Zalán Tibor: Katonák, katonák Csak erõs idegzetûeknek ajánlja a darabot egyik plakátja, de sokkal inkább türelemre és humorérzékre volt szükség, hogy végigüljük a jó pillanatokkal is szolgáló produkciót. A 2006-ban bemutatott, most a Thália dicséretes, határon túli színházakat vendégül látó sorozatának keretében Budapesten is látható dráma ugyanis már a kezdéstõl kiszámítható - viszont hosszú. A háborúról szóló parabola nagyrészt tisztességesen van megírva, de egyes pontjain kínos, és fõleg egészében és részleteiben is már máshonnan ismerõs. Az elsõ jelenetben vendégségre készül a félrészegen hazatántorgó böllér és családja, a szimbolikus téridõben éldegélõ falu színe-java körülüli a hurkától roskadozó asztalt, amelynek egyik oldalán a közönség foglal helyet, elsõ jeleként annak az izzadságszagú törekvésnek, hogy tudatosítsák bennünk: ez rólunk szól, mi is benne vagyunk. A szünetben a mosdó felé igyekvõ publikum géppuskás katonák sorfala elõtt vonul ki és be, de a marcona színészek rá-ránevetnek a nézõkre, talán õk sem veszik komolyan ezt a százszor elhasznált "színház az egész világ" játékot. Ehhez köthetõ a rendezõ, Pinczés István egyetlen igazán hatásos megoldása is: a második felvonás elején, miután az egyik katona ránk rivall, hogy "Csendet kérünk!" (jujj), felmegy a függöny, és lám: mi ülünk a színpadon, a nézõtér templommá alakult át, ahol a faluba érkezõ katonák vezetõje, a bölléréket otthonukban terrorizáló, vérfagyasztó kacajokat hallató Tizedes (Dunkler Róbert) ûzi "ördögi" játékait, agyonrágott etikai dilemmák elé állítva szegény falusiakat. Dunkleren állt és bukott a darab: a szöveget sem tudta rendesen, és inkább paródiája volt az olyannyira erõltetett sátáni karakternek. Bár voltak gyengébb alakítások is: böllérné Mariska (László Kata) egyre-másra kiguvadó szemeihez vagy a Tisztelendõ (Szabó Jenõ) túljátszott kenetteljességéhez tényleg erõs idegzet kellett.
- tótlajos -
A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház vendégjátéka, Thália Színház, április 2.
* és fél
Harry Kemelman: A rabbi szombaton megéhezett Szellemes és kedves múlt heti ajánló jegyzetében (www.litera.hu) joggal írja Németh Gábor könyvünk fõhõsérõl: "' az én indokzsidóm, puszta léte okot szolgáltat a szemitizmusra."
David Smallról, a Boston közeli kisvároska, Barnard's Crossing kényszer szülte nyomozó rabbijáról már szóltunk korábban is (Visszhang, 2007. november 29.), megállapítva, hogy Woody Allen kajlaságát egyesíti az Agatha Christie-féle, "egy zárt térben mindenki gyanús" típusú detektívregény Hercule Poirot-jának éleselméjûségével. Most hozzátehetjük, hogy a rabbi vizsgálódása pszichológiai alapokon nyugszik, ebben is követve nagy angol kortársát (ne feledjük, Kemelman regényei a hatvanas években jelentek meg!), mely a "keresd az áldozat életében a bûn indítékait!" alapelvére épül. Meg ráadásul a Talmudra, amelyrõl kiderül, hogy a pilpul, azaz a szent könyvre alapuló bonyolult és olykor valóban nyakatekert érvelés ("a csomón is kákát keres", mondja róla éppoly szarkasztikusan, mint megértõ empátiával Lanigan, a rendõrfõnök) módszere révén nagyon alkalmas gyötrõ világi problémák megoldására. Ezzel a lenyûgözõen virtuóz író két dolgot is elér. Egyrészt bebizonyítja a vallás és a mindennapi (nem vallásos) élet nem feltétlenül kibékíthetetlen kapcsolatát, másrészt mintegy ismeretterjesztõ munkát végez, amennyiben szórakoztatva és izgalmasan vezet be a zsidó vallás és kultúra alapfogalmaiba. Hogy mindezekhez még egy amerikai kisváros életét feltáró kvázi társadalmi regényt is kapunk, az már tényleg a valószínûtlen birodalmába esik, és mégis bármiféle pilpul nélkül igazolható.
