Verdi A végzet hatalma címû dalmûve egyike azon operáknak, amelyek egykönnyen, s hozzá a legnemesebb szándékok dacára, mégoly ihletett elõadásban is komikus, parodisztikus hatást kelthetnek a színpadon. Vidnyánszky Attila tavalyi, ötlettelennek rút ráfogással sem nevezhetõ rendezésében rá is játszott eme ambiguus jellegzetességre, s így aligha csodálható, hogy a Tokody Ilona operaházi tagságának 30. évfordulójára rendezett ünnepi elõadás számos alkalommal mosolyra fakasztotta a fatális históriájú repertoárdarab közönségét. Ám az est élvezeti értékét furcsamód mit sem csökkentette e tény, s még azzal a kis meghatottsággal is jól összefért, amely a kiváló szoprán jubileumán a publikum tekintélyes hányadát hatalmába kerítette. Az ünnepelt mindmáig diadalmaskodik szép tartott pianóival, s habár más üzemmódban már távolról sem ily gáncstalan a vokális teljesítménye, színpadi létezésének megejtõ bája alighanem puszta némajátékkal is sikert aratna. Tokody Ilona mindahány partnere derekas teljesítményt nyújtott. Az elõadást megelõzõen pályatársát és barátját a közönség elõtt felköszöntõ Polgár László nemes basszusával és örök titkokról hírt hozó személyiségével szavatolta Gvardián atya szólamát. Bándi János korántsem eszményi szépségû tenorjával is igen jól megfelelt mint sorsüldözött mulatt, ha királyi vérnek éppenséggel nem is hatott a színpadon. Kálmándi Mihály dús és életerõs baritonja Carlos, míg az elsöprõ játékkedvû Wiedemann Bernadett a dajnálkodástól sem ódzkodó markotányosnõ, Preziosilla szerepét lakta be otthonos kényelemmel, telivér operai alakítást nyújtva. Az ünnepi elõadást Tokody Ilona atyai karmestere, Lukács Ervin vezényelte, jól ügyelve a szólistákra, s annyi eleganciával, amennyi csak kitelt az Operaház - ezúttal nagyobb hibákat nem vétõ, s néhány részletben élményszerû hangzást produkáló - zenekarától.
László Ferenc
Magyar Állami Operaház, február 15.
*****
"Vigyétek ki az éjjelit" A Színmûvészeti végzõs színészosztályának vizsgaelõadása Zsámbéki Gábor különös ötletébõl született: összeállítás Shakespeare négy igen ritkán játszott királydrámájából. Így tehát az elõadás befogadása elõtt - vagy legkésõbb közben - meg kell barátkoznunk egy gondolattal, különben hiába üljük végig a két órát: a szó igazi és felemelõ értelmében vett színházi élményben nem lesz részünk. Hiszen olyan az elõadás, akár egy zárt ajtókkal teli kiállítás: lehet, hogy a kulcslyukon át szemlélt festmények minden centimétere külön-külön is remekmû, az igazi élményt azonban csak a teljes vásznak látványa jelenthetné.
Törõdjünk bele tehát, hogy amit látunk, inkább az akár innen-onnan már ismerõs színészek (Katonából, Bárkából - és a Barátok köztöt inkább nem is említjük, szerencsére Erdélyi Tímea játéka nem is ad okot a citálásra) bemutatkozása, képességdemonstrációja. És mint ilyen, a "Vigyétek ki az éjjelit" igen biztató elõadás, pedig Zsámbéki nem kis feladatot rótt növendékeire. Egy komoly metamorfózison átmenõ Henrik (Orth Péter) átlényegülésének hiteles ábrázolása, a komédiai szerepek ripacskodástól mentes elõadása, a lázadó paraszt (László Attila) népkábító szónoklatainak, tündöklésének és kivert kutyaként való kóborlásának bemutatása, vagy éppen a kívül-belül sánta III. Richárd (Földi Ádám) és kiszemeltje, a hamiskás bókoktól fokozatosan felengedõ Lady Anna (Szabó Emília) alakja egytõl egyig nagy felkészültséget és elmélyülést igényelnek a pályán már otthonosan mozgó, tapasztalt színészektõl is. S bár a felsoroltak közül a legösszetettebb szerep megformálója - Richárdé - elgondolkodtat, de a rendelkezésére álló idõ alatt nem tud meggyõzni arról, hogy szokatlan szerepfelfogása megállná a helyét egy "egész estés" III. Richárdban is (ám ezt írhatjuk akár a csonkaság számlájára is), a színjáték színvonala igencsak - vagy mondjuk ki: meglepõen - magas. Csak sikerüljön valahol el is helyezkedniük jövõre...
