Sziget, 2013

Egyistenhit – Nick Cave & The Bad Seeds

  • Kovács Bálint
  • 2013. augusztus 8.

Zene

A Szigeten valójában nem Nick Cave adott koncertet, hanem Bunny Munro, az ausztrál énekes második regényének címszereplője. És Bunny Munro, az ezen az estén stricis hawaii inge fölött öltönyt viselő utazó ügynök veszélyes ember: az a fajta, aki pontosan tudja, hogyan kell az ujja köré csavarni az embert, aki pár szóval és mozdulattal eléri, hogy bármit megtehessen velünk, ráadásul úgy, hogy még örüljünk is neki. Aki nem énekel, hanem szuggerál; aki nem hagyja, hogy egy másodpercre is levegyük róla a szemünket.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

Ez nagyjából öt perc után lett nyilvánvaló a Sziget Nagyszínpadán: amikor a kicsit steril We No Who U R után félúton egyszer csak ledobta az ékszíjat a Jubilee Street, hogy ez a visszafogott ballada olyan vészjósló őrjöngéssé váljon, mint huszonöt éve – és azóta is, például ma este újra – a Mercy Seat egyre dühösebben fortyogó végjátéka. Akkor a Cave első regénye, az És meglátá a szamár az Úrnak angyalát egyik krumplihéjpálinka-vedelő hobójaként pózoló Warren Ellis dühösen földhöz vágta a gitárját, Thomas Wydler pedig elkezdte úgy ütni a dobot, mint a legelvetemültebb metálharcos, miközben Cave a „look at me now” sort mantrázva mutatta meg, hogy olyan koncertről lesz itt szó, amilyenből sokévente csak egy van. Olyanról, ami alatt nem csak az érzi úgy, hogy Cave minden egyes istenverte sort személyesen neki énekel, aki a From Her To Eternity alatt tényleg saját kezével támasztja meg a közönségbe mászó, arra szinte felfekvő szektavezetőt. Mert lehet, hogy Munro/Cave az egész koncert alatt annyit sem mond a közönségnek két szám között, hogy „Hello, Budapest”, de úgy tölti fel elektromossággal ezt a néhány tízezres tömeget minden egyes percben, hogy fölösleges is lenne haverkodnia.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

Fölösleges, mert még a lassú blokkban – amelyben ezúttal két számot is eljátszik zongorán: a Love Letter után még a felelősségünk teljes tudatában a világtörténelem legszebb számának kikiáltott Into My Armst is – sem veszít semmit a koncert az intenzitásából, és a tömeg méretére fittyet hányó intimitásból: a szinte mozdulatlan Cave úgy nyúlja le a show-t tanítani való szuggesztivitásával a többiek elől, mintha az az egy reflektor működne csak, amelyik őt világítja meg. Így néha direkt kényszeríteni kell magunkat, hogy vessünk egy pillantást azért a rendíthetetlen nyugalommal pengető Martyn P. Caseyre is, az egyetlenre a Nagyszínpadon és környékén, akit nem sodor magával a Cave keltette szökőár, vagy Warren Ellisre, aki Casey élő ellenpontjaként vagy istenes erőből vágja a falhoz tizedszer is törhetetlen hegedűvonóját, hogy gitárként használja a hangszert, vagy ezek után különösen feltűnő eleganciával kezd bájos dallamokat fújni a fuvoláján. Ha Cave a bibliaügynök, akkor Ellis az imádság vezetője: egy helyben ülve úgy hajlongja végig a hipnotikus Push The Sky Awayt, mint aki már tényleg transzba esett.

Addigra persze már eshetett is: előbb még ott volt az új lemezt is alaposan kiveséző, amúgy klasszikus best of-műsort hozó koncert csúcspontja, a Mercy Seat, Bunny Munro legveszélyesebb trükkje, amelynek végén, a mikrofon földhöz vágása előtti utolsó szavainál a tömeg már tényleg képes lett volna falakat ledönteni, ha épp azt kérik tőle.

A közönség vállán álló Cave, aki láthatóan jobban élvezné a koncertet, mint a közönség, ha ez egyáltalán lehetséges lenne, a kábé tízpercesre nyújtott Stagger Lee közben kajánul játszik a koncertbe tényleg belebolondult egyik rajongóval, aki bár messze áll tőle, meg akarja érinteni őt. Az énekes pedig Istent játszana, de az utolsó pillanatban mégis mindig elveszi a mutatóujját a híve keze elől. Nick Cave fellépése épp egy évvel Iggy Pop magyarországi koncertje után amúgy is nehéz helyzetbe hozta azokat, akik megragadtak az egyistenhitnél. Iggy vagy Cave – hát melyikük az egy és igaz?

Pop-Rock Nagyszínpad, augusztus 7.


Figyelmébe ajánljuk

Mesterségvizsga

Egyesek szerint az olyan magasröptű dolgokhoz, mint az alkotás – legyen az dalszerzés, írás, vagy jelen esetben: színészet –, kell valami velünk született, romantikus adottság, amelyet jobb híján tehetségnek nevezünk.

Elmondom hát mindenkinek

  • - ts -

Podhradská Lea filmje magánközlemény. Valamikor régen elveszett a testvére. Huszonhét évvel az eltűnése után Podhradská Lea fogta a kameráját és felkerekedett, hogy majd ő megkeresi.

Nem oda, Verona!

  • - turcsányi -

Valahol a 19. század közepén, közelebbről 1854-ben járunk – évtizedekre tehát az államalapítástól –, Washington területén.

Nagyon fáj

  • Molnár T. Eszter

Amióta először eltáncolta egy kőkori vadász, ahogy a társát agyontaposta a sebzett mamut, a fájdalom a táncművészet egyik legfontosabb toposza.

Mindenki a helyére

Mit gondol Orbán Viktor és a Fidesz a nőkről? Hogyan kezeli őket? És mit gondol ugyanerről a magyar társadalom, és mit a nők maguk? Tényleg a nők pártja a Fidesz? Ezeket a kérdéseket próbálja megválaszolni a kötet többféle aspektuson keresztül. Felemás sikerrel.

„Én valami kevésbé szelídet kerestem”

  • Mink András

„A be nem illeszkedés vonzó távlatát nyújtották nekem” – olvasható Kenedi János szellemi ébredésének történetéről számot adó, Elhülyülésem története című 1977-es írásában, amelyet Kovács András nevezetes körkérdésére (Marx a negyedik évtizedben) írt válaszul.

Megint dubajozás

Alacsony belépési küszöb, mesés hozamok, könnyű meg­gazdagodás, örök élet: ezek közül az első kettőt biztosan ígérik a mesés dubaji ingatlanbefektetési ajánlatok. Pedig az előrejelzések szerint akár egy éven belül kipukkadhat az ingatlanlufi.

A beismerés semmis

Az ügyész kizárását kezdeményezte a védelem, a különböző tit­kos­­szolgálati szervek más-más leiratot készítettek ugyan­arról a hangfelvételről – bonyolódik a helyzet abban a büntetőperben, amelynek tárgya a Nyugat-Európába irányuló illegális kutyaexport.