Túl nagy album ez, 34 x 28 cm, nem is fér el rendesen a könyvespolcomon, csak a gerincére állítva, hamar tönkremegy majd az állandó ki-be húzkodásoktól, mert folyton mutogatom mindenkinek, annyira tetszik nekem. Mintha a szerzők szándékosan arra szánták volna, hogy heverjen csak a kávézóasztalon, coffee table book, hívja fel magára azonnal a figyelmet.

Túl nagy album ez, 34 x 28 cm, nem is fér el rendesen a könyvespolcomon, csak a gerincére állítva, hamar tönkremegy majd az állandó ki-be húzkodásoktól, mert folyton mutogatom mindenkinek, annyira tetszik nekem. Mintha a szerzők szándékosan arra szánták volna, hogy heverjen csak a kávézóasztalon, coffee table book, hívja fel magára azonnal a figyelmet.Ha pedig kinyitjuk, egyhamar nem csukjuk be, mert remek. Kár, hogy láthatatlan: bolti forgalomba nem került, ezért az olvasó majd nyomozhat utána, addig is nekem kell elhinnie mindazt, ami itt következik. Azért nem került a boltba, mert az idei nyári olimpia alkalmából készült, és mind a háromezer példányát a sportolóknak meg a többi érdekeltnek ajándékozták. Azonnal javaslok itt egy második kiadást, egy nyilvánosat, hogy hazánk sportszerető polgárai is élvezhessék a nagyszabású munka gyümölcsét,

szerintem kapkodnák, mint a cukrot

Sportfotóalbumról van tehát szó. A képek fekete-fehérek. Nem sokat értek a sporthoz, a nagyon nagy neveket leszámítva nem is tudom, kiről van szó, illetve hogy e lapokon kiket látok, bár itt mindig feltüntetik a sportágat is, amelyben a versenyző szerepelt és indult, és a kötet végén rövid életrajzok is segítik a tájékozódásomat. Ez azért fontos, mert minden egyes kép anekdotikusan és némileg metaforikusan meséli el a meg- és bemutatott sportoló életét és pályáját. A szerzők nem viccelődnek, ám a végeredmény megejtően humoros és kedvesen anekdotikus, ironikus. Minden egyes kép meg van szerkesztve, előre ki van gondolva, és jelenetszerűen meg van rendezve a kamera előtt. A jelenet mindig utal a sportolóra, sportágára. Nekem, a nézőnek illene tudnom, hogy a sportoló miben utazik, de ha nem vagyok szakértő, a képaláírás akkor is utal erre, megértem, hogy miről és kiről van szó. Ugyanúgy, mint a szerzőpáros előző albumában megjelent portrékon is (Magyarok 94, Más-Kép-Más Kiadó, Budapest, 1994).

Mit és kit látunk tehát?

Sportolókat természetesen, régieket és maiakat, edzőket, öregeket és fiatalokat, főleg olimpiai bajnokokat, de másokat is. A nyitó kép Csák Ibolya atlétát mutatja, aki 1936-ban Berlinben olimpiai bajnok volt, akkor, amikor Leni Riefenstahl elkészítette erről a versenyről az Akarat diadala című filmjét. Az album képe akár e filmből is származhatna, annyira erős a kompozíció és a jelenet. És erősek a motívumok, a felhők meg a zászlórúd, mindez egyben idézet és kijelentés.

Legszívesebben felsorolnám

az összes kedvenc képemet, de nagyon hosszúra nyúlna a lista. Ferjáncz Attila autóversenyző egy behavazott autóban ül, amelynek ablakáról a törlő épphogy levakarta a havat. Hammerl László sportlövő csúzlival áll a kamera elé. Kőbán Rita kajakozó sellőnek öltöztetve hever hajója mellett a nádasban. A Hidegkuti-Grosics-Buzánszky-Puskás négyes (az aranycsapat még élő tagjai) krétával aszfaltra rajzolt pályán lábtengóznak. Kokó a leégett Budapest Sportcsarnok romjai közt áll karba font kézzel, a felhők elképesztőek az égen. Mintha ő verte volna szét az egészet. Még jobb lett volna (mondják a szerzők), ha ugyanezt panorámában csinálták volna meg. Kisgyörgy Lajosné sportlövő füstölgő pisztolycsövet tart életlenben megjelenő arca elé. Éles József kézilabdázó saját kopasz fejét markolja meg labdaként. Schmitt Pál vívó, a NOB protokollfőnökeként a szolgálati autója belső visszapillantó tükréből néz ki a szemembe. A funkci. Székely Éva úszónő gyönyörű, párás fényekben ül a Komjádi uszoda startkövén. Sok telitalálat.

Folytathatnám még, de inkább a két kedvencemről. Fa Nándor fényképéhez a fotósok megépíttettek egy makettet, amelyen egy hajó készül, apró figurák építik, mint Liliputban, és Nándi ebbe a makettbe teszi bele a fejét. Ezt tényleg látni kell. Akárcsak az album záró képét. Újvári László műugró a Gellért-hegyi Szabadság-szobor vállán ül. Nincs semmi trükk, ott ült az úgynevezett valóságban is, fent. Daruval vitték fel, odakötözték egy kicsit, hogy le ne eshessen, aztán a fotósok is felmentek, és megcsinálták a képet. Háttérben a budai vár, a hegyek meg itt is felhők.

Nézzék meg. Kérek egy második kiadást.

Van egyébként egy-két gyengébb, illetve talán kevésbé sikerült felvétel is, a szerzőknek nem jutott eszébe annyira jó és ötletes megoldás, mint az előbb sorolt esetekben. Az például nem túl jó poén, hogy két súlyemelő (Földi Csilla és Földi Péter) emelgeti egymást, vagy hogy Lékó Péter sakkozó digitálisan kockákra bontott portréján sakkfigurák állnak.

A legnagyobb

bajom a tipográfiai tervezéssel

van. Nem tudom, miért gondolják és hiszik azt (egyébként) jó ízlésűnek tűnő könyvtervezők, hogy az egyszínű feketére nyomtatott oldalak vagy a nagy fekete flekkek jót tesznek a könyvnek. Az elmúlt években más (egyébként kitűnő) albumok is beleestek ebbe a hibába (Szilágyi Lenkéé, Baricz Katié, a Harnóczy Örs-Körtvélyesi László párosé). Ebben az albumban Kocsis Ferenc birkózó egy üveglaphoz szorítja az arcát, az orra szétlapul, de mindezt alig lehet kivenni, mert minden eltűnik az egyenfeketében. Elvész a fénykép ötlete. A könyv e szépséghiba ellenére is ötöst érdemel. K. O.

Lugo´ 2000

Krasznai Korcz János-Zsigmond Gábor: Célfotó, ISM, 2000, kaphatatlan