Thomas Bernhard a Kamrában:A színházcsináló

szerző
- zg -
publikálva
2000/46. (11. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Történés alatt nemcsak azt értem, hogy egy dráma témája adott helyen és időben aktuálisnak mutatkozik, hanem azt is, hogy a színjátékosok közszemlére bocsátott létezése pontosan megfelel a drámának. Hogy ki-ki azon a hangon szólal meg, és úgy van jelen, ahogy a cselekvény megkívánja. Ebben az esetben egy zeneien fölépített drámát kellett megszólaltatni, mondhatni: concertót, melyben a szólista virtuóz produkciója csak az együttes precíz munkájával együtt jöhetett létre.

Történés alatt nemcsak azt értem, hogy egy dráma témája adott helyen és időben aktuálisnak mutatkozik, hanem azt is, hogy a színjátékosok közszemlére bocsátott létezése pontosan megfelel a drámának. Hogy ki-ki azon a hangon szólal meg, és úgy van jelen, ahogy a cselekvény megkívánja. Ebben az esetben egy zeneien fölépített drámát kellett megszólaltatni, mondhatni: concertót, melyben a szólista virtuóz produkciója csak az együttes precíz munkájával együtt jöhetett létre.

Csöppet sem magától értődő, hogy a Katona József Színház színészei erre képesek voltak. Ugyanis nem alázat kérdése, hogy valaki - mint Lengyel Ferenc a vidéki vendéglős szerepében - rezzenéstelen arccal tudja végighallgatni Bruscon színházcsináló tirádáit, hogy miközben fröcsög rá az egyszerre szellemes és otromba szóáradat, ne akarjon minden szóra külön-külön valamit reagálni, megmutatni, hogy ő is ott van mint osztrák népfi és magyar színész. A rezzenéstelen arc valahogy nem szokott összejönni színpadainkon, aminthogy némely korábbi esetben ennél a társulatnál sem, hiszen a magyar színészeket a "fizikai cselekvés" jegyében képezték évtizedeken át: valamit mindig muszáj csinálni, kifejezni. Holott bizonyos helyzetekben a kifejezéstelen arc az egyetlen lehetséges színészi megnyilvánulás. Lengyel Ferenc rezzenés nélküli arca mögött jól érzékelhetően érzelmek hullámzanak, a fogadósban föl-fölhorgad az indulat a fölényes színházcsináló ellen, máskor önfeledten csodálja az életterében föltűnt ritka jelenséget. A színészi alázat kevés volna az üres archoz, a hosszan kitartott mozdulatlanságokhoz, mikor a vendéglős mintegy

átlényegül a vendéglős szobrává,

hogy legyen, akire rázúduljon az intellektuális fölény zagyva filippikája: ehhez önbizalom kell, a színész hite saját tudásában. Hogy mindenféle apró, szapora gesztusok nélkül sem vész el a jelenléte. Ennyi hallgatáshoz, visszaszorított vendéglősi haraghoz és elragadtatáshoz már szükség van rá, hogy a színjátékos átlássa a darab egészét, hogy tudása legyen arról: a vidéki és a kozmopolita, a kispolgár és a művész kettőse jön létre részvételével, ráadásul minél többet hőzöng az izgékony színházcsináló, annál súlyosabb lesz mellette ő. Kár, hogy a bernhardi dialógus feldúsítása végett azt a szöveget is elmondatják vele: "súlyos geci" - holott ezt a darabot ez a replika nem javítja; visszaszáll annak fejére, aki kiagyalta.

Az eggenhofi teremben mindössze egyetlen estényit időzik a kis társulat, ám ez egy hosszú turné egyik állomása, melynek során a színházcsináló, valamint felesége és gyermekei sorra járják a vidék előadásra alkalmas termeit. Egyetlen este ennek az egyéniségnek a közelében nem ugyanaz, mint egy egész turné, mint egy egész élet. A családot, egyszersmind színtársulatot játszó színészek ugyanolyan keveset mondanak és csinálnak, mint a vendéglős megszemélyesítője, ám ők még ráadásul az időt is behozzák a színre: érzékeltetni tudják az egész turnét, melyet együtt csinálnak végig állomásról állomásra, a változó helyszíneken örökké ugyanúgy végbemenő színházcsinálást mint életformát. A férj és apa szünet nélküli ömlengésének, kioktatásának, egyszerre túlérzékeny és érzéketlen létezésének kényszerű tűrését évek, évtizedek óta, és ki tudja, még meddig, talán a végtelenségig. Mert ahogy a turné állomásai következnek egymásra szüntelenül, olyan kérlelhetetlenül ismétlődnek a színházcsináló kitörései, hisztériái.

A fiú, akit Kocsis Gergely játszik, megszokhatta már, hisz ebbe született bele, ebben nőtt föl, és mégis meg tud még rettenni a ripacsságában is lenyűgöző apától és művésztől. Kocsis Gergely arcán örökössé vált fáradtság ül, szemében üresség, mely csak a rémületnek adja át a helyét néha. Olyan lényt jelenít meg, aki végül is alkalmazkodott a színházcsináló környezetében való létezéshez, keze gyakorlottan hurcolja a maszkos ládát, rakja helyére a rivaldát - már amelyik kéz épp nincsen begipszelve;

nem veszélytelenek ám az ilyen turnék

A gipsz alatt viszket a bőr, a fiú hurkapálcikával vakargatja. A grandiózus apát hol csodálja, hol megveti mint kicsinyes, szenvelgő ripacsot, és anélkül, hogy ezek külön-külön ki lennének domborítva, mindvégig jelen vannak Kocsis Gergely játékában. Meg még az elkínzottság, a szánalomra méltó kiszolgáltatottság.

Pelsőczy Réka a lány szerepében ugyanerre az ürességre mutat föl egy másik változatot. Törékeny kamaszlány és kiégőfélben lévő művésznő egyszerre. Cicaként apukájához dörgölőző gyermek és nyelvet öltögető rosszaság. Pelsőczy Réka ügyesen tudja lebegtetni, hogy akit játszik, tehetségtelen kis színésznő vagy igazi művész, akit sajnálatos módon lebénít az apai és egyúttal színészpedagógusi érzéketlenség.

A színházcsináló feleségét Szirtes Ági alakítja, ami egyrészt abból áll, hogy köhög, és vonul, és hallgatásba burkolózik, másrészt mérhetetlen nagy szenvedésből, mely kellő ellensúlyt képez a színházcsináló szenvedélyes tirádáinak. Megmutatja, miféle játszmák mennek a két ember között napról napra és évről évre. Áldozat és hisztérika egy személyben. Ám az előadás vége felé önhibáján kívül mégiscsak megjelenik arcán a túlzás: mikor a szerzői instrukció szerint férje "addig sminkeli arcát, míg csaknem az egészet befeketíti", ám a színpadon egy valóságos Othello-maszk kerül a színésznő arcára - Gothár Péter, aki ezúttal már-már szokatlan, de dicséretes mértéktartással alakítgatott csak a darabon, és akinek ez a precíz és intenzív előadás köszönhető, olykor mégis kissé pontatlan, helyenként túloz; a concertóhoz hasonlítható mű karmestereként végül csaknem hiteles produkciót hozott létre.

A színházcsináló,

a virtuóz szólista:

Haumann Péter.

- zg -

szerző
- zg -
publikálva
2000/46. (11. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...