Angel Ozon sok mindennel eljátszott már, tekergette a filmidõt jobb-balra, volt alkalmi Hitchcock és Fassbinder, Sirk és papucs orrán pamutbojt, a filmtörténet lapjain azonban még így is maradt néhány olyan életmû, melyet - nyilván csak idõ hiányában - még nem volt alkalma a magáévá tenni. Ez a szám most ismét csökkent eggyel: az Angellel végre-valahára pipa került (ha fesztiválelismerés nem is) a kosztümös melodráma, az angol iskola, a Merchant-Ivory-féle századfordulós szerviz mellé. Ozon filmjeiben mindig érezni lehetett valami stréber agilitást, amivel rendezõjük mintegy mellékesen, a mesébõl elegánsan kibeszélve megüzente a világnak: ilyet is tudok. Sõt, most figyeljék a kezemet, mert csalok: tudom ezt fél lábon és guggolva is. Hát igen, Francois Ozon ilyet is tud: angolabb az angoloknál, saját térfelén veri meg a gyarmatbirodalmat, és a melodráma térfelén csinál bolondot a melodrámából. Na persze csak módjával, a mûértõ módjára: a játékmester épp csak megcsipkedi a csipkés széleket, enyhe pírt visz fel a viaszmerev figurákra. Mindenekelõtt a boltos-sorból vasakarata és rövid lejáratú tehetsége révén feltörõ Angelre, ebbe a kiállhatatlan természetû, társadalmilag mozgékony teremtésbe, aki írótudományából, vadromantikus bestsellereibõl épít katedrálist (na jó, csak egy vidéki kastélyt, de azt saját használatra), ám nem kerülheti el, hogy bele ne ütközzék saját vaskos korlátaiba. Valami nagyon hasonló történik Ozonnal is: a stílusgyakorlat sikerült, de a film valahol útközben elveszett. Maradt egy filmtörténetbõl faragott próbababa, aki az Angel nevet kapta.
- kg -
A Budapest Film bemutatója
**
Death Angel: Killing Season Biztosan emlékeznek még jó néhányan, hogy a Death Angel a kilencvenes évek elején másfél évtizedre feloszlott, majd egy segélykoncertes, szigorúan egyszeri alkalomra tervezett múlthánytorgatás után jó szokás szerint mégiscsak összeborult a család - ti. egy híján minden tag vérrokon -, és úgy is maradtak, összeborulva azóta is. Legújabb lemezük, a Killing Season a fentebb vázolt esemény óta sorrendben már a második, mégis nevezhetõ visszatérõ albumnak: viszszatérés ugyanis a nyolcvanas évekbe. És nem oda, ahonnan õk is indultak (a Bay Areába), mert ott akkoriban bizony remek dolgok bimbóztak éppen (metallicák és társaik); hanem valami koszos külvárosi klubba, ahol a részeg rockereknek úgyis tökmindegy, mi szól a söröskrigli túloldalán.
Negyvenhét perc és tizenkét másodperc alatt nincs ezen a korongon egy darab jó ötlet, eredeti gondolat vagy akár egyetlen maradandó riff sem - oké, ne túlozzunk: egyszer úgy fél percig pöcögtetik a kongát, az mondjuk rendben van. Ezt leszámítva különbözõ alapvetõ thrashbandáktól lopott gitártémák és -szólók váltják egymást minden fantázia nélkül összedobott sablonzenékkel, amik felett Mark Osegueda thrashhez baromi erõtlen, dallamos énekléshez viszont bõven túl csiszolatlan vokálja szól. És hogy tényleg igazán kínos legyen az egész, még a számcímek is olyanok, mint például Lord Of Hate, Buried Alive vagy éppen God vs. God. Oké, így legalább elgondolkodtat a lemez: vajon mi az elkoptatottabb, a zene vagy a szöveg? Ha már maga a cédé úgysem fog elkopni - a portól pedig megvédi a tokja meg a szekrény mélye.
