Bebel Gilberto: Tanto Tempo. Hogyha az én apukámat tartották volna Joao Gilberto néven a bossa nova úttörői között számon, előbb-utóbb én is debütálok; kivált, hogy az utóbbi években forgolódtam már Caetano Veloso, David Byrne és Arto Lindsay lemezein. De úgy hozta a sors, hogy Bebelt csupán a távolból hallgathatom - más kérdés, hogy nem jártam vele olyan rosszul. A bossa nováról tudjuk ugye, hogy az ötvenes évek végén vonta magára feltűnő intimitásával Brazília éjszakai mulatóhelyeinek a figyelmét. Utóbb aztán sokat piszkálta ezt az új hullámot idegen vonásai miatt a BIÉP, de túl lett élve, mostanában pedig egyenesen reneszánsza van. Bebel albuma az új hullám új hulláma: a dalokon éppúgy osztozkodik a Baden Powell-, Chico Buarque-, Joao Donato-nagyságrendű klasszikusokkal, mint a mai elektronikus bizgentyűzés mestereivel: (a tavaly novemberben tragikusan elhunyt) Subával vagy a Ninja Tune-körös Amon Tobinnal. Finom, szellős hang; hallgatni arany lehetne, csak ne hiányozna úgy az az óceán - az éjszaka, az italok és vágyakozások illata. (Ziriguiboom/Crammed Discs/HMK, 2000) * * * *
Rachid Taha: Made In Medina. Kétféle Rachid Tahát ismerek. Az egyikre igen jó érzéssel gondolok Diwán című (tavalyelőtti) akusztikus albuma kapcsán: azon a különböző észak-afrikai stílusokat vonta közös kalap alá, fejet hajtva közben a mesterei előtt. A másik meg hamarjában kétszer is fellépett nálunk, és a rainak egy egészen más - Tahától ugyan nem idegen -, technós-rockos nyelvén boldogult, már amikor nem csapta agyon a gitáros a gépekbe táplált lantokat, fuvolákat. És azt gondolom, a Made In Medina e kétféle Taha között bizonytalankodik. Nem dönt hanyatt, de bosszúságot sem okoz: egyik-másik száma (Barra Barra, Medina) nagyot durranhat koncerten, ezúttal azonban éppen a hús-vér hangszerelést oltogatja ki a kevésbé igényes programozás. A világzenei rádiósok éves összesítésében 845 jelöltből a 47. helyen végzett - lám, azért valamivel jobb, mint az átlag. (Barclay/Universal, 2000) * * * * alá alá
Les Hurlements d´Léo: La Belle Affaire. Egy éve sincs, hogy az első Léo-lemezt meg kellett osztanom e sokat hallott hasábokon, aztán nemsokára a Szigetre kellett jönniük, most pedig már új anyag... - hát képzelhetik, hogy a kutya sem hallott erről a bordeaux-i társaságról, azt ezek után (még egyszer) nem szívesen írnám ide, de a többi lényegében nem változott: én maradtam lelkesedni, ők meg kiemelkedőnek a franciák sanzonos-folkos-punkos dolgai közül. Egyfelől. Másrészt meg, immár a La Belle Affaire-ből, egy olyan zenekar tűnik ki, amelyet már nem a (nyilván megkerülhetetlen) Mano Negra-Les Negresses Vertes iskola, hanem rohamosan meglelt saját stílusa jellemez; egy olyan zenekar, amely pontosan tudja, hol van a gitárnak-szaxofonnak-harmonikának-hegedűnek-bőgőnek a helye, s amelynek sodrásával igen vonzó magaslatok és mélységek között csapong a szív. (Madame Léo/Pias/HMK, 2000) * * * * *
Marton László Távolodó
