A rotterdami társulat előadásának díszleteként az auschwitzi koncentrációs tábor pontos makettje látható. Több száz, kézzel készített mini ember, papundeklibarakkok, apró rudakból összetákolt akasztófa, szögesdrót. Középen a sín a vagonokkal, jobbra az Appelplatz, az ismert kapu, balra meg a gázkamrák, kicsiben. Épp kel fel a nap a tábor felett, ciripelnek a tücskök, kezdetét veszi a szöveg nélküli, alig elviselhető zajokban gazdag, bizarr bábelőadás. Három színész mozgatja az apró alakokat (Herman Helle, Pauline Kalker és Arléne Hoornweg). Nem rejtik el magukat, minden a nézők szeme előtt zajlik, járkálnak egyik helyszíntől a másikig. Nem is láthatnánk pontosan, mit csinálnak, ha egy optikai szálas minikamerával nem vetítenék ki a színpad fölé: fenn egy film zajlik párhuzamosan, vagy inkább közvetítés. Amikor a kamera kikapcsol, rövid tereprendezés következik. A dramaturgiát a tábor napi rutinja vezeti, történet nincs, csak jelenetek, a katarzis is elmarad. A sorakozóhoz szenvtelenül pakolják a lapra rögzített bábcsapatokat, betolják a kamerát a gázkamrába, hogy azt is megmutassák, hogyan csukódik be az ajtó belülről, agyonvernek egy bábut, aki a végkimerülésben elesett. Bábtesteket tolnak be a kemencékbe. A vetítővásznon az arcok is láthatók, szinte csak szemüregük van, és állandó sikolyba torzult arcuk, mégis mindegyik különbözik. Minden fekete-fehér, kivéve a levetett, miniatűr ruhákat, meg a tiszti barakk borosüvegeit, amelyek az "életet" szimbolizálják. Aztán lemegy a nap, mi meg kivonulunk.
Nem láttunk még ilyen furcsa előadást. A holokauszt képei "rendes" művészi, vagy akár dokumentarista alkotásban alighanem rekonstruálhatatlanok: nem bírják el a színészi játékot sem a színpadon, sem a filmvásznon. Auschwitzról működés közben tényfilmek sem készültek; a gázkamrából belülről, az ajtók bezáródása után nem tudósított senki, senki nem fényképezett. A képek, amelyek az emlékezetünkben élnek a haláltáborról, utólag, a láger felszabadítása után készültek; a tábor hétköznapjainak elképzeléséhez csak ennyi a fogódzónk. Meg persze az olvasmányokból, utólagos elbeszélésekből szerzett tudás, melyet az előadás jelenetei megidéznek, mozgósítanak a nézőkben. A Hotel Modern szenvtelen előadása azt a módszert, a kifejezésnek, a megmutatásnak azt az eszközét találta meg, amely kikerüli a haláltábor élő emberek általi eljátszásának csapdáit, s amely mégis elénk tár mindent; mindazon részleteket is, amelyeknek nem maradt élő szemtanúja. Az egész tábort mutatja meg, pontosan és a maga teljességében. Előttünk van, ha lekicsinyítve is, de élethűen és méretarányosan, s ezért beláthatóan, felfoghatóan a színpadon. Ez ennek az előadásnak a tisztessége. Nem is előadás volt, inkább szertartás, három szertartásmesterrel, amely során senki nem szabadult meg semmitől, de legalább rezzenéstelen arccal belepusztult kicsit.
LOW holland-flamand Kultfeszt, Trafó, február 22. és 23.
