Zene

A "testvérek" legújabb (amúgy már a tavalyi filmszemlén bemutatott, s ott díjat is nyert) filmje alighanem hasonlóan vegyes érzelmeket kelt majd a bátor mozinézőkben - lesz, aki egy az egyben felejtené el a nyolcvanperces élményt, mások pedig egyszerűen képtelenek lesznek kiverni a fejükből a Lassú tükör néhány kivételesen erős jelenetét.

Színész és szöveg - valahogy ez mutatkozik közös nevezőnek a Radnóti Színház két legutóbbi bemutatóját látva. Más aztán semmi. Tán még a vitriol: hiszen Oscar Wilde Bunbury című darabja vitriolos komédia, Ingmar Bergman Rítusa pedig ugyancsak vitriolos dráma.

8 kis kritika

A svéd In Flames egyike a modern metálzene kevés stílusteremtő bandáinak; még a kilencvenes évek első felében hozott létre egy műfajt, aminek azóta se nagyon van rendes neve, inkább csak székhelye, Göteborg után emlegetik. Ha pár évtizeddel ezelőtti példát kéne mondani, az In Flames hajdan kissé death metálos, de annál sokkal dallamosabb zenéjével olyan hatással volt a súlyos gitárzenékre, mint a maguk idejében és körülményei közt a Metallica vagy a Slayer. Igen jogos lenne tehát az elvárás, hogy egy ilyen zenekar inkább oszoljon fel, mintsem hogy elinduljon az önmaga paródiája felé vezető dicstelen, meredek és nyálkás úton (igen, a Metallicának is szólhatott volna valaki).

Amíg Nagy-Britanniában és a világ java részén 2004 volt a nagybetűs indie-forradalom éve (tudják, Franz Ferdinand, Interpol, Maximo Park és bajtársaik), addig nálunk csak erős fáziskéséssel, 2007-ben alakulhatott ki végre egy masszív, fiatal, karcos és gitárcentrikus zenekarokat felvonultató színtér. Mellőznénk a megszokott tiszteletköröket, hogy ezek az alakulatok a nemzetközi fesztiválokon is megállnák a helyüket, meg hogy most tényleg itt a lehetőség csatlakozni a nemzetközi popzene véráramához, inkább szimplán örüljünk annak, hogy van nekünk is egy sokszínű indie "garázsunk", amelyből egyre több zenekar tolat ki bemutatkozó anyaggal. Tavaly a fővárosi zenekarok jöttek ki első lemezzel (The Moog, EZ Basic, Hangmás), idén tavasszal három vidékről indult zenekar debütál.

Azzal a nagyeszű sajtóssal, aki a Zdob si Zdubot a moldáv Red Hot Chili Peppersnek aposztrofálta a programajánlóban, szívesen elbeszélgetnék arról, hogy ha egy zenekarban a gitáros pontosan ugyanolyan idióta sapkát hord, mint John Frusciante az Under The Bridge klipjében (meg Czutor Zoliék még a korai Nyers-időkben), attól még nem feltétlenül muszáj ekkora állatságot írni. Természetesen aztán mindenhol így írták körül őket, pedig ezek a moldáv arcok saját maguk bírták a legjobban definiálni jó pár lemezzel ezelőtt a saját stílusukat.

Anna Gavaldával három éve a Ludwig Múzeum felolvasóestjén is összefuthatott az ember, de azoknak, akiknek kizárólag filmekből áll a világ, csak most esett le, hogy echte hírességet szalasztottak el, ha nem voltak jelen az eseményen. A népszerű írónő nálunk is megjelent regényéből Claude Berri, a papa mozijával többször is jó okkal hírbe hozott, veterán filmszakember készített könnyed csuklójú, ízléses feldolgozást. Nem a lélek sötét bugyraiban kutakodunk, pedig éppenséggel lenne miben, ha valóban kíváncsiak lennénk, mitől olyan szomorkásak a vásznon megforduló ifjak: a csont-bőr - egyesek szerint anorexiás - takarítónő, a lánynak rendelt morózus szakács és az arisztokrata származását egy utazó étkészletben őrző, csetlő-botló harmadik.

Katyn mai megítélésének ügyében nincs rossz oldal. Nincs épelméjű ember, sem Lengyelországban, sem máshol, aki - legalábbis erkölcsi értelemben - vitatná, hogy mi történt, vagy bármiféle igazolást keresne legkevesebb 16 ezer lengyel hivatásos és tartalékos tiszt meggyilkolására. (Ez nb. igaz az "orosz félre" is, avval együtt persze, hogy ilyenről aligha beszélhetünk, a történelem magyarázata ott sem a "hivatalos szervek" privilégiuma. És igaz avval együtt is, hogy bár az orosz kormány már 1990-ben elismerte, és bocsánatot kért a bűntettért, az értelmezés fontos nüanszaiban súlyos nézeteltérések vannak a lengyel és az orosz kormányok között.)

A színpadon néhány akvárium a díszlet - szép tárgyak ezek, helyes halacskák úszkálnak bennük (nem mindben!), zöldes fény járja át őket, és jók mindenre: asztalnak, széknek, ágynak. Argan, a képzelt beteg szereti a díszhalakat. Poén is lesz ebből, csak ki kell várni.

Békés Pál prózája egy olyan tweedzakós nagybácsira hasonlít, akitől majdnem mindig ugyanazt kapjuk ajándékba, de mindig örülünk neki, mert érezzük, hogy tényleg ezzel jártunk a legjobban.

A szerző gimnazista éveinek leírásánál, szinte egy mondat közepén megszakadt kézirat címe eredetileg Önéletrajz volt, az újat a kötetet összeállító Kőbányai János adta, akinek valószínűleg eszébe juthatott Márai Sándor Egy polgár vallomásai című önéletrajzi műve, okkal. Mindkét könyv a Monarchia magyar részén a XIX. század második felében nagy lendületet kapott polgárosodásról szól, ráadásul mindegyik szerzőnél gyerekkora eseményei szolgálnak a történetek kiindulópontjául, de míg Márai a kassai szászok felemelkedését és elmagyarosodását, addig Székács-Schönberger az ország pereméről - ősei esetében Újvidékről és a Vág folyó mellől - Budapestre költözött zsidóság vagyonosodását és asszimilációját ábrázolja.

Mi az ördög történhet Velencében? Milyen égbekiáltó? Felnyomják a kapucsínó vagy a Campari Soda árát? Persze, ott is eshet valami finom kis gyilkosság. De mielőtt odáig rohannánk, nem árt tisztázni, hogy velünk mi is történhet ott alkalomadtán - hacsak nem hátba szúrjuk a dózsét. Azért szükséges e könyörtelen önmagunkba nézés, mert a helyben egzisztáló amerikai írónő nagy valószínűséggel jórészt arra alapozza immár a 15. vagy a 16. regényének sorsát, ami mibennünk, mindközönségesen könyvvásárlókban a városról leülepedett (hiába ködösítünk: a megveszekedett nosztalgiára). Vegyük a legrosszabb esetet, a végére az is jóra fordul.

8 kis kritika

Éppen huszonöt éve szűnt meg, vagy ha úgy tetszik, hullott tetszhalálba a posztpunk/new wave/gothic rock univerzum egyik alapzenekara, a Bauhaus - most állítólag végleg az enyészetnek adják magukat, de azért úgy döntöttek, nem tűnnek el nyom nélkül.