Kovács Bálint
Nuclear Blast, 2008
* és fél
Martin Amis: Találkozások HázA Na, megvan ez is, a Gulag-giccs. Persze amerikai, noha angol kézbõl jön, az egykori kommunista, jó nevû angol regényíró Kingsley Amis fiának tollából. De amerikai (orosz) zsidók a fõszereplõk, egy testvérpár, akik - ajvé! - ugyanabba a nõbe szerelmesek, az én-elbeszélõ reménytelenül, míg öccse, Lev feleségül veheti. Zója, így hívják a végzet asszonyát. Mindez abból a regény méretû, 2004. szeptember 1-jén kezdõdõ levélbõl derül ki, melyet a fõhõs Venus nevû lányának ír egy hajóutazásról, mely amolyan nosztalgiaút az egykori Gulag helyszíneire, ahol az én-elbeszélõ raboskodott. Van ebben a regényben minden, Afganisztán, akmeizmus, Budapest, Mandelstam, Marvell, a nagy angol metafizikus költõ, Hruscsov, Brezsnyev, Vronszkij gróf, Lolita, Paszternak, orosz tábori szleng, Szaharov, Shakespeare, jelöletlen Nietzsche-idézet, és ez utóbbi ("Ami nem öl meg, erõsebbé tesz") döntõ szerepet játszik a regényben, ugyanis Venus jelmondata. Amire apja ezt feleli: "Nem igaz! Nem igaz! Ami nem öl meg, nem tesz erõsebbé! Gyengébbé tesz, és késõbb öl meg." Ami még akár igaz is lehet, csakhogy az olvasó nem hisz ennek az emlékezõ, ócskán filozofáló vénembernek. Pusztán azért sem, mert folyton megrágalmazza magát (megszállóként minden nõt megerõszakolt 1945-ben), mintha élvezné, hogy rosszabbnak tünteti fel a személyét, mint amilyen a regény valóságában volt. Profi módon megírt, velejéig hazug könyv, éppen azáltal, hogy kíméletlenül õszintének maszkírozza magát.
- bánza -
Fordította Pék Zoltán. Európa könyvkiadó, 2008, 245 oldal, 2600 Ft
**
Nyolc tanú Több szem többet lát, nyolc pár meg aztán annyit, hogy arról vétek nem filmet készíteni. A Nyolc tanú a szemek ily nagy számából adódó percepciós különbségekre épít, megspékelve azt némi elnöklelövõs-bombarobbantós narratívával, hozzáadva egy szekérderék népszerû hollywoodi lakost. Nevezett tanúk egytõl egyig végignézik, adott esetben át is élik az amerikai elnök és az õt ünneplõ tömeg ellen elkövetett merényletet, majd helyzetüktõl, ismereteiktõl és habitusuktól függõen reagálnak. A film fordulatokban és szakszerû színészi alakításokban egyaránt gazdag, gondot egyedül a repetitív, az Idétlen idõkig címû filmbõl ismerõs szerkezet jelent. Akkor Bill Murray újra és újra átélte ugyanazt a napot, most pedig újra és újra megmutatják nekünk ugyanazt a tizenhárom percet. Ami akkor szórakoztató volt, most nem az, hiába látjuk a történteket mindig más és más szemszögbõl. Mire a film a maga komótos tempójában eljut odáig, hogy az egymás mellé rendelt nyolcadigazságokból összeállítja a teljeset, majd annak cifrázásával heves kedélyborzolásba csapna, addigra már nincs ember a nézõtéren, aki ne tudná álmából felverve idézni a lövéseket megelõzõ dumákat. Minden bizonnyal nem könnyû megtalálni az érthetetlenül kusza és a bódítóan egyhangú történetmesélés közti arany középutat, fõleg ha az ember még egyszer sem rendezett korábban, azzal viszont még Pete Travis rendezõnek is illene tisztában lennie, hogy egy politikai felhangokkal meghintett akcióthriller tetején igen roszszul mutat a tejszínhab helyett felkent amerikai pátosz.
