Zene

Egészen kevés kulcsfontosságú zenekar van a rocktörténelemben, amely még huszon- vagy harmincakárhány év után is képes a megújulásra. Az újjászületés fogalma hordoz magában valami gyanús, az aktuális lemez megjelenéséhez időzített marketingtartalmat - mégis, időről időre akad olyan rockdinoszaurusz, amely a halványabb próbálkozások után ismét elő tud állni újnak ható anyaggal. A kilencvenes években a Depeche Mode és a U2 volt ilyen, ám ha a kétezres évekből kellene rábökni efféle zenekarra, akkor már kissé zavarba jönnénk. Az R.E.M. szerencsére még időben jelentette meg új lemezét.

Még hogy trilógia, ugyan már! Odaát, az interjúban is pedzik, és a rendező még tán el sem készült előző, nemzetközi hírt és nevet hozó munkájával, a Fallal szembennel, amikor bejelentette: trilógia lesz ez, szerelem, halál és ördög. Az ördögöt! Hősünk tipikusan az a rendező, aki mindig ugyanazt a filmet csinálja, tehát sorban a harmadiknál trilógiát zár, a negyediknél már - keressék meg az idegen szavak szótárában. És egyik sem halálról, mind egy halál előtti állapotról, a hazatérésről szól. S milyen hazatérésről? Nos, némileg álságosról. Vissza oda, ahol addig csak a nyári iskolaszünetben, ahol csak rokonlátogató útlevéllel, ahol csak turistaként azelőtt. Oda, ahol valósággá leszen minden nosztalgia, vissza a serdülőkorba, vissza gyereknek, amikor még sokat van az ember kinn az utcán, amikor sokat éri a levegő. És van a közelben tó, esetleg tenger.

Aby Warburg 1924-től haláláig, 1929-ig dolgozott legendás képatlaszán, s természetesen befejezetlenül maradt, hiszen egy ilyen tervet nem lehet befejezni. Talán éppen ez a belátás fordította a nagy magántudóst egy olyan műfaj felé, amelynek adekvát technikai feltételei is csak jóval később, a számítógép feltalálásával jöttek létre, teoretikus jelentőségét pedig az utóbbi évtizedekben kezdik általánosítani. Mindaddig minden szabályszerű tanulmányát, előadását egy hatalmas program, pontosabban egymásba illeszkedő nagy kutatási területek töredékének tekintette, s amikor az I. világháború végétől tartó súlyos mentális betegségéből kigyógyult, és visszatért témáihoz, akkor ezek összegzésére egy eleve és szükségképp töredékes, variábilis formát talált, amelynek képelemei kicserélhetők, átrendezhetők, folytathatók és kiegészíthetők - mintegy a tudományos teljesítmények sorsát szimbolizálva.

A megrendültség nem esztétikai kategória, tudom, de Csutoros Sándor (1942-1989) kiállításának igazi érvényt mégiscsak az az érzés ad, amit a ritkán vagy soha nem látott grafikái és festményei keltenek.

Hátát a Pesti Vigadónak vetve, az Elizélt Palota becenevű irodaház, hajdani ORI-székház helyén épült fel nemrég a Vörösmarty 1 projektnéven futó vegyes funkciójú objektum. Nem korszakos jelentőségű remekmű, de mintha tudna valamit, amire nekünk, az építészet célközönségének, szükségünk van.

Regényt valahogy úgy kell kezdeni, ahogy James M. Cain teszi - állapíthatják meg elégedetten a gyakorlott olvasók, akik döntésüket nem bízzák a véletlenre, valamint nem hisznek el mindent a fülszövegíróknak (vagy a kritikusoknak), ezért a biztonság kedvéért vásárlás előtt belelapoznak a kiválasztott kötetekbe. Igaz, őket persze az sem fogja meglepni, hogy az író három legfontosabb regénye (a világhírű, nálunk is jól ismert A postás mindig kétszer csenget, valamint a magyarul most először megjelenő Dupla vagy semmi és a Mildred Pierce) minden látszat ellenére mennyire különbözik egymástól.

8 kis kritika

Ezt most nem lehet gyermeki rajongás és heves múltidézés nélkül sehogy. Ezzel a zenekarral (rövid biográfia később) tizensok évvel ezelőtt találkoztam először, és estem valami olyasmibe vele kapcsolatban, amit örök szerelemnek szoktak hívni mások. Emlékszem, a debütáló lemez kazettán volt meg, és a heti kétszer abszolvált angolórákra menet rendszeresen ez volt a soundtrack, mégpedig olyan elosztásban, hogy az A oldalt odafelé hallgattam meg, a B oldalt pedig a haza vezető úton, és mindig fele tempóval vánszorogtam fel a másodikra, ott pedig percekig szöszmötöltem az ajtónyitással, hogy a lemez végére tett, katarzisba hajló jammelést (Bury Me In Smoke) normálisan végighallgathassam, és ne kelljen kikapcsolnom pusztán azért, hogy bekiálthassam a konyhába, hogy hazajöttem.

