Sziget, 2013

Egyistenhit – Nick Cave & The Bad Seeds

  • Kovács Bálint
  • 2013. augusztus 8.

Zene

A Szigeten valójában nem Nick Cave adott koncertet, hanem Bunny Munro, az ausztrál énekes második regényének címszereplője. És Bunny Munro, az ezen az estén stricis hawaii inge fölött öltönyt viselő utazó ügynök veszélyes ember: az a fajta, aki pontosan tudja, hogyan kell az ujja köré csavarni az embert, aki pár szóval és mozdulattal eléri, hogy bármit megtehessen velünk, ráadásul úgy, hogy még örüljünk is neki. Aki nem énekel, hanem szuggerál; aki nem hagyja, hogy egy másodpercre is levegyük róla a szemünket.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

Ez nagyjából öt perc után lett nyilvánvaló a Sziget Nagyszínpadán: amikor a kicsit steril We No Who U R után félúton egyszer csak ledobta az ékszíjat a Jubilee Street, hogy ez a visszafogott ballada olyan vészjósló őrjöngéssé váljon, mint huszonöt éve – és azóta is, például ma este újra – a Mercy Seat egyre dühösebben fortyogó végjátéka. Akkor a Cave első regénye, az És meglátá a szamár az Úrnak angyalát egyik krumplihéjpálinka-vedelő hobójaként pózoló Warren Ellis dühösen földhöz vágta a gitárját, Thomas Wydler pedig elkezdte úgy ütni a dobot, mint a legelvetemültebb metálharcos, miközben Cave a „look at me now” sort mantrázva mutatta meg, hogy olyan koncertről lesz itt szó, amilyenből sokévente csak egy van. Olyanról, ami alatt nem csak az érzi úgy, hogy Cave minden egyes istenverte sort személyesen neki énekel, aki a From Her To Eternity alatt tényleg saját kezével támasztja meg a közönségbe mászó, arra szinte felfekvő szektavezetőt. Mert lehet, hogy Munro/Cave az egész koncert alatt annyit sem mond a közönségnek két szám között, hogy „Hello, Budapest”, de úgy tölti fel elektromossággal ezt a néhány tízezres tömeget minden egyes percben, hogy fölösleges is lenne haverkodnia.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

Fölösleges, mert még a lassú blokkban – amelyben ezúttal két számot is eljátszik zongorán: a Love Letter után még a felelősségünk teljes tudatában a világtörténelem legszebb számának kikiáltott Into My Armst is – sem veszít semmit a koncert az intenzitásából, és a tömeg méretére fittyet hányó intimitásból: a szinte mozdulatlan Cave úgy nyúlja le a show-t tanítani való szuggesztivitásával a többiek elől, mintha az az egy reflektor működne csak, amelyik őt világítja meg. Így néha direkt kényszeríteni kell magunkat, hogy vessünk egy pillantást azért a rendíthetetlen nyugalommal pengető Martyn P. Caseyre is, az egyetlenre a Nagyszínpadon és környékén, akit nem sodor magával a Cave keltette szökőár, vagy Warren Ellisre, aki Casey élő ellenpontjaként vagy istenes erőből vágja a falhoz tizedszer is törhetetlen hegedűvonóját, hogy gitárként használja a hangszert, vagy ezek után különösen feltűnő eleganciával kezd bájos dallamokat fújni a fuvoláján. Ha Cave a bibliaügynök, akkor Ellis az imádság vezetője: egy helyben ülve úgy hajlongja végig a hipnotikus Push The Sky Awayt, mint aki már tényleg transzba esett.

Addigra persze már eshetett is: előbb még ott volt az új lemezt is alaposan kiveséző, amúgy klasszikus best of-műsort hozó koncert csúcspontja, a Mercy Seat, Bunny Munro legveszélyesebb trükkje, amelynek végén, a mikrofon földhöz vágása előtti utolsó szavainál a tömeg már tényleg képes lett volna falakat ledönteni, ha épp azt kérik tőle.

A közönség vállán álló Cave, aki láthatóan jobban élvezