Schäl Sick Brass Band: Maza Meze.

Schäl Sicknek a Rajna jobb oldali partját nevezik Kölnben, Schäl Sick Brass Bandnek pedig a leghúzósabb rezesbandát Nyugat-Európában. Hogy azzá lett, azért felelősséggel tartozik, hogy Köln egymilliós lakosságának az egyötöde bevándorló; a főnök Raimund Kroboth mesélte, hogy gyűjtőutakra semmi szükségük: elég, ha végigmegy a kultúrház folyosóján, annyi nemzetiségű zenekar gyakorol még ott. Így eshetett meg, hogy e zene bármiféle harcos eltökéltség nélkül is majd kicsattan a zamatos multikulturalizmustól. Na most, hogy polka és szamba és ragga, az csak egy dolog - mindebből, ne kelljen mondanom, egységes stílust teremtettek, s ezt jól megfejelte Maryam Akhondy, a perzsa énekesnő. Hanem ő továbbállt, így a Maza Mezére, a bolgár Iwanka Iwanowa vette át a szerepét, minek következtében az SSBB terepén kissé előrelendült a Balkán. Az újabb ízek közül talán még a funkys lendületet kell megemlíteni, amúgy ebben a totálglobálban egy-egy núbiai vagy kurd énekes felbukkanása magától értetődő. (Act, 2000) * * * * *

Bebel Gilberto: Tanto Tempo. Hogyha az én apukámat tartották volna Joao Gilberto néven a bossa nova úttörői között számon, előbb-utóbb én is debütálok; kivált, hogy az utóbbi években forgolódtam már Caetano Veloso, David Byrne és Arto Lindsay lemezein. De úgy hozta a sors, hogy Bebelt csupán a távolból hallgathatom - más kérdés, hogy nem jártam vele olyan rosszul. A bossa nováról tudjuk ugye, hogy az ötvenes évek végén vonta magára feltűnő intimitásával Brazília éjszakai mulatóhelyeinek a figyelmét. Utóbb aztán sokat piszkálta ezt az új hullámot idegen vonásai miatt a BIÉP, de túl lett élve, mostanában pedig egyenesen reneszánsza van. Bebel albuma az új hullám új hulláma: a dalokon éppúgy osztozkodik a Baden Powell-, Chico Buarque-, Joao Donato-nagyságrendű klasszikusokkal, mint a mai elektronikus bizgentyűzés mestereivel: (a tavaly novemberben tragikusan elhunyt) Subával vagy a Ninja Tune-körös Amon Tobinnal. Finom, szellős hang; hallgatni arany lehetne, csak ne hiányozna úgy az az óceán - az éjszaka, az italok és vágyakozások illata. (Ziriguiboom/Crammed Discs/HMK, 2000) * * * *

Rachid Taha: Made In Medina. Kétféle Rachid Tahát ismerek. Az egyikre igen jó érzéssel gondolok Diwán című (tavalyelőtti) akusztikus albuma kapcsán: azon a különböző észak-afrikai stílusokat vonta közös kalap alá, fejet hajtva közben a mesterei előtt. A másik meg hamarjában kétszer is fellépett nálunk, és a rainak egy egészen más - Tahától ugyan nem idegen -, technós-rockos nyelvén boldogult, már amikor nem csapta agyon a gitáros a gépekbe táplált lantokat, fuvolákat. És azt gondolom, a Made In Medina e kétféle Taha között bizonytalankodik. Nem dönt hanyatt, de bosszúságot sem okoz: egyik-másik száma (Barra Barra, Medina) nagyot durranhat koncerten, ezúttal azonban éppen a hús-vér hangszerelést oltogatja ki a kevésbé igényes programozás. A világzenei rádiósok éves összesítésében 845 jelöltből a 47. helyen végzett - lám, azért valamivel jobb, mint az átlag. (Barclay/Universal, 2000) * * * * alá alá

Les Hurlements d´Léo: La Belle Affaire. Egy éve sincs, hogy az első Léo-lemezt meg kellett osztanom e sokat hallott hasábokon, aztán nemsokára a Szigetre kellett jönniük, most pedig már új anyag... - hát képzelhetik, hogy a kutya sem hallott erről a bordeaux-i társaságról, azt ezek után (még egyszer) nem szívesen írnám ide, de a többi lényegében nem változott: én maradtam lelkesedni, ők meg kiemelkedőnek a franciák sanzonos-folkos-punkos dolgai közül. Egyfelől. Másrészt meg, immár a La Belle Affaire-ből, egy olyan zenekar tűnik ki, amelyet már nem a (nyilván megkerülhetetlen) Mano Negra-Les Negresses Vertes iskola, hanem rohamosan meglelt saját stílusa jellemez; egy olyan zenekar, amely pontosan tudja, hol van a gitárnak-szaxofonnak-harmonikának-hegedűnek-bőgőnek a helye, s amelynek sodrásával igen vonzó magaslatok és mélységek között csapong a szív. (Madame Léo/Pias/HMK, 2000) * * * * *

Marton László Távolodó