a szovjetónió az az, hogy
ha bármerre elindulsz, bármely irányba, ha nekiindulsz, kisvártatva belekerülsz a Sztalker című filmbe. Hogy szétrombolnak mindent, és amit a rombolás helyére építenek, az a hihetetlen munka, maga a rombolás. A szovjetónió ez a minden megy tovább, ez a mindennapi, ünnepélyes ízléstelenség. A szovjetónió nem bevonul, hanem már mindig is bent van, csupán ezt demonstrálja is olykor. Kialakulnak formák, az élet formái, és van a szovjetónió, ahol ezeket a formákat szisztematikusan kiölik. A szovjetónió egyforma. A szovjetónió a nagymarosi gát. Nyugat-Berlinből, a fal menti vadászlesekről átbámulni oda, ahonnan jöttél: ez a szovjetónió. Amikor letörlődnek a színek. Amikor a váratlanul hűvösre fordult időben több száz német üldögél hálózsákba csavarva a sátrak előtt egy magyarországi kempingben, mert nem akar hazamenni: ez a szovjetónió. A szovjetónió rom. A szovjetónió nem múlt. Még nem múlt el. Megformálni, használattal definiálni, aztán megpróbálni lebontani (remélve, hogy ez a romboló munka maga lesz az építés): ez a szovjetónió (szó) története. S közben persze tudható, hogy
úgysem lehet elmesélni,
ezt a történetet sem. De éppen ezért igyekszik az, aki itt beszél - s ettől az igyekezettől aztán ezt-azt elmond helyette a nyelv. Elmondja például, hogy bizonyos szavak nem arányosak ide, erre a túlzottan kicsiny helyre. Megkérdezi, hogy bár a mondatoknak tényleg semmi közük ahhoz, ami történt, emlékszünk-e még egyáltalán, ha a mondatokat már elfelejtettük. Emlékeztet, hogy az akasztás (el van csépelve, dögunalmas): kötél általi megfojtás. Figyelmeztet, hogy bár vélemény és ámuldozás rajzolják ki, amire vonatkoznak, s így az nincs ezek nélkül (vagy lehet, hogy van, de nincs [más] hozzáférés) -, azért mégiscsak próbálkozni kellene a hazugságot elkerülő gesztusokkal. Hogy a közvetítettségek hálójából egyszerre a közvetlenségbe bukkanjunk elő. Hogy szabad ilyen nagyokat mondani. S hogy talán nem is az számít igazán, hogy miről van itt szó, hanem hogy végül is
ki lehet az az én,
és hogyan lehetséges, aki mindezeket mondja. Aki kivétel lenne. Aki eljutna a napos területre, de közben mégis az maradna, aki volt. Aki ő volna maga, és eldönthetné, hogy beszáll-e a kollektívbe, ebbe a társasjátékba. (Mindig már beszállt.) Aki olyan, vagy inkább az, ami a története. Aki igazán ugyanaz lenne, mint amit gondol. Hát, igen. A LIDI. Talán az lenne ő. (Ti., apró átírással, a Kukorelli Bandi, ugye.) Jó, akkor legyen ez a neve. Hogy Lidi. Ennek a megátalkodottan civil, bal és jobb, kelet és nyugat között ámuldozva véleményező, tétova vagy inkább: minduntalan máshonnan határozott, teljesen meg nem bocsátó, ám bocsánatkérésre hajló és ahhoz kedvet csináló, de-hova-álljanak-a-belgák hangnak a tulajdonosa és eredménye. Jó kis pozíció. Ritka, de most fölkínáltatik. Már csak olvasni kellene, nem is tudom, hogyan. Mindenesetre van a szövegben egy sauerlandi (nyugatnémet) író,
aki a trabantot nem látja,
mert az csak jel. A BMW-t sem, mert átlát rajtuk, ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén. (90.) Átlát rajtuk. Egyenesen arra, amit jelentenek. Társadalmi szerkezetre, termelőerőkre, szociális konstrukciókra, termelési viszonyokra, valóságra, múltra, történelemre. Lidi definitív kommentárja váratlanul agresszív: és ez akkor a szovjetónió. (...) Hogy nincsen ember és nincsen dolog, te meg én és ez meg az (...), a zavaró egyéb tényezőket nem muszáj meglátni. Ki kell a zavaró tényezőt onnan emelinteni, és nem a nem-meglátás, inkább ez a nagyon is észrevétel és kiemelés volna a szovjetónió. (Uo.) Szóval, talán le kellene ragadnunk a jeleknél meg a zavaró egyéb tényezőknél. És nem kellene sem átlátni rajtuk, sem nagyon is észrevenni és kiemelni őket. Mert ha Lidinek igaza van, akkor mindaddig, amíg azt hisszük, hogy a Rom. A szovjetónió története valóban a szovjetónió valóságos történelméről szól - addig ez itt tényleg, még mindig, maga a szovjetónió.
Szilasi László
Pécs, Jelenkor, 2000, 121 oldal, 1110 Ft