Kovács Bálint
"dry Színpad, február 18.
****
Morrissey: Greatest Hits Manapság, amikor a fájlcserélõknek köszönhetõen bárki percek alatt elkészítheti kedvence "The Best ofÉ" albumát, villantani kell valami fényeset egy "hivatalos" válogatáslemez megjelenése elõtt. Persze amilyen hülye a kedves vásárló, simán beéri a padlássöprés során elõkerült limlommal, még inkább egy MTV-kompatibilis bónuszdallal, és rohan a boltba.
A lényeg mégis az, hogy "villantani kell" - ha ebbõl indulunk ki, régi haverunk, Morrissey túlteljesített, hiszen a "legnagyobbak" közé két új dalt is becsempészett. Ráadásul a That's How People Grow Up és az All You Need Is Me sokkal inkább sláger, mint legutóbbi albumának (Ringleader of the Tormentors, 2006) bármelyik dala.
Csakhogy egy jó válogatás mégsem a bónusztól jó (attól legfeljebb eladható), hanem a maradék tizenvalahánytól. Morrissey húszéves szólókarrierjének dalaiból pedig simán össze lehet állítani egy olyan listát, amitõl leszakad a fejünk. De a Greatest Hits nem ilyen. A szerkesztõk a tizenöt számból a 2004 elõtti idõk hat albumáról mindöszsze hármat, meg egy 1989-es kislemezdalt a The Last Of The Famous International Playboys-ot, tartanak a "legnagyobb"-nak. Ellenben a legutóbbi két lemezen mindjárt nyolc "slágert" is találtak, s ez komoly aránytévesztés. Hogy mindennek garasoskodás (a 2004 elõtti dalok más kiadó tulajdonában vannak), a rajongók bosszantása, vagy szimpla nemtörõdömség - esetleg a három együtt - az oka, nem tudjuk, ám az biztos, hogy ez így nem greatest hits, hanem unalmas dalhalmaz.
- legát -
Decca/Universal, 2008
**
Mindenképpen, talán A minap még a nyolcvanas évekig és a Wham!-ig kellett visszatekerni az idõkereket, ha a romkomok lovagja elhomályosult szemmel a múltjába tekintett, ugyanez ma már a Nirvana és a Clinton-éra. Mármint Amerikában, mert csak ott vannak hagyományai a pártirodán szövõdõ románcoknak, míg nálunk legfeljebb egy vérre menõ Rómeó és Júlia jöhet ki az ilyenbõl, a piros szegfûs férfi és a polgári kisasszony tiltott románcával, háttérben a forrongó szekértáborokkal. De ez Amerika, ahol egy választási iroda ugyanolyan következmények nélküli díszlet, mint a Szent István park; a lényeg, hogy a kedves, de a világ dolgaiban még kissé járatlan irodai lótifutit össze lehessen hozni a kedves, de a világ dolgaiban még kissé járatlan fénymásoló lánnyal. A nagy õk leltárba vétele során még két másik õ is feltûnik a képben; egy szõke hûtlenkedõ és egy fekete karrierista - a gyerek unszolására visszaemlékezõ apának barátilag vagy másképp, de mindhárom megvolt, de vajon ki az, akivel leélhetõ az élet, kivel lesz az összekapaszkodás a vége fõcímet megelõzõ másodpercekben? Minden tisztességes romantikus komédia erre keresi a választ, ez következne a mûfajból, meg egy csomó szívfájdalom és szellemesség, hogy kijöjjön a rom is, meg a kom is. Adam Brooks már írt egy szekérderék ilyet; az egyikben például nagyon ellenszenves teniszsztárok lelki vívódását és tenyereseit kellett végigkövetni; semmi kétség, feljövõben van: most írt és rendezett egy olyat, amiben egy csomó ellenszenves felnõtt teszi magát.