Tipikus magyar rakendrollsors a (fogjuk rá) grunge-ban utazó Flopé: Alice in Chains- és Pearl Jam-feldolgozásbandából nőtte ki magát, van némi kötődése - Horváth Attila gitáros révén - az egykor kultikus A Kerthez is, kiadott már egy baromi hangulatos kislemezt, játszott minden olyan magyar klubban, ahová több füst fért be, mint néző, és fellépett a nagyobb helyeken is (Sziget, Wigwam, EFOTT), tette mindezt ráadásul úgy, hogy én például mindmáig emlékszem valami három évvel ezelőtti koncert minden akkordjára, pedig másra nem is nagyon abból az időből. És mégis: az öt éve kiadott négy számon kívül nem került még a boltokba tőle semmi egyéb, közönsége sehogy sem gyarapszik nagyobbra, mint egy Baktalórántháza-Röjtökmuzsaj-mérkőzésé esőben, amiknek következtében egyszer már hajszál híján fel is oszlott; no meg nem utolsósorban jelen lemezük is a spájzban, meg a csődbe menő és hasonló apró problémákkal küszködő lemezgyárakban pihen már majd' három éve.

Az ismerősség, mi több, az otthonosság lakályos érzete lengi be, s vonja egyetlen közösségbe a színpadot s a nézőteret az Operettszínház új produkciójában. Az Abigél ugyanis, ez az emberségre okító, s a bakfisromantikát antifasiszta detektívtörténettel elegyítő nevelődési leányregény meghitt ismerősünk, s a Nagy Könyv című szavazójáték óta bizonyítottnak tekinthető a tény, miszerint az árkodi Matula kakaóillatú, kálvinista belvilága olyan kulturális közkincs, amelyre különösebb kockázat nélkül bazírozható zenés színházi mű. Csakhogy korántsem pusztán Szabó Magda regényalapja (illetve, hogy őszintén szóljunk: a legendás tévéváltozat) ébreszti fel az újdonat musical nézőiben a többedik találkozás érzését, s persze még kevésbé az lankasztja olykor bizony fásult randevúvá e színházi estét. Mert ezt a musicalt már valóban sokadszor látjuk: Kocsák Tibor zenéje kísértetiesen emlékeztet saját korábbi színpadi műveire, a karakterbetétek, a sokadalmas tömegjelenetek zenéje éppúgy nélkülözi a meglepetéseket, akárcsak a mű egy-két, vitán felül slágergyanús száma. Még a legsikerültebb dal, a Vitay Georginának juttatott "Nincsenek csodák" sem kivétel a mondottak hatálya alól, hiszen e szám dallamvezetése és harmonizálása olyannyira kitaposott ösvényen halad a biztos hatás felé, hogy a processzusban helye se lenne tán a zeneszerzői originalitásnak.

Ismerjük ezeket a tiniket Larry Clark filmjeiből - maguk elé vagy a tévére merednek, korán kezdik a szexet -, egyetlen hűséges társuk akad csak: a gördeszka. A független filmesként és tehetséges epigonként számon tartott Gus Van Sant legújabb mozija, a Paranoid Park a rendező előző munkáinak (Gerry, Elefánt, Az utolsó napok) testvérdarabja és folytatása: a téma újfent az elliptikus, töredékekben elbeszélt halál. A beállítások a trilógiához képest lerövidültek, és a nézőpont is zömében belsővé vált - narrátor-főhősünk, Alex (Gabe Nevins) szemén keresztül látjuk a világot, amit a deszkázások, a tengerparti séták, a válófélben lévő és a képeken alig kivehető szülők, a szüzessége elvesztését szorgalmazó barátnő, egy rendőrségi nyomozás és a Paranoid Park tölt ki, mely a legvadabb és legmenőbb gördeszkások veszélyes és illegális találkahelye.

Három új dvd, amiből kettőnek olyan a borítója, mintha vérrel lenne összemaszatolva (Viridiana, Az öldöklő angyal). A harmadik a kikötözött Catherine Deneuve vállára koncentrál (A nap szépe).

Normális esetben komoly oka van annak, ha egy rendező kétszer is nekifut ugyanannak a darabnak (most nem arról beszélek, amikor valaki önnön rendezését lekoppintva végighaknizza az országot, ilyen is van). Ez a komoly ok általában az szokott lenni, hogy hiányérzet marad a rendezőben, hogy elégedetlen önmagával (esetleg a színészeivel). Alföldi Róbert a kecskeméti Don Carlos címszereplőjével, Makranczi Zalánnal bizonyosan elégedett volt, hiszen másodszor, a Bárka Színházban is rábízta a szerepet. De mégis: ez a Carlos más, mint a kecskeméti volt.