- bánza -
Fordította Kelemen László. Konkrét könyvek, 2008, 365 oldal, 2999 Ft
*****
Ultima Vez: Spiegel (Tükör) Akinek kedvére való a durva fizikalitás, és nem veti meg a színpad felõl érkezõ lelki kiképzést, annak kiváló kilencven perce volt Wim Vandekeybus, a legendás belga koreográfus estjén. A kortárs tánc flamand újhullámát a húsz évvel ezelõtti What the Body Does Not Remember (Amire a test nem emlékezik) címû elõadásával megalapozó alkotó legutóbbi darabja amolyan retrospektív fürdõzés az új táncnemzedék nyaktörõ küzdelmeiben. Hat jelentõsebb koreográfiát érintve tekint vissza a saját, megkerülhetetlen pályafutására. Tükröt tart a rajongóinak, és azoknak is, akik a kortárs tánc valamiféle európai öszszeomlásaként élték meg az Ultima Vez társulatot. Bizonyítja, hogy a test leredukálható az emocionális csatatér, a tánc pedig az extrém küzdõsport fogalmára.
Vandekeybus fizikai színháza a mindenkori legnyugtalanítóbb képpel nyit: táncosok egy csapata terminátorként csapkodja lábait elõttük fekvõ kollégáik kiszolgáltatott testrészei felett. Persze hogy nem lesz semi baj, de a cirkuszi késdobálók kevésbé viselik meg az idegrendszeremet. Aztán valóban minden megtörténik, téglák repülnek a sérülékeny ízületek felett, monokróm ritmusokra táncolják nyaktörõ, harcos duettjeiket férfiak és nõk, gyilkos kvintett beszéli el a férfibarátság vérforraló szövevényeit, nõi testeket ejtenek a földre mint élettelen, kicsontozott vágóhídi hulladékot, mindenki, a nézõ is kék-zöld lesz, de azért van egy kevés kegyes humor. Nincs viszont az összeállítás szerint a Vandekeybus-életmûben az órarugó gerincû bábnál érzékenyebb nõkre kitalált szerep, és a best of mûfaj természetébõl kifolyólag nem igazán látszik belõle a negyedik dimenzió. A kortárs tánc magyar félsivatagában azért mégis az egyik legjobb, ami történhet velünk, hogy láthatunk történelmi alapvetéseket.
- sisso -
Trafó, április 5.
**** és fél
Elah völgyében A polcrendszeren, ahol az iraki háborút elítélõ filmes dolgozatok sorakoznak, ennek a direktben véleményt formáló darabok közt a helye. A társadalomkritikusan feltartott mutatóujj és a felebaráti szeretetre való mozgósítás már eddig is jól jövedelmezett Paul Haggisnak, olyannyira, hogy Ütközések címû mûvéért utána dobták az Oscar-díjat is. Vigyázó szemét rendezõnk ezúttal a hadihelyzet által megtépázott közerkölcsre vetette, és vajh' mit látott? Káoszt látott, bizony, és a frontról hazatérõ, elvadult fiatalembereket, meg még egy apát is, aki a fiát keresi, mivel a kérdéses gyermeknek kevéssel a visszatérés után nyoma veszett. És ezen a ponton kezdi meg mûködését Haggis, a filmkészítõ, s Haggisszal, a nemzet sorsáért aggódó népszónokkal karöltve egy egészen épkézláb krimit kerekít. Persze amikor az utóbbi emelkedik szólásra, kushad a filmes, de ha neki áll a zászló, akkor korrekt módon mûködteti a krimit, és a széles vásznon mindig nyerõ, földszintes Amerikát is sûrûn mutogatja. Persze az igazán vad vidék Tommy Lee Jones ábrázata, az õ híres ráncai viszik el a filmet, és a szériatartozéknak számító morgás, amihez bónuszként némi kisfiús zavar is társul, valahányszor Tommy Lee-vel szembejön egy pár fedetlen nõi kebel a lebujok környékén. Aggódó anyának meg itt van Susan Sarandon, akinek egy jelenet is elég, hogy megmutassa, mekkora színésznõ. Még jóval a nagy drámázások elõtt járunk, amikor egy elejtett, keserû félmosolyában a frusztrált háziaszszony, a férfivilágból kirekesztett nõ válik láthatóvá egy röpke pillanatra.
