Táncszínház
A Káin kalapja táncos etűdök sora egy témára. A téma a gyilkosság, mondjuk. A téma négy ember, aki változó viszonyokban és változó szerepekben éli át ugyanazt a helyzetet: azt, hogy Egyik fog egy követ, fejbe vágja vele Másikat, és Másik erre meghal. De néha Egyik is. Mindez persze nem ennyire egyszerű - és ez az előadás lényege. A rafinált kölcsönhatások szövevénye a lényeg, mindaz, ami ebben a szimpla, rég begyakorolt mozdulatban (ölés) benne lehet. Ahogy gyilkosból áldozat lesz néha, vagy mégsem. A szeretet, a gyűlölet, a tisztelet vagy más - esetleg egyszerre mindegyik -, ami kettejük között kialakulhat. A szerepek kicserélődnek (sorba mindenki arcára vagy fejére rákerül a kalap), ők újra nekirugaszkodnak, ám addigra a karakterek viszonyai már mások - a pontos kontúrok nélkül megrajzolt konfliktusok vége pedig néha más, néha ugyanaz.
Ebben az előadásban semmi sem biztos. A jó néző folyamatosan készen áll, hogy újraértse, újraérezze, újraélvezze a korábban látottakat. Minden alakul: számtalan eszköz, mozdulat, helyzet akad, amely utólag megmagyaráz, újramagyaráz valamit/valakit, ami/aki már addigra biztos helyére került. Aki nevet a képi, mozdulatbeli játékosságokon, végül megbánja. Mindaz, ami humor, előbb-utóbb átértékelődik, és visszatekintve, az új kontextus felől felidézve már minimum fekete humornak tűnik. A guggolva, bő köpenyben, kalaparccal közlekedő színészek kezdetben csak viccesek. Egy fél órával később azonban egyikük hóna alá mankó kerül: a színház önmagát leplezi le, a színész pedig már nem manó, hanem egy lábcsonkjait lóbáló nyomorék. Az előadás fő mozgatórugója ez az alakulós eldönthetetlenség, mely mindig fenntartja a változás jogát, melyben mindig rácsodálkozhatunk arra, hogy ugyanaz egy kicsit más szemszögből nézve egészen mássá válhat. A gyilkos áldozattá, és viszont. A gyilkos eszköz, a kő az isten felé kapaszkodás, az áhítat eszközévé (hiszen ketten is misztikus áldozati mini-Stonehenge-et emelnek belőle istenüknek) vagy az emlékezésé, megbocsátásé (hiszen már az első gyilkosság előtt ott az egyetlen díszletelem az üres színpadon: egy kövekből összehordott sírhalom). Még a háttérben felmeredő, rendíthetetlen óriásbálványról is kiderül végül, hogy nem áll annyira az események fölött, mint látszott. ´ is lehet gyenge. És bár az ő elbizonytalanodása ez este utolsó helyzete, ez sem végkövetkeztetés; ennek az előadásnak nincs végkövetkeztetése. Még csak tanulsága sincs. Csak helyzetei meg tényei.
Az Artus régi dicsősége ez: most sem szolgál kész válaszokkal, inkább csak egy asszociációs lánc elindítását vállalja. Sokat bíz a nézőre (tiszteli tehát, bízik benne, és nem fél tőle). Ahhoz viszont, hogy célját elérje, erősnek kell lennie. Olyan lerázhatatlan hatást kell gyakorolnia a publikumra, hogy amit látott, az még soká ott zümmögjön és döngicséljen a fejében, új gondolatokat meg érzéseket provokáljon. Ez az előadás, ha működik, nem a tapsrenddel ér véget, inkább akkor kezdődik.
Ez persze paradoxon. A Káin jelei nem a néző intellektuális megközelítésére, megértésére számítanak, ahhoz túl sokan is vannak és túl bonyolultak. Annál viszont jóval több az intellektus felé tett kikacsintás, hogy bárki a tiszta intuícióra bízza magát: már a műsorfüzetben is Szondi Lipótot dörgölik a néző orra alá.
Itt botlanak a táncosok. Előadásuk magára zárul: nem szolgál olyan érzelmi robbanással, amely keresztüljutna a rivaldán. Mindannyian a maguk táncát járják. Mintha minden szereplő egy, a színpadon kívüli ponthoz (valami gondolati maghoz) kötődne elsősorban, és nem olyasmihez (partnerek, történet, eszközök), amitől igazán élő színházzá válna az este. Van az egészben egy kis nem-élet: valamennyivel több energiára volna szükség. Talán a tér nem jó. Túl nagy, és ettől szétesnek, szétcsúsznak benne a társulat egymás felé indított impulzusai, vagy ellenkezőleg, talán sokkal távolabbról kellene nézni mindezt. Szerintem Godáék is felismerték ezt a problémát. Így kerülhetett színpadra Kiss Erzsi.
Az ő közreműködése legalább két bekezdést érdemel. Nagyszerű, amit csinál. Színházhoz túlságosan karakteres is. Nem alázatos közreműködője a produkciónak, és időnként - valószínűleg akaratlanul - főszereplővé válik. Még akkor is, ha itt tudják, a színpadi zene arra való, hogy segítségével még nagyobb súlya legyen a csendnek. Ebben az előadásban van néhány nagy csend, és az nagyon jó.
A Kiss Erzsi-zene egyébként önmagában, pusztán sportteljesítményként is nagyra értékelendő. Másfél órát megállás nélkül végigénekelni, ennyire sokfélén, ötletesen világbajnoki teljesítmény.
Pintér Bélát, az egyetlen nem táncos közreműködőt szintén azért importálhatta a társulat, hogy a jelenlét dühös energiáit adja a közösbe, és ő mindig teljesíti is a rábízott feladatot. A Chinvatban (az Artus legutóbbi nagy vállalkozása, a Noé trilógia összevont változatában) például hiba nélkül, emlékezetesen tette ezt, és a Káin első jelenetében is nagyon sokat ígér, amit később alig van módja beváltani. Egy artusos törzstag, Mándy Ildikó hiánya szintén hozzájárulhat a gyengüléshez. Ezúttal nem szerepel, és ezzel sok kisugárzás vész el. Márpedig egy előadás nem csak gondolat. Nem is csak érzés. Hanem indulat vagy erő is, és ebből ezúttal kevesebb van a szükségesnél.
Deutsch Andor
Káin kalapja; szereplők: Bakó Tamás, Goda Gábor, Gold Bea, Kiss Erzsi, Pintér Béla; rendező-koreográfus: Goda Gábor; koreográfus- asszisztens: Mándy Ildikó; zene: Kiss Erzsi; fénytervező: Kocsis Gábor; jelmez: Remete Kriszta
