A svéd In Flames egyike a modern metálzene kevés stílusteremtő bandáinak; még a kilencvenes évek első felében hozott létre egy műfajt, aminek azóta se nagyon van rendes neve, inkább csak székhelye, Göteborg után emlegetik. Ha pár évtizeddel ezelőtti példát kéne mondani, az In Flames hajdan kissé death metálos, de annál sokkal dallamosabb zenéjével olyan hatással volt a súlyos gitárzenékre, mint a maguk idejében és körülményei közt a Metallica vagy a Slayer. Igen jogos lenne tehát az elvárás, hogy egy ilyen zenekar inkább oszoljon fel, mintsem hogy elinduljon az önmaga paródiája felé vezető dicstelen, meredek és nyálkás úton (igen, a Metallicának is szólhatott volna valaki).
Mert az In Flames, fájdalom, nem kevés jelét mutatja annak, hogy már csak pár lépésre van ettől a lejtőtől - vízválasztó, de még kevésbé tragikus lemeze, a Reroute To Remain óta semmi sem tudta eltántorítani ettől az iránytól. Noha nem is olyan nagy az igyekezet a külvilág részéről: a színvonaleséssel párhuzamosan növekszik a presztízse, jelen lemeze például már a megjelenés hetén minden eddigi eladási rekordját megdöntötte világszerte. Persze, meg az egymillió légy.
Vészjósló ábrázatú skandináv cimboráink mára felhagytak azzal, hogy a zenéjüket is baljóssá próbálják varázsolni legalább egy kicsikét - fittyet hányva e téren elért korábbi sikereikre, melyeket örömmel fogadott a nagyszámú, a maival vélhetően már nem nagy átfedést mutató közönség is. Persze a változás, netán fejlődés önmagában nem volna baj, még a kommercializálódás sem az törvényszerűen, ám a Flamesnél ez együtt járt, jár a teljes karaktervesztéssel és az ötletesség kudarcával is az iparosmunka ellenében. Az A Sense Of Purpose folytatja a két utóbbi lemez vonalát, s valamit még rájuk is tesz dallamosságban, mit sem törődve Fridén hangjának e téren mutatkozó hiányosságaival; még egy kissé kínos, rádióbarát balladát is bevállalnak (The Chosen Pessimist). Ezt az egyet leszámítva olyan ez a korong, akár egyetlen végtelenített, körbe-körbejáró hosszú szám. A dalok jellegtelen, szürke masszája egybefolyik: minden másodikban van tíz-tizenöt másodpercnyi ötletes verze vagy gitárriff, de ezek is gyorsan kioldalognak a fejünkből. Mindez ráadásul indokolatlanul hosszan, tizenöt számon és hatvan percen keresztül, mintha elfelejtették volna kidobni a kevésbé sikerült nótákat. Talán, mert ők sem tudtak különbséget tenni köztük.
Nuclear Blast, 2008