- kg -
Az UIP-Duna Film bemutatója
** + fél
A Budapesti Fesztiválzenekar mûvészeibõl álló kamaraegyüttes szombat délutáni hangversenyén a bérletsorozat - "Kamarazenekari remekmûvek" - szelleméhez hûen muzsikált, azaz remekül. Visszafogottan nyilatkoznánk, ha e koncert alapján kijelentjük, hogy ilyen színvonalú kamarazenekari hangzással, játékkultúrával és színvonallal idehaza csak a Liszt Ferenc Kamarazenekar hangversenyein találkozhatunk. Az elõadást Eckhardt Violetta vette kézbe, hegedûje mellõl Mozart ifjúkori csodadivertimentóját (D-dúr, K. 136) bámulatos finomsággal, választékosan, tökéletes tempókkal és karakterekkel, nemegyszer megindítóan tolmácsoltatta az "alkalmi" vonószenekarral, produkciójuk nyomán az évtizedes közös muzsikálás patinájának fényét vizionáltuk. Nem gyõztük bizonygatni magunkban, hogy ez "csak" egy alkalmi formáció. A mûsor csúcspontja egy mindenki számára kötelezõen felfedezni ajánlott 20. századi remekmû, Benjamin Britten 26 éves korában írt dalciklusa, a Les Illuminations volt. Az 1939-ben befejezett, Arthur Rimbaud prózaverseire készült kompozíciót Kiss Noémi énekelte lúdbõrös naivitással. A bámulatos vonószenekari állásokban bõvelkedõ kíséret és Kiss Noémi hangja olyan tisztaságban egyesült, hogy a szöveg érzéki horrorát egyszerre éreztük bizsergetõnek és félelmetesen idegennek. A mû hatásának és a zenélés színvonalának jellemzésére még a Rimbaud-tól elorzott jelzõk is elégtelennek bizonyulnak, épphogy sejtet valamit az élménybõl, ha azt mondjuk, hol "halálsikolyos", hol "pajzánul rekedtes" melódiákat hallottunk. A közönség minden egyes tétel után érezhetõen felsóhajtott: Te jó ég, milyen nagyszerû! A szünet után a "Konzertmeisterin" brácsát ragadott, hiszen Brahms az A-dúr szerenádban nem írt a hegedûk számára semmit. A kisegyütteshez fúvósok csatlakoztak. A koncert továbbra is édes-bús napsugaras volt - micsoda rezignáció a menüettben! -, de hát a Britten-mû egyszeri csodáját lehetetlen volt felülmúlni.
Molnár Szabolcs
Zeneakadémia, február 23.
*****
Miss Kittin: Batbox A ma nem kimondottan elektroclashben utazók közül nem mindenkinek illik tudni, kicsoda Caroline Hervé. E bocsánatos bûnbõl azonban súlyos vétek kerekedik, ha az elõzõ évtized közepe óta született olyan alapdalok, mint a 1982, a Frank Sinatra, a Requiem for a Hit, illetve az I Come.com sem csalják nyelvhegyre Miss Kittin nevét. Ideje zenei adatbázist frissíteni - annál is inkább, mert Hervé kisasszony, a mûfaj koronás királynõje új stúdióalbummal jelentkezett.
Az egykor a francia Grenoble-bõl indult villámkezû/vájtfülû dj-vokalista elsõ sikerei óta Marseille-ben, Genfben és Berlinben is letelepedett már, játszott a világ legmenõbb helyein, összehozott egy saját kiadót: ma már csak azt játszik, ami szórakoztatja. És mivel német és francia földön ma is erõteljes a míves bass, deep és minimál technóval kevert new wave iránti kereslet, az elõzõ stúdióalbummal (I Com; 2004) fejére tett koronát bizonyára a Batbox sem billenti majd le. A 13 számos lemez meggyõzõ bizonyítéka annak, hogy a vonzó cicalányból macskanõvé érett Miss K továbbra is képes szexisen szintetikus zenére: az olyan tételek, mint a Kittin Is High, a Solidsarockstar vagy a Sunset Strip által erõsített új album csipetnyi gitárriffekkel színesített klubpop/techno lemez, amire Hervé nemcsak rásuttog (vagy ordibál), hanem néhol élvezhetõ módon rá is énekel. Olykor ugyan hozza az erõszakos és olykor önmagáért való "gépészkedést" is, de a szövegekkel (a szex, a hírnév és a dekadencia pimasz humorú feszegetéseivel) azonnal le is reszeli az éleket.
