tűnik (érkezett néhány vagon Pond´s arckrém a GUM-ba), az irodalom váratlanul

Justin Adams-szólólemezről eddig nem volt alkalmam írni: most jelentetett meg ilyet először. Van egy kis házistúdiója, egyedül játszotta fel az összes hangszert (millió pengetős + orgona és szolid elektronika), tokkal-vonóval kijött hatszáz fontból. Október végén, amikor a berlini világzenei vásáron találkoztunk, egészen megilletődtem: Justin éppoly bensőséges és visszafogott pasas benyomását keltette, mint ahogyan a - kritikusoktól amúgy a csillagokba menesztett - lemeze készült. Aminek persze megvan a maga története.

Volt egyszer, még 1986-ban egy Jamaicára kacsintó, napfényes dal a Talking Heads True Stories albumán, Radio Head a címe (két szóban). Szerethették azok a 17-18 éves, Oxford környéki srácok, akik 1991-ben zenekarként léptek színre: ők lettek a Radiohead (egybe írva). 1993-ban hozták ki első albumukat, ez volt a Publo Honey. (Csak zárójelben: hallhattak erről valamit azok a pesti srácok is, akiknek aztán Publo Hunny - vagy hogy is írják éppen - zenekarként ´97-ben jött ki az első hunglish hablaty lemezük, de ez tényleg mellékszál.) Aztán ´95-ben a The Bends, ´97-ben az OK Computer, és máris a mába érkeztünk, negyedik agylemez, Kid A. Hír volt pár hete, hogy Nr 1-ként debütált a Billboard amerikai eladásokon alapuló listáján, ami komoly dolog, bármit gondoljunk is különböző ízlésekről és promóciókról. A Publo Honey nekem speciel kimaradt, de a The Bends és az OK Computer meg az ezekkel járó, valaha az MTV-ben, pár éve pedig egy Titanic Fesztiválon látott klipek ismeretében (ők hajtották a Karma Police kocsija elé Kovács Lajost) magam el sem tudtam volna képzelni az amerikai lista csúcsán a Radiohead képét és hangját, aztán tessék, mégis. Merthogy ez popzenekarnak túl komoly, rockzenekarnak túl kifinomult, az arcokon idegenül festene a tinimagazinos smink, a viharvert, vén csatalovakhoz képest viszont fiatalok, magánéletük azonban, tudtommal, semmi fogást nem kínál a pletykaiparnak. Marad a zene.