Könyv: Győz-e Romisten? (Kukorelly Endre: Rom. A szovjetónió története)

És akkor hirtelen vége lett, nem? Takarékosan végigszívtuk, soha többé nem kell foglalkoznunk vele. Aztán eltelt tíz év, és most úgy tűnik (érkezett néhány vagon Pond´s arckrém a GUM-ba), az irodalom váratlanul és aprólékosan mégiscsak elkezdi az orrunk alá dörgölni mindazt, amiről azt gondoltuk, réges-rég túl vagyunk már rajta. Vörösmartytól való cím és nyitó idézet, huszonkét prózai szöveg meg egy versnek tűnő kóda. Sorszám, dátum, mottó, egy lendületből átfogható terjedelem: ismerősnek tűnő, laza történetek. Az elmaradt, halk pardonokról. Arról a számról, hogy egymillió. Meg deklasszált szülőkről, emigránsokról, ittmaradókról, ünnepekről, egyetemi KISZ-szobákról, a 70-es évek Szovjetuniójáról, a 49-es moszkvai troli leírhatatlan utasairól, kivégzettekről, ´56-ról, megtorlásról, a Ceausescu-házaspár utolsó karácsonyáról, gátakról és kombinátokról, aztán arról, ami azért mégiscsak kedves volt benne, meg besúgókról és jelentésekről - s a végére még néhány kivégzési jegyzőköny. Vagyishogy nem arról van szó, hogy mi történt. (Az annyira nem érdekli, hogy alig tudja kimondani: A szo, a sz, na, a szovjetunió.) Hanem arról, amit az, aki ebben a könyvben beszél, itt és most szovjetóniónak nevez. Mivel azonban már rég elfelejtette ő is, kénytelen kitalálni a formát, amire ez a szó vonatkozik. Leforgatja a saját filmjét: megírja a történetét (nem a valóságra referál, hanem arra, akié), leírja, hogy eszébe jusson, hogy meglegyen, hogy külön legyen neki. (Akar a fene ezen az iszonyaton, mondjuk az úgynevezett kommunizmuson rágódni.) A saját történet pedig jó. Mindegyik, még a nem igaz történet is. Mert a történet (etikailag és ismeretelméletileg) többet ér, mint az etika meg az ismeretelmélet. Mindennek értelmében

a szovjetónió az az, hogy

ha bármerre elindulsz, bármely irányba, ha nekiindulsz, kisvártatva belekerülsz a Sztalker című filmbe. Hogy szétrombolnak mindent, és amit a rombolás helyére építenek, az a hihetetlen munka, maga a rombolás. A szovjetónió ez a minden megy tovább, ez a mindennapi, ünnepélyes ízléstelenség. A szovjetónió nem bevonul, hanem már mindig is bent van, csupán ezt demonstrálja is olykor. Kialakulnak formák, az élet formái, és van a szovjetónió, ahol ezeket a formákat szisztematikusan kiölik. A szovjetónió egyforma. A szovjetónió a nagymarosi gát. Nyugat-Berlinből, a fal menti vadászlesekről átbámulni oda, ahonnan jöttél: ez a szovjetónió. Amikor letörlődnek a színek. Amikor a váratlanul hűvösre fordult időben több száz német üldögél hálózsákba csavarva a sátrak előtt egy magyarországi kempingben, mert nem akar hazamenni: ez a szovjetónió. A szovjetónió rom. A szovjetónió nem múlt. Még nem múlt el. Megformálni, használattal definiálni, aztán megpróbálni lebontani (remélve, hogy ez a romboló munka maga lesz az építés): ez a szovjetónió (szó) története. S közben persze tudható, hogy

úgysem lehet elmesélni,

ezt a történetet sem. De éppen ezért igyekszik az, aki itt beszél - s ettől az igyekezettől aztán ezt-azt elmond helyette a nyelv. Elmondja például, hogy bizonyos szavak nem arányosak ide, erre a túlzottan kicsiny helyre. Megkérdezi, hogy bár a mondatoknak tényleg semmi közük ahhoz, ami történt, emlékszünk-e még egyáltalán, ha a mondatokat már elfelejtettük. Emlékeztet, hogy az akasztás (el van csépelve, dögunalmas): kötél általi megfojtás. Figyelmeztet, hogy bár vélemény és ámuldozás rajzolják ki, amire vonatkoznak, s így az nincs ezek nélkül (vagy lehet, hogy van, de nincs [más] hozzáférés) -, azért mégiscsak próbálkozni kellene a hazugságot elkerülő gesztusokkal. Hogy a közvetítettségek hálójából egyszerre a közvetlenségbe bukkanjunk elő. Hogy szabad ilyen nagyokat mondani. S hogy talán nem is az számít igazán, hogy miről van itt szó, hanem hogy végül is

ki lehet az az én,

és hogyan lehetséges, aki mindezeket mondja. Aki kivétel lenne. Aki eljutna a napos területre, de közben mégis az maradna, aki volt. Aki ő volna maga, és eldönthetné, hogy beszáll-e a kollektívbe, ebbe a társasjátékba. (Mindig már beszállt.) Aki olyan, vagy inkább az, ami a története. Aki igazán ugyanaz lenne, mint amit gondol. Hát, igen. A LIDI. Talán az lenne ő. (Ti., apró átírással, a Kukorelli Bandi, ugye.) Jó, akkor legyen ez a neve. Hogy Lidi. Ennek a megátalkodottan civil, bal és jobb, kelet és nyugat között ámuldozva véleményező, tétova vagy inkább: minduntalan máshonnan határozott, teljesen meg nem bocsátó, ám bocsánatkérésre hajló és ahhoz kedvet csináló, de-hova-álljanak-a-belgák hangnak a tulajdonosa és eredménye. Jó kis pozíció. Ritka, de most fölkínáltatik. Már csak olvasni kellene, nem is tudom, hogyan. Mindenesetre van a szövegben egy sauerlandi (nyugatnémet) író,

aki a trabantot nem látja,

mert az csak jel. A BMW-t sem, mert átlát rajtuk, ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén. (90.) Átlát rajtuk. Egyenesen arra, amit jelentenek. Társadalmi szerkezetre, termelőerőkre, szociális konstrukciókra, termelési viszonyokra, valóságra, múltra, történelemre. Lidi definitív kommentárja váratlanul agresszív: és ez akkor a szovjetónió. (...) Hogy nincsen ember és nincsen dolog, te meg én és ez meg az (...), a zavaró egyéb tényezőket nem muszáj meglátni. Ki kell a zavaró tényezőt onnan emelinteni, és nem a nem-meglátás, inkább ez a nagyon is észrevétel és kiemelés volna a szovjetónió. (Uo.) Szóval, talán le kellene ragadnunk a jeleknél meg a zavaró egyéb tényezőknél. És nem kellene sem átlátni rajtuk, sem nagyon is észrevenni és kiemelni őket. Mert ha Lidinek igaza van, akkor mindaddig, amíg azt hisszük, hogy a Rom. A szovjetónió története valóban a szovjetónió valóságos történelméről szól - addig ez itt tényleg, még mindig, maga a szovjetónió.

Szilasi László

Pécs, Jelenkor, 2000, 121 oldal, 1110 Ft