Zene
Volt egyszer, még 1986-ban egy Jamaicára kacsintó, napfényes dal a Talking Heads True Stories albumán, Radio Head a címe (két szóban). Szerethették azok a 17-18 éves, Oxford környéki srácok, akik 1991-ben zenekarként léptek színre: ők lettek a Radiohead (egybe írva). 1993-ban hozták ki első albumukat, ez volt a Publo Honey. (Csak zárójelben: hallhattak erről valamit azok a pesti srácok is, akiknek aztán Publo Hunny - vagy hogy is írják éppen - zenekarként ´97-ben jött ki az első hunglish hablaty lemezük, de ez tényleg mellékszál.) Aztán ´95-ben a The Bends, ´97-ben az OK Computer, és máris a mába érkeztünk, negyedik agylemez, Kid A. Hír volt pár hete, hogy Nr 1-ként debütált a Billboard amerikai eladásokon alapuló listáján, ami komoly dolog, bármit gondoljunk is különböző ízlésekről és promóciókról. A Publo Honey nekem speciel kimaradt, de a The Bends és az OK Computer meg az ezekkel járó, valaha az MTV-ben, pár éve pedig egy Titanic Fesztiválon látott klipek ismeretében (ők hajtották a Karma Police kocsija elé Kovács Lajost) magam el sem tudtam volna képzelni az amerikai lista csúcsán a Radiohead képét és hangját, aztán tessék, mégis. Merthogy ez popzenekarnak túl komoly, rockzenekarnak túl kifinomult, az arcokon idegenül festene a tinimagazinos smink, a viharvert, vén csatalovakhoz képest viszont fiatalok, magánéletük azonban, tudtommal, semmi fogást nem kínál a pletykaiparnak. Marad a zene.
