Talán az évfordulóra is gondolt a Glória Kiadó, amikor Híres párok sorozatában megjelentette Kyra Stromberg könyvét, Tandori Dezső fordításában, Zelda és F. Scott Fitzgerald címmel.
Talán azt is tudta a kiadó, hogy Tandori éppen Fitzgeralddal kezdte fordítói pályáját, Ottlikék sugallatára. (Az ólomkristály című kötet 1966-ban úttörő munka volt. "Nagy író, nagy sors" - olvashatjuk a fülszövegben.)
Kyra Stromberg könyve F. Scott Fitzgerald és felesége, Zelda Sayre életével, élettörténetével ismerteti meg az olvasót. Olyan a könyv, mint a két főszereplő élete: rohan, kis kitérőkkel, ugyanúgy, ahogy Zelda és Scott, a kifulladásig, megrokkanásig, sietve, egyik földrészről a másikra, egyik könyvtől a másikig, egyik lakásból a másikba, társaságból társaságba, űzötten, vidáman, csapzottan, olykor szomorúan, kétségbeesve, részegen, üvöltve, őrülten, kimerülve, összetörve, táncolva, ünnepelve, bolondozva, taxizva, nevetve, cigarettázva. Elfáradunk. Nem bírjuk az iramot. Lassúbb a tempónk. Megállnánk, hogy lélegzethez jussunk, gondolkodjunk. Nem lehet.
Két igen-igen tehetséges emberről van szó, aki közül az egyiknek sikerült világhírű írónak lenni, a világ legjobban fizetett novellistája volt egy időben, könyvei a század angol nyelvű irodalmának élmezőnyében, megőrizte élete végéig ép eszét, kisebb-nagyobb összeomlásokkal. Felesége kudarcot vallott: nem lett ünnepelt író, sem balett-táncosnő, sem festő. És nem tudta megőrizni a józan eszét: összeroppant, és pszichiátriai kezelésre szorult rémséges tűzhaláláig, 1948-ig. Éppen akkor betegedett meg, amikor véget ért a jazzkorszak: 1930-ban. Véletlen? Mit jelentett a jazz? Kezdetben a nemiséget, majd a táncot, végül a zenét. Izgalmas, nyugtalan, felkorbácsolt állapot. A csodák ideje volt a 20-as évek. Ital, szellemes társalgás, vidámság, zseniális írások, szabad eszmecsere. Aztán hirtelen valaki nyomogatni kezdi a süllyesztő gombját. Úgy látszik, hogy büntetlenül nem lehet átlépni bizonyos határokat. Az öröm határának átlépéséért például fájdalom a büntetés. Pascin, a festő öngyilkos lesz. "Pardon" - írja fel saját vérével a falra. Temetése a dicsőséges jazzkorszak gyászszertartása, elsiratása. Voltak, akik tenyerüket a poharukra tették, jelezve, nekik ne töltsenek többet.
A 20-as évek embereinek, Scottnak és Zeldának a 30-as években is élniük kellett. Tovább! Betegen, roncsként, megcsúnyulva, öregedve, minden maradék erőt összeszedve: pénzt keresni, gyereket nevelni, kórházak közt ingázni, írni. "Hamuhegyek és milliomosok között" vergődni. Fitzgerald azon az ösvényen vesztette el hitét, reményének maradványait, amely ahhoz a szanatóriumhoz vezetett, ahol feleségét, Zeldát ápolták. Miért? Ahogy az író kérdezi egyik novellájában: miért veszítjük el a nyugalmunkat, szerelmünket és az egészségünket, egyiket a másik után? ´k ketten korán megismerték az életet, s az élet hamar faképnél hagyta őket, de nem hagyott maga után keserűséget, csak szánalmat; nem hagyott kiábrándulást, csak szenvedést."
Autó és autópálya, repülő- és légipostajárat, rádió, hűtőgép, telefon, fényképezőgép, írógép, hangosfilm. Nagyjából felsoroltam a 20-as évek végének kellékeit, melyek végül is a század tartós tartozékai lettek. Én mégsem ezekkel, hanem Zelda és Scott Fitzgeralddal, az elveszett nemzedék "álompárjával" búcsúzom a huszadik századtól. Mert ne feledjük, hogy történetük így kezdődött: volt egyszer egy szegény fiú, aki beleszeretett egy gazdag lányba. Fáj a szívem értük.
Györe Balázs
Kyra Stromberg: Zelda és F. Scott Fitzgerald; fordította: Tandori Dezső, Glória Kiadó
