Gyarmathy Líviát szenvedélyes filmcsinálónak képzelem, ez a legkézenfekvőbb válasz arra a kérdésre, hogy miért adja fejét az áldatlan dokumentumfilmezésre egy sikeres nagyjátékfilm-rendező. Szatírával, e mozgóképen (is) ritka műfajjal debütált 1969-ben, és az Ismeri a Szandi-mandit? egyszerre hozott szakmai és közönségsikert, ami megint csak ritka együttállás. Mintegy mellesleg új látásmódot hozott a magyar filmbe, amely akkor élte ugyan fénykorát, mégis hiányzott belőle a cseh újhullám szabadalmazta szemléletmód,
nevezzük lírai groteszknek
És hogy ez mennyire beletalál a magyar néplélekbe, azt töretlen népszerűsége bizonyítja. Gyarmathy mégis dokumentumfilmmel folytatta, és mindmáig megtartotta azt a jó szokását, hogy felváltva készít dokumentum- és fikciós filmeket.
Hálátlan szakma a dokumentaristáé, könnyű belátni. Gyártónak, forgalmazónak, moziüzem-vezetőnek csak a nagyjátékfilm az igazi, és a legvacakabb mozidarab is nagyobb figyelmet, több nézőt kap, mint a legkiválóbb dokumentumfilm. Nem számít, hogy egy félórás műbe legalább annyi munkát tesz bele az a maroknyi, mindenre elszánt ember. A dokumentumfilmet egyfelől az önismeret igénye élteti, másfelől a szegénység. A szegénység úgy jön be, hogy dokumentumfilmet nagyságrendekkel olcsóbban lehet készíteni, mint fikciósat. Ami az előbbit illeti, vannak szerencsés pillanatok, amikor az alkotók passziója találkozik a közösség tudásvágyával - ilyen volt nálunk a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója. Azóta visszaállt a rendes üzletmenet: bemutató a filmszemlén, aztán vissza a dobozba. Kiváló dokumentumfilmjeinknek van egy másik, titkos élete is, bejárják a világ fesziváljait, nyernek egy szekérderék díjat, de erről mi itthon nemigen tudunk, mínuszos hír sem lesz belőle. És tényvaló, hogy az oberhauseni Grand Prix realistább célkitűzés, mint egy késő éjjeli vetítés a magyar televízióban.
Szinte példátlan esemény, hogy most kiadták videón Gyarmathy Lívia négy rövidebb dokumentumfilmjét. Három még a hetvenes évekből való, és az derül ki belőlük, hogy szorosan összefüggenek a rendező játékfilmjeivel: itt fedezi fel azokat a figurákat, sorsokat, helyzeteket, amelyek aztán a fikció keretei között is megőrzik eleven kapcsolatukat a valósággal. A Kilencedik emelet 1977-ben készült. Remekmű, és határeset. Nem dokumentarista játékfilm - mint Tarr Béla vele egyidős és rokonlelkű darabja, a Családi tűzfészek -, de több tekintetben is átlépi a dokumentumfilm hagyományos kereteit. Egy proletárcsalád széthulló élete a nagy nehezen megszerzett lakótelepi lakásban - a drámát maguk az érintettek rekonstruálják, élik, mondják és játsszák el. A főszereplő kétgyerekes munkásasszony - koruk hősnője. Emancipált nő az uralkodó osztályból, tizenkét éve dolgozik állandó éjszakai műszakban a tejipar frontján. A férj előbb félre-, majd lelép, hátrahagyva a történet idején 14-15 éves gyerekeket, akik már pontosan tudják, hogy mi lesz belőlük: ugyanaz, mint a szüleikből. A kislány elfogadja a sorsát, a fiú lázad, de nem talál jobbat a Technokol elnevezésű rapid megoldásnál. A panellakás emberi életre alkalmatlan, szűk tereiben olyan sűrű a hetvenes évek levegője, hogy vágni lehet. Az anya végül, tizenkét év után kiborul, s vele a néző is, mint egy doboz szög.
A mi gólyánk a legújabb film (1999-ben mutatták be a szemlén), és még frissebb a hír, hogy beválasztották az
Európa Filmdíj
várományosai közé. Huszonkilenc perce egy kerek évig, négy évszakon át forgott egy kis somogyi faluban, Mesztegnyőn, hőse egy fiatal gólya, aki ki tudja, miért, nem kelt útra a társaival. A supporting actor, a statiszta és a walkman szerepkörben pedig a falu lakói lépnek fel, briliáns kabinetalakításokkal. A filmnek - néhány felirattól eltekintve - nincsen szövege, a zene diktálja a ritmust és festi alá a hangulatukban, tempójukban, ha úgy tetszik, műfajukban eltérő egységek karakterét. Van itt lírai etűd, rövid groteszk, farce, melodrámai betét, és még sorolhatnám. De beérem azzal, hogy A mi gólyánkat nagyon lehet szeretni. Kimondottan családi film, a gyereknek is tetszik (kivált a gólyanász a kéményen), plusz mai és magyar, nem is lehetne más, ha egyszer Gyarmathy Lívia jegyzi, és e nekünk régtől kedves madár szerepel benne, hiszen a gólya legalább annyira közülünk való, csak valamivel magasabbra röpül, mint egy zászlósanya.
Most néztem meg harmadjára A mi gólyánkat, és igazán megnyugtató, hogy már videón is megvan. Csak azt sajnálom, hogy A lépcső nem került rá a kazettára. Ez egy hőseposz 1994-ből, többszörös végzettől sújtott (magyar és cigány és vállalkozó) főalak heroikus és kudarcra ítélt küzdelmét énekli meg, most szólok, hogy ezt semmiképp se hagyják le a következő kiadáskor.
Bori Erzsébet
A BGB Film videója
