Sziget, 2013

Egyistenhit – Nick Cave & The Bad Seeds

  • Kovács Bálint
  • 2013. augusztus 8.

Zene

A Szigeten valójában nem Nick Cave adott koncertet, hanem Bunny Munro, az ausztrál énekes második regényének címszereplője. És Bunny Munro, az ezen az estén stricis hawaii inge fölött öltönyt viselő utazó ügynök veszélyes ember: az a fajta, aki pontosan tudja, hogyan kell az ujja köré csavarni az embert, aki pár szóval és mozdulattal eléri, hogy bármit megtehessen velünk, ráadásul úgy, hogy még örüljünk is neki. Aki nem énekel, hanem szuggerál; aki nem hagyja, hogy egy másodpercre is levegyük róla a szemünket.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

Ez nagyjából öt perc után lett nyilvánvaló a Sziget Nagyszínpadán: amikor a kicsit steril We No Who U R után félúton egyszer csak ledobta az ékszíjat a Jubilee Street, hogy ez a visszafogott ballada olyan vészjósló őrjöngéssé váljon, mint huszonöt éve – és azóta is, például ma este újra – a Mercy Seat egyre dühösebben fortyogó végjátéka. Akkor a Cave első regénye, az És meglátá a szamár az Úrnak angyalát egyik krumplihéjpálinka-vedelő hobójaként pózoló Warren Ellis dühösen földhöz vágta a gitárját, Thomas Wydler pedig elkezdte úgy ütni a dobot, mint a legelvetemültebb metálharcos, miközben Cave a „look at me now” sort mantrázva mutatta meg, hogy olyan koncertről lesz itt szó, amilyenből sokévente csak egy van. Olyanról, ami alatt nem csak az érzi úgy, hogy Cave minden egyes istenverte sort személyesen neki énekel, aki a From Her To Eternity alatt tényleg saját kezével támasztja meg a közönségbe mászó, arra szinte felfekvő szektavezetőt. Mert lehet, hogy Munro/Cave az egész koncert alatt annyit sem mond a közönségnek két szám között, hogy „Hello, Budapest”, de úgy tölti fel elektromossággal ezt a néhány tízezres tömeget minden egyes percben, hogy fölösleges is lenne haverkodnia.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

Fölösleges, mert még a lassú blokkban – amelyben ezúttal két számot is eljátszik zongorán: a Love Letter után még a felelősségünk teljes tudatában a világtörténelem legszebb számának kikiáltott Into My Armst is – sem veszít semmit a koncert az intenzitásából, és a tömeg méretére fittyet hányó intimitásból: a szinte mozdulatlan Cave úgy nyúlja le a show-t tanítani való szuggesztivitásával a többiek elől, mintha az az egy reflektor működne csak, amelyik őt világítja meg. Így néha direkt kényszeríteni kell magunkat, hogy vessünk egy pillantást azért a rendíthetetlen nyugalommal pengető Martyn P. Caseyre is, az egyetlenre a Nagyszínpadon és környékén, akit nem sodor magával a Cave keltette szökőár, vagy Warren Ellisre, aki Casey élő ellenpontjaként vagy istenes erőből vágja a falhoz tizedszer is törhetetlen hegedűvonóját, hogy gitárként használja a hangszert, vagy ezek után különösen feltűnő eleganciával kezd bájos dallamokat fújni a fuvoláján. Ha Cave a bibliaügynök, akkor Ellis az imádság vezetője: egy helyben ülve úgy hajlongja végig a hipnotikus Push The Sky Awayt, mint aki már tényleg transzba esett.

Addigra persze már eshetett is: előbb még ott volt az új lemezt is alaposan kiveséző, amúgy klasszikus best of-műsort hozó koncert csúcspontja, a Mercy Seat, Bunny Munro legveszélyesebb trükkje, amelynek végén, a mikrofon földhöz vágása előtti utolsó szavainál a tömeg már tényleg képes lett volna falakat ledönteni, ha épp azt kérik tőle.

A közönség vállán álló Cave, aki láthatóan jobban élvezné a koncertet, mint a közönség, ha ez egyáltalán lehetséges lenne, a kábé tízpercesre nyújtott Stagger Lee közben kajánul játszik a koncertbe tényleg belebolondult egyik rajongóval, aki bár messze áll tőle, meg akarja érinteni őt. Az énekes pedig Istent játszana, de az utolsó pillanatban mégis mindig elveszi a mutatóujját a híve keze elől. Nick Cave fellépése épp egy évvel Iggy Pop magyarországi koncertje után amúgy is nehéz helyzetbe hozta azokat, akik megragadtak az egyistenhitnél. Iggy vagy Cave – hát melyikük az egy és igaz?

Pop-Rock Nagyszínpad, augusztus 7.


Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.