Az Ipoly a Duna bal oldali mellékfolyója a magyar–szlovák határon, 218 kilométer hosszú. A bős-nagymarosi beruházással egyetemben nyolc duzzasztót építettek rajta. Az emberi élet szempontjából méltányolható, vízgazdálkodási, öntözési céljai voltak a beruházásnak, amely azonban átformálta a folyót.
A duzzasztással az egyenletesen gyors folyás megtörik, kilométereken át lassan áramló vizű szakaszok jönnek létre. Ez azzal jár, hogy az üledék lerakódik, a meder feliszapolódik. Azok az élőlények, amelyeknek lételeme a gyorsan áramló víz, elhúzódnak, és a helyükre a lassabb vizet kedvelő fajok nyomulnak be. Ez – ha csak a halakat nézzük – azzal jár, hogy például a márna, a paduc, a szilvaorrú keszeg, a domolykó elkerüli az ilyen helyeket. Jobban érzik viszont magukat a pontyok, dévérkeszegek, és ha egyébként a feltételek adottak ehhez, el is szaporodnak.
Az áramláskedvelő – jellemzően torpedó alakú – fajok élete azért is komplikált, mert szaporodás idején a torkolattól elindulnak felfelé, a felső szakaszon ívnak le, utána pedig visszamennek – mennének.
Az Ipolyon ezt azért sem tudják megtenni, mert a nyolc duzzasztóból négynél épült úgynevezett hallépcső. Ez a műtárgy elvileg arra szolgál, hogy a folyó a duzzasztás ellenére is átjárható legyen, a halak akár a folyással szemben is átjussanak. Ilyen berendezés működik a Tiszán is: a kiskörei hallépcső webkameráján, és üvegablakon át is követni lehet – ha nem nagyon zavaros a víz –, hogyan igyekeznek a halak átjutni. Néha nagyon látványos a kamera képe, bár mint Szendőfi Balázs halkutató, természetfilmes a Narancs.hu kérdésére írta, a hallépcsőknél inkább megrekednek a halak, minthogy átmennek, ezért is látunk tömegelést. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy hiába biztosít átjutást a lépcső a duzzasztó feletti szakaszra, ha az a rész kilométereken át lassú vagy éppen áll. Az nem megfelelő élettér egy áramláskedvelő halnak, így, ha mehetne, akkor sem biztos, hogy átmegy.
Az Ipolyon épített hallépcsőkön más a helyzet, ott ugyanis nem jutnak át a halak. Szendőfi azt mondja, az ipolytölgyesi duzzasztómű lépcsőjét látta működés közben, és úgy tapasztalta, a halak számára átjárhatatlan, áradás idején is.
A Budapest halai Facebook-oldalon arról írt nemrég, hogy a Duna-Ipoly Nemzeti Park felkérésére filmet forgat a Dunáról, szigeteiről, élővilágáról, mellékfolyóiról, ezért készített felvételeket az Ipolyon.
Dokumentálta azt a munkát is, amelyet a Horgász Egyesületek Nógrád Megyei Szövetsége végez másik három szervezettel összefogva. A horgászok elektromos halászgéppel gyűjtik az ívásra készülő áramláskedvelő fajok egyedeit, és tartálykocsiban felviszik a duzzasztott szakaszok fölé, hogy megfelelő környezetben szaporodhassanak. Olyan munka ez, mint a szaporodni igyekvő békákat vödörrel átvinni a forgalmas közút másik oldalára, ne tapossák el őket az autók.
„Valószínűleg hatékonyabb módszer, mint a legtöbb hallépcső. Persze a leghatékonyabb a duzzasztások megszüntetése lenne” – állapította meg Szendőfi.
„Az Ipoly hallépcsői halak számára átjárhatatlanok” – fogalmaz kategorikusan a Narancs.hu-nak nyilatkozva Kapás Imre, a Horgász Egyesületek Nógrád Megyei Szövetségének ügyvezető elnöke. – „Tegnap jártuk végig őket újra, egy hal sem tud fölúszni rajtuk. Két méter kilencven centis, három méter tíz centis magassággal emelkedik a víz szintje. Ezek a halak legföljebb egy méter tíz centit tudnak így emelkedni. Kizárt, hogy fel tudjanak jutni a duzzasztás nélküli részre. A fogási eredményekből tudjuk, hogy az ipolytölgyesi duzzasztóig fel tudnak menni, de a fölé már nem. Vannak videóink arról, hogy próbálkoznak, és törik össze magukat szerencsétlenek, ahogy próbálnak fölugrálni. Helyettük a szövetség telepített a duzzasztó fölötti részre pontyot, dévérkeszeget, de azok nem oda valók. A biológia úgy is hívja azt a szakaszt, hogy márna szinttáj.”
A magyar horgászok jelentős része pontyot szeret fogni. Így a duzzasztással és lassulással együtt járó átalakulás a folyókon rövid távon mindenütt kedvez azoknak, akiknek az elvihető, konyhára való zsákmány a fontos. A biológiai sokféleség fenntartásáért mégis érdemes tenni. A megyei horgászszövetség tájékozódott, próbálta a vízügyi szempontokkal összeegyeztetni az élővilág érdekeit, de nem boldogult.
„Más megoldást nem találtunk, csak ezt” – mondta Kapás Imre a halak utaztatásáról.
Ebben a műveletben a Duna-Ipoly Nemzeti Park halbiológusa, Tóth Balázs is segít, a szakmai háttérért Kőmíves Zoltán felel, aki az Ipoly Szakbizottság elnöke. A szövetség vett halszállító tartályt, oxigénpalackot – hogy menet közben is legyen friss a víz –, csúszdát, ami a kíméletes visszaengedéshez kell. A Magyar Országos Horgász Szövetség belső pályázatán nyert terepjárót, aminek a platójára pont fölfér a tartály. – „Balázsék megfogják a halakat, megjelöljük, a tartályban összegyűjtjük és fölvisszük a felső szakaszra, elengedjük.”
Rendszeresen 2018 óta végzik ezt a munkát. Évente 300 halat visznek így föl, két alkalommal. Ennyi hal áttelepítésének is van mérhető hatása. A szövetség azon a szakaszon külön fogási tilalmat vezetett be. Ami azt jelenti, ha horogra akadnak a védett fajok példányai, rögtön vissza kell engedni őket. Azt e fogások alapján lehet tudni, hogy az utóbbi években a felső szakaszon megerősödött a paducállomány, és kis márnákat is fognak a horgászok.
Azt, hogy az Ipoly mint élőhely változik, és nem jó irányba, a horgászok is látják, ehhez nem kell biológus végzettség.
„Ezeknek a duzzasztóműveknek – a bős-nagymarosi projekt sorsa miatt – nincs érdemi funkciójuk” – mondja Kapás Imre. – „Működtetésük a szlovák vízügy feladata lenne, de érdek nem fűződik hozzá, hogy kezdjen vele bármit is. Az egyik megfogja a vizet, de van, ahol ki tudja, hány éve, nem mozdítottak a berendezésen semmit. Milliárdokat öltek bele, és tönkretették a folyót.”