Iványi ZsóÞa
Forgalmazza az InterCom
**
Saint Petrol: Greatest Tits Külföldön baromira divatos, hogy négy-öt, egyébként mindenféle más bandákban érdekelt zenész összeálljon némi mellékzenélés (metallista szakszóval: side-projectezés) erejéig, és mivel ilyenkor általában mindenki megszabadul az anyabandája által meghatározott zenei kötelezettségektõl, néha kivételesen jó alkotások születnek. Eklatáns példa erre ugye a Down, amirõl a kedves olvasó pont két hete olvashatott a Narancsban könnyes-nosztalgiás ötezer-valahányszáz karaktert, és a budapesti Saint Petrol is ilyen, mely a stílusát tekintve sem áll nagyon távol az amcsiktól.
Ebben a csapatban öt fõvárosi zenész (fõállásban Insane-, Fish!- és VL45-tagok) jött össze két éve, hogy leróhassa tiszteletét a sör-, whiskey- és fûszagú sivatagi rock (metallista szakszóval: stoner) mûfaj elõtt. Volt pár klubkoncertjük, néhány fesztiválfellépésük, egy kislemezük, ami címében ügyesen el bírta rejteni a csapat mottóját (Not Music, Just Rock), a Greatest Tits meg az elsõ igazi nagylemez. Az elõszóban vázolt papírforma aztán itt is beigazolódott: a Greatest Tits valóban olyan bitang anyag lett, amilyet csak színtiszta örömzenéléssel lehet összekalapálni. A zene olyasmi egyébként, mintha a Danko Jones jammelne a Fu Manchuval, tehát szõrös, varacskos, minimál gitározásra épülõ stoner rock, izmos énekhanggal, és jó dalok is vannak dögivel: a Ghost Town Man már most sláger, a Chemical Addictionbõl meg borítékolhatóan az lesz ezzel a refrénnel, de a záró Sea Of Hidden Fears minimál-pszichedéliája is nagyon odaver, meg úgy egyáltalán, az egész lemezben nem nagyon lehet hibát találni.
- vincze -
Edge, 2008
****
Simon Stephens Kócsag címû, Kovács Kristóf által fordított, Vidovszky György rendezte drámájának méltatlanul kis létszámú közönséget biztosít a Kolibri Színház: nagyjából harminc gyerekre jut egyetlen felnõtt. Pedig a Kócsag épp olyan kérdéseket vet fel erkölcsrõl, felelõsségrõl, jóról és rosszról, hatalomról, erõszakról, amilyeneket - magyar példát keresve - Sánta Ferenc Az ötödik pecsétje is. És amilyeneket "a felnõttek" jó része is keres, ha színházba megy.
Persze, mint a Kolibriben (majdnem) mindig, a történet gyerekekrõl - most tizennégy-öt éves kamaszokról - szól, ám nem azért, mert a problémák felnõttkorban már nem érdekesek: hanem mert - bizonyos szilárdnak mondható képzetek szerint, vö. Hollywood - ebben a korban dõl el, melyik oldalon töltheti le az ember élete hátralévõ részét. A lúzerekén vagy a hatalmasokén? A megalázottakén vagy a megalázókén? A tisztességesekén vagy a másikon, s így - ha van egyáltalán ilyen - a jókén vagy a rosszakén?
Billy eminens tanuló a sötét angol külvárosban; õ a helyi banda verbális és fizikai játékszere. Épp egy évvel vagyunk túl azon, hogy a bandatagok bátyjaiból álló másik brancs kivégzett egy kislányt, s Billy apjának állítólagos feljelentése nyomán le is csukták õket - a feszültség tehát a napi bosszúval fenyegetett Billyben és a bandavezérben, a börtönben lassan kikészülõ srác öccsében is nõ. Egészen addig, míg az elviselhetetlen brutalitást Billy pisztollyal nem veri vissza.
Ez azonban csak a sztorija egy véresen és hangsúlyozottan realista - alkalmasint pesszimista - drámának. Ha kicsit megkaparjuk, még kellemetlenebb lesz, ha sokkal eredetibb nem is. Hogy nem sülylyedt-e a pisztolyt ragadó Billy is az erõszakoskodó banda szintjére? Vagy ha õ félelembõl cselekedett - a banda tán nem? Mennyivel jobb az eminens a söpredéknél? S tényleg pisztoly által jön rendbe Billy élete? Vagy bárkié? Nem épp attól mentek addig tönkre az életek?