- köves -
Az SPI bemutatója
***
Ingyenpia.blog.hu Bár az elmúlt években a minduntalan megfeneklõ politikai szándék stratégiailag retorizált középpontjában az ún. potyautasok kiszûrése állt, nem kétséges, hogy a törvény és a hatékonyság nem lehet kizárólagos iránytûnk a pörköltszaft áztatta Kárpát-medencei mosogatóban. Igenis vannak õrizendõ, szép hagyományaink. Ezek közé tartoznak a kiállításmegnyitók. A gasztronauta gyakran megfordult boldogult úrfi korában a vernisszázsok színes forgatagában, de mostanra szofisztikálttá érett érdeklõdése akkoriban még egyoldalú volt; elsõ- és végsõ sorban inni járt a képzõmûvészetileg releváns helyrajzi számok alá; mérlegelés nélkül és mértéktelenül nyeldekelni a fehér avagy vörös lõréket. Jóllehet, ha efféle pástokra, és nem árnyékra vetõdik, ma sem zsûrizni érkezik, de a patinásodó évek sortüzében felhalmozódott tapasztalatokkal a bendõjében néha odafigyel. A papírpohártól irtózik, a kézmeleg, (fél)édes pezsgõt nemcsak megveti (így volt ez régen is), hovatovább el sem fogyasztja, dermedt szendvicshez csak kapatosan nyúl. Ritkán pogácsázik. Olykor megtekinti az evés-ivás apropóját, a képeket is.
Bármely halandónak az ugyanebbe az irányba mutató hajlamaihoz nagy segítségére lehet egy régiesen szólva hiánypótló és immáron kiforrott kezdeményezés, az ingyenpia.blog.hu oldal. Alapos és tisztességes munka folyik itt. Mindenekelõtt a csusziek nevû megnyitópartizánok aktivitása feltûnõ; hallatlan teherbírással, mintegy az egész várossal a nyakukban dolgoznak, járják rendíthetetlenül a tárlattáró eseményeket. Ötös skálájukon büféasztalok folyékony és szilárd kínálatát vizslatják és tesztelik kérlelhetetlenül, de van antennájuk a nyitóbeszédek, a potyázó publikum és a mûvek minõségére egyaránt. Bármikor nyomukba eredhetünk, ugyanis a site-on minden galériára kiterjesztett térkép áll a rendelkezésünkre. Elõre hát a Via Appián.
- jánossy jelenései -
*****
Janácek A holtak házából címû operájának Pierre Boulez vezényelte, Patrice Chéreau rendezte elõadása a tavalyi Wiener Festwochenrõl indult diadalútjára. (A forgalomba hozott felvétel az aix-en-provence-i fesztiválon készült.) Ez a produkció a kortárs operajátszás egyik csodája. A nyolcvankét éves Boulez, aki elõre bejelentette, hogy nem vezényel több operát, Janácek 1928-ban írt darabját "az emberi létezés infernójának" nevezi. A Dosztojevszkij-regénybõl írt mestermû a Gulag-drámák elõzménye. Egy szibériai fegyenctelepen játszódik, nincs hagyományos cselekménye, nincsenek fõszereplõi, alapközege a rabok mindennapi létezése, amely négy fogoly egy-egy háttértörténetének markáns elbeszélésén nyugszik. Az énekesek (és a közéjük ékelt tizennégy prózai színész) koreografált hullámzásban olvadnak össze. A zenei nyelv Boulez által nagyra értékelt szófukarságát és ridegségét, amely vasláncok csörömpölésének, korbácsütések zuhanásainak ostinatóival és a hangszerelés szûkösségével kelt naturalisztikus hatást, Chéreau a színpadi megjelenítés fizikalitásával és spiritualitásával ellenpontozza. Az eredmény gyönyörûen megkomponált elõadásbalett - Richard Peduzzi könnyedén sikló, monumentális betonfalainak fantasztikusan világított színpadán -, realitás és lirizmus varázsos ötvözete, amely költõi emelkedettsége ellenére maximálisan érzékelteti a dráma tragikus súlyát. Három zseni - a negyedik a szerzõ -, ha találkozik. Kihagyhatatlan. (A különösen gazdag bonus betekintést enged a csodák mûhelyébe.)
