Zene
Mintha csak egy New York-i Bahia-féleséget reklámozna, Paul Simon legújabb albumának designja egy tiszta gyapjú kapucnis kabát mintázatára épül. Papírt lapozgatsz, de ujjad hegyén egymásba szőtt színes szálak puhaságát érzed. Egyértelmű üzenet, itt semmi sem mesterkélt, semmi sem mesterséges, minden természetes, a kapucni esésétől a hüvelykujjal pöcögtetett zimbabwei zongora, a mbira hangjáig. Stockholm, Hamburg, London, Milánó és Párizs után Simon ezekben a napokban Amerikában mutatja be lemezét, a legnagyobb helyeken: 59 éves, három tíz év alatti gyerek várja haza (harmadik házasság, felesége Edie Brickell énekesnő; az elsőből van egy harminc felé járó fia is), mit keresne fél évig szállodákban. Nem mintha akár ő maga, akár a lemez, amivel turnézik, öreges lenne: énekhangja éppoly tiszta, mint tizenöt vagy harminc éve, szemben mondjuk Bob Dylannel, akié nagyon megkopott, s akivel tavaly, életükben először, együtt járták Amerikát, egymás dalait is előadva. Ez önbizalomerősítő terápia lehetett Paul Simon számára, miután 1998-ban megbukott élete első Broadway-produkciója, a The Capeman, noha elvileg minden feltétel adott volt a sikerhez: húsba vágó téma (igaz történet egy kétszeres gyilkosság miatt 1959-ben halálra ítélt, tizenhat éves Puerto Ricó-i bevándorlóról, akinek megkegyelmeztek, s végül 1986-ban halt meg), komoly szerzőtárs (Derek Walcott, az 1992-es Nobel-díjas, St. Lucia szigetéről), doo wop és karibi hangok között közlekedő zenéjét (Songs From The Capeman, benne Ruben Blades) szerette a kritika. És mégis.
