Zene

Lehetséges volna ezen a Földnek nevezett, űrben hajókázó, paradicsomi anyaplanétánkon, a pirkadó harmadik évezredben faji hadován alapuló totális hatalomátvétel?

Sívó dögunalom, általában ez a vége a sikeres tévé- és rádióműsorok könyvváltozatának. Bolgár úr művének borítója még ebben a műfajban is ritka kínszenvedés árnyát vetíti előre. Nem is adta hozzá a nevét a dizájner. Meg aki öltöztette szegény Bolgár urat - mert ilyen iszonyú inget ilyen zakóval még a slamposság elefántcsonttornyában, a rádió büféjében is ritkán látni. A zakó ráadásul nyakszirtnél fel van gyűrődve, de még így sem tudja elterelni a figyelmet a borító többi riasztó eleméről: az asztalt helyettesítő Magyarország-térképről és a hiperdidaktikus, 80-as évek eleji dizájnú piros telefonkagylótól. A névtelen borítókészítő az ókori Egyiptomban, képírás szakon tanulta a mesterséget, hogy érthető legyen az üzenet: "Ez az ember cementkötésű forgácslapból telefonos megrendelésre térképeket készít."

Túl nagy album ez, 34 x 28 cm, nem is fér el rendesen a könyvespolcomon, csak a gerincére állítva, hamar tönkremegy majd az állandó ki-be húzkodásoktól, mert folyton mutogatom mindenkinek, annyira tetszik nekem. Mintha a szerzők szándékosan arra szánták volna, hogy heverjen csak a kávézóasztalon, coffee table book, hívja fel magára azonnal a figyelmet.

Fekete karácsony az amerikai irodalomban: hatvan évvel ezelőtt, 1940. december 21-én halt meg F. Scott Fitzgerald, egy nappal később Nathanael West, 44 és 37 évesen. Fitzgerald tudta, hogy állandóan egy süllyesztő fölött ül, s ha megnyomják a gombot, meg sem áll a pokolig.

Mr. Winter élete szappanoperába illő rémálom. Kegytárgyüzlete akármely kirakat-katolikus, istenkáromló és istenfélő országban fellelhető volna. Nyomasztó méretű, állagú és számú Krisztus-szobor lebeg a mennyezeten, leendő feszületeire várva. A polcokon kommersz Szűz Máriák, jézusos T-shirt-halmok, a pulton szentelt energiaitalok és napilapok. Ettől a sokkoló színpadképtől nem szabadulhat a néző az első pillanattól kezdve. A bolti térben zajló játék alatt nyelveken szólnak a színészek: magyarul - ami külön öröm nekünk, de nincs eltúlozva a jelentősége -, franciául, spanyolul, angolul, portugálul. A szövegek egymásba fonódnak, replikáznak, éppúgy, ahogy az azokat továbbszövő és értelmező tánc válaszolgat az egyedi mozdulatokat aláfestő zenékre.

Kerek húsz év esszenciája fekszik a dobozban: két hosszú lemez és egy ötvenoldalas könyvecske. Tökéletes karácsonyi ajándék. A teljességre törő gyűjtőnek azért, mert egyszerűen hiányozna neki, noha az eddigi albumokhoz képest új felvételt nem talál rajta. Aki pedig csak részben tudja vagy semennyire sem, hogy miről van szó, annak azért, mert bőkezű, mégis tömör foglalata a New York-i performance-művésznő munkássága hallható részének.

Schäl Sick Brass Band: Maza Meze.

Brian Warner a kilencvenes évek elején, egy zenemagazinnak interjúzván, találkozik először Trent Reznorral, a Nine Inch Nails - akkor már az "új" rockzene fenegyerekeként ünnepelt - vezérével. Összefutnak aztán még mindenféle koncerteken, mígnem egyszer Warner azzal indítja a csevelyt, hogy neki is van ám zenekara, az a neve, hogy Marilyn Manson. Warner ezen a néven szerepel a csapat énekeseként, és amint a zenekar körül kábé minden, az is az ő leleménye, hogy a tagok keresztneve egy emlékezetes nőalak, vezetékneve pedig egy hírhedt sorozatgyilkos neve legyen (lásd még Twiggy Ramirez vagy Madonna Wayne Gacy). Reznor kap egy demót, ami annyira bejön neki, hogy mihelyt saját kiadója, a Nothing Records beindul, rögvest szerződteti őket, sőt produceri segédletével készül el az 1994-es debütáló album, a Portrait Of An American Family. Rajta klasszikus rockzenéből merítő alapok és modern szempleres ügyködések párzásából születő sajátos, ha úgy tetszik, pikáns gitárzene. Ám ez hagyján. A rendhagyó megjelenésű MM ugyanis elsősorban kaotikusan intenzív, destruktív koncertjei révén híresedik el: e tárgykörben számtalan bizarr történet ismeretes a szerencsétlen dobos felgyújtásától az NIN gitárosával, Robin Finckkel lefolytatott nyílt színi orális szexen át addig az esetig, mikor is Manson csak a koncert közepén ébred rá, hogy orrából kikandikál a speed felszippantásához göngyölt papírdarab. A színpadi műsor meg a tabukkal játszó dalok/szövegek miatt tiszta erőből támadják őket az ilyen-olyan vallási csoportosulások, ifjúságvédelmi brigádok és így tovább, egészen Al Gore-ig. ´95-ben jön a nagy kereskedelmi áttörés a Eurythmics-féle Sweet Dreams kifacsart verziójával (a Smell Like Children minialbumról), ezután egy évre bezárkóznak Reznor New Orleans-i stúdiójába, hogy ott egy borzasztóan kibukott, nagyobbrészt elektronikus lemezt készítsenek, az Antichrist Superstart. Trent Reznor a dalok javának társszerzője, több helyütt gitározik is. A stúdiózás végére jól megutálják egymást. Manson szerint Trent lenyúlta előle a David Lynch-féle Lost Highway projektet.

Bán Zoltán András a magyar kritikai élet fenegyereke, aki méretes ambícióval, jól táplált önbizalommal és rengeteg munkával, időt, fáradságot nem kímélve elérte, hogy manapság valószínűleg őt utálják a legtöbben az irodalmi élet berkeiben. Hivatásos agent provocateurként feltétlen tiszteletet érdemlő bátorsággal értelmezte újra a negatív bírálat szerepét és feladatát, autentikus vehemenciával, visszhangos sikerrel perelvén visszaaz istent-embert nem kímélő kritikai furor létjogát.

Madridban született, abban a városban, ahol negyedfélszáz évvel korábban a Don Quijote első része megjelent. Apja hírneves filozófus. Első regénye még húszéves kora előtt lát napvilágot, ráadásul

Hadd szögezzem le mindjárt az elején, a COC az egyik legkedvesebb zenekarom. Pontosítok: az a zenekar a kedvencem, amelyet ez a név az elmúlt cirka tíz évben takart - az amerikai Corrosion Of Conformity ugyanis még a nyolcvanas évek legelején startolt mint kétakkordos, zajos hardcore-punk rettenet. S bár az Eye For An Eye című, ´82-es debütáló lemezt a mérvadóbb értékelések rendre besorolják a legnagyobb hardcore-klasszikusok közé, számomra csak az 1991-es lemezüktől vált érdekessé a történet. Ez a Blind ugyanis már egy gyökeresen megváltozott csapatot mutatott, amelynek komplex zenéjében eredeti módon olvadt össze egy kisebb halom stílus a hardcore-tól a thrash metálon át a hetvenes évek rockjáig. És ez még csak a kezdet volt: az addig csak gitározó Pepper Keenan ugyanis ekkortájt az énekesi poszttal egyetemben szépen átvette az irányítást.

Amantra szó szanszkritül szent szöveget jelent, amely kinyitja a lélek kapuit, egy kicsit úgy, mint Ali Babának a "szezám tárulj". Csak azért kicsit többször kell mondogatni, de hát ennyivel strapásabb a mesénél a valóság.

"Astílus elvesz valamit a kreativitásból, a teremtésből - mondja DJ Naga a Free Magazinban Deák Ambrussal közös, Styledrop albumuk értelmezése során. A stílus mint egy vezérlő csillag abban a kulturális mezőben, amiben élünk, kicsit kevés. Mintha ennek a korszaknak az ürességét, egyfajta butaságát szimbolizálná." - Ez a hozzáállás azért is érdekes, mert egy az egyben egy modern tánczenei produkciót hallhatunk, és a technoipar éppoly túlzott mértékben lovagol a stílusokon, mint a többi, még ha az ellenkezőjét állítja is. Mindenesetre tény: ez a produkció nem kíván egyik dance-ágazatban sem tartósan megfenekleni.

így az év végén kis ünnepi elragadtatással le is szögezhetjük: 2000-ben Boban Markovic volt a legnagyobb world music-sztár Magyarországon. Meg amúgy is, legfeljebb a Kozsónak meg az Uhrin Benedeknek van ennyi rajongója nálunk. Ami persze korántsem azt jelenti, hogy Bobané hasonló nagyságrendű teljesítmény lenne, mindössze a már-már irracionális sikerből jelez egy jottányit.