- káté -
Deutsche Grammophon/Universal, 2008
*****
Erdõs Virág: Madame Poe - Emlékszem, tizenkét-tizenhárom éves koromban irodalomból néha házi feladat volt egy-egy ismert regénybeli szituáció megírása a másik oldalról. Erdõs Virág egyfelvonásos drámájában nem merészkedett ennél sokkal messzebb: fogta a Morgue utcai kettõs gyilkosság részletesen megfogalmazott öldöklési jelenetét, és megpróbálta azt az estét "a négyemeletes ház legfelsõ emeleti" szobáján belülrõl elmesélni. A biztonság kedvéért nélkülözött minden olyasmit, ami Poe-t naggyá tette, s még azokat a huncutságokat is, amik miatt általában drámát írni vagy elõadást rendezni szokás.
Megragadott egy ismert archetípust - a lámpaoltás elõtti rituálét, ahol az egyik szereplõ, a lány (Gesler Lili) próbálja ágyba tenni anyját (Szoták Andrea), hogy aztán nekivághasson az éjszakának -, s mivel ez magában nem volt elég, megfûszerezte némi misztikummal, némi Poe-citálással és némi humorral. És ez még nem hangzik tragikusan: ám a misztikum itt annyit jelent, hogy bántóan sokszor befejezetlen mondatokkal utalnak a halálra, s a pompás mulatságokhoz illõ hangnemben sorolják a válogatott erõszakformákat. No meg azt, hogy tudjuk: az anya nem csak aludni, de halni készül (a miért nem fontos igazán: úgy igazi csak a horror). A Poe-citálás pedig egyszerûen kínos, mind a szavaló holló megjelenése, mind a vendég az Usher-házból. Noha mindez bizonnyal némileg ironikusnak volt szánva, a végeredményen ez nem segít: az olyan, mint valami alaposan elrontott, kriptabéli Besenyõ család-epizód. S hogy fokozzuk még: az egy óra jelentõs részében a fentiek ismételgetésén kívül semmi egyéb nem történik, majd egy csúcsra pozicionált, de inkább a mélypont felé tendáló jelenetben felmondják a gyilkos majom történetét.
Felesleges is a feledhetõ színészi alakításokról vagy Göttinger Pál semmi újat nem hozó rendezésérõl beszélni: nem oszt, nem szoroz.
Kovács Bálint
Sirály, március 31.
*
Rövid, de keményÉ életem A kis szerencsétlen flótás, néha dadog, pénze sosincs, és hát a nõknél, a nõknél sem jönnek az eredmények, hát õ lenne a fõszereplõ, Kornélnak hívják, már ez is. Szóval a hülyéje elmegy egy jósnõhöz, aki szerint K. hamar kimúlik a halandó világból, hacsak nem csinál magának sürgõsen gyereket - kész is az expozíció. Máris tudjuk, hogy itten egy Irigy Hónaljmirigy-show-t láthatunk dalok nélkül, igazi függetlenfilmes kiszerelésben, ami Nyíri Kovács István rendezõ olvasata szerint olyan amatörizmust jelent, amibõl kimaradt minden frissesség, kreativitás. Jóllehet a vesztenivaló hiánya nem köti meg a nem létezõ producerek kezét, nyilván itt sem a bevételszerzés volt a fõ szempont. De akkor miért van az az érzésem, hogy egy kereskedelmi tévécsatornát nézek, amin feltûnik pár ismerõs és ismeretlen arc Scherer Pétertõl a mediawave-es Hartyándi Jenõn és Bán Jánoson keresztül Dióssi Gáborig, jól ismert magyar filmes dialógusokat mondanak, humor gyanánt pedig be lett célozva a derék és környéki tájék. A vígjáték leglényege, a humanitás, az emberismeret, a saját életünkre pillantás pedig fájdalmasan hiányzik. Marad a puszta röhögés, a bántó és rosszízû, meg egy raklapnyi klisé, a saját-életem-lepereg-elõttem-a-vásznon-szerû komolykodás, csipetnyi szürreál, zónaadag szocreál szintû szatirikus társadalomkritika, és a rövid, de kemény filmes tanulság valahol a Buhera mátrix és a De kik azok a Lumnitzer nõvérek? között.
- dercsényi -
Forgalmazza a Media Mill Kft.
*