Ítélet persze nincs.
Kovács Bálint
Kolibri Színház, április 10.
*****
Rendszerváltás és Kádár-korszak A 2005. októberi IV. Országos Jelenkor-történeti Konferencia elõadásainak szerkesztett változatait gyûjti össze a vaskos kötet. A közölt 33 tanulmány szerzõi jobbára egyetemi oktatók és akadémiai intézetek munkatársai, fõleg történészek, szociológusok. A rendezvény címe A Kádár-korszak és a rendszerváltás volt - a kiadványé fölcseréli a sorrendet. Hogy ez tudatos-e, nem tudjuk, de annyiban találó, hogy a dolgozatok döntõ többsége a jelenben tovább élõ múltat analizálja. A "velünk élõ kádárizmus" persze akkora közhely, hogy viszi el a házat - ám hogy e bevett fordulatot voltaképpen mire alapozva használjuk nyakra-fõre, arról igencsak homályos a tudásunk. Az írások végsõ soron épp ezzel, a Kádár-kor és a rendszerváltás történeti emlékezetével igyekeznek számot vetni; s feltétlenül a javukra írandó, hogy elsõsorban megérteni próbálják az utóbbi évtizedekben történteket. Az interpretációs lehetõségek sokféleségét jól érzékelteti a fogalomhasználat tarkasága is: van, aki rendszerváltásról, s van, aki rendszerváltozásról beszél (e kifejezések helyességérõl már 1989-ben is zajlott vita), de az 1989 elõtti periódust is hol Kádár-korszaknak, hol Kádár-rendszernek, hol államszocializmusnak, hol tanácskorszaknak nevezi egy-egy szerzõ. Az átmenetiséget a jog- és intézményrendszertõl kezdve a gazdaságpolitikán és a külügyön át a hétköznapok szintjéig vizsgáló tanulmányok nemcsak adat- és gondolatgazdag, de helyenként kifejezetten élvezetes olvasmányok is.
B. I.
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára - Kossuth, 2008, 583 oldal, 3490 Ft
*****
Eszter hagyatéka Márai gondos író volt, nem nagyon bízott az utókorban, hogy majd az lesz oly szíves, és nemes patinával vonja be regényének veretes sorait. Maga gondoskodott a bevonatról, az 1939-ben kiadott Eszter hagyatékán - miként kisebb és nagyobb regényeinek többségén - saját kezûleg végezte el a nemesítést, õ maga fújta le az egészet valami nehézkes, aranyozott díszítõréteggel. A regénybõl filmet készítõ szakemberek (rendezõ: Sipos József) elsõsorban ennek a díszítésnek áldoznak, nyilván abbéli meggyõzõdésükben, hogy a könyv sikerét a legbiztosabban úgy lehet reprodukálni, ha a regény valamennyi lapjáról színes fénymásolatot készítünk. E majdhogynem betûhív feldolgozásnak az lett a hátránya, ami elõnynek is tûnhetett akár a muszterek visszanézésekor: a szépen csillogó nemes penész. Az õ egyetlen Lajosát hazaváró balatoni szépasszony tragédiája, hogy épp egy gyenge jellemû bonvivántól (Márai korának és a miénknek is kései dzsentriprototípusa õ) hagyja magát érzelmeibõl és ingatlanaiból kiforgatni, a mozifilmé pedig, hogy e lajosvárást és sorsbeteljesítést megzenésített szavalóversennyé alakítja. Szegény színészeknek gyertyafényes, légüres terekben, a gramofon sírásától és az ablaktáblákat feltépõ fuvallatoktól kísérve kell "utószor" számot vetni az élettel, és megküzdeni Márai feladványaival: a természet rejtett vegykonyhájának párlatával, az élet idõtlen élményével, és még sok más, élõbeszédben teljesen lehetetlen fordulattal. De ahogy a Márai-máz alól is itt-ott kicsillan a regényben az élet, úgy a film is életre kel egy-egy színészi villanás erejéig.
- köves -
A Best Hollywood bemutatója
**