- szami -
Nobody's Bizzness/DeepMusic, 2008
**** és fél
Frank Miller: Sin City - A nagy mészárlás Az amerikai képregénymûvészt sokan magasztalják írói képességei miatt, s bár bizonyos munkái (fõképp a vén pszichopatává öregedett Batmanrõl regélõ The Dark Knight Returns) alapján ez talán indokolt is, Sin City-sorozata a legkevésbé sem meggyõzõ. A Basin City lövészajtól hangos éjszakáiról mesélõ Miller a hard-boiled prózák erõszakos nagyvárosi közegébe húzza olvasóját, de mûvei stílusos továbbgondolás helyett alig is többek ócska Spillane- vagy Ellroy-paródiáknál. A nagy mészárlásban a kelleténél legalább háromszor több szöveg van: csupa esetlen dialógus és sután keménykedõ vagy vadromantikus belsõ monológ, pedig a kurvák és maffiózók falkáinak óvárosi összecsapásáról szóló soványka történet egyáltalán nem igényli ezt.
Ami a látványt illeti, a montázstechnikát, a kameramozgásokat ritka tehetséggel imitáló Miller e szériájában a film noir érett verziójából indul ki, azt feszíti túl: a látószögek extrémek, a világ ûrfekete foltokból és liliomfehér villanásokból épül fel, a látványtorzítás expresszionista. Képei gyakran olyannyira erõteljesek, hogy érdektelenné tesznek minden mást, de A nagy mészárlás nem ilyen, és ez benne a leginkább csalódást keltõ. Egy-két kivételt leszámítva, mint amilyen az õslénypark dupla oldalas, groteszk látképe, vagy a zuhogó esõtõl karistolt képkockák (esõzésben, hóhullásban Miller verhetetlen), csupa elsietettnek tetszõ, középszerû rajzot kapunk - egy tehetséges alkotó odakent rutinfutamát.
- greff -
Fordította Varga Péter. Fumax, 2007, 184 oldal, 2995 Ft
**
Fûrész IV. A franchise legújabb terméke idehaza pornófilmnek kijáró megtiszteltetésben részesült. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Filmiroda Igazgatósága gondolt egy jót és az X kategória értékálló "remekmûvei" közé sorolta a Fûrész negyedik részét. No nem mintha fajra és nemre való tekintet nélkül hancúroznának benne végig, hanem csupán azért, mert a vérbõ széria 2004-es piacra dobása óta eljutottunk végre oda, hogy felismerjük a széles körû multiplex publicitáshoz jutó aberrációk tini lelkekre leselkedõ veszélyét. Többször leírtuk, csak összegeznénk: a pornón innen, a snuff movie hatású csúcsokhoz közel menetelünk jó ideje, s mire észbe kaptunk, a zsáner cefréjébõl kapós bólé és sajátos underground besorolás született: a fûrész-kategória. Semmi gond, ha mindez a videotékák poros fedelû katalógusaiban búvik meg, de pár röpke év alatt odáig fajult a dolog, hogy a Cannibal holocaust lassacskán altatódalszámba megy. E precedensteremtõ mozik lényege, hogy nincs limit az erõszakban, a szorult helyzetbe taszított átlagpolgárok megbüntetésére bárminõ testroncsolás alkalmazható. A gyenge lábakon álló elõzmények lényege, hogy a tudatlan delikvensek valószínûtlen szituációkban és a középkort idézõ helyzetekben vérezzenek el. Érthetõ hát az alkotók azon törekvése, hogy az extrém agresszió és a szemrebbenés nélküli gyilkolászás mellett ezúttal cselekménnyel rendelkezõ igazi (horror)filmet szerettek volna készíteni. Ám ehhez se lelemény, se szufla, se ötlet. A kaloda ezúttal a stábon csattan. Láthatóan fogalmuk sincs róla, hova tehették a kulcsát.
Balázs Áron
Forgalmazza a Budapest Film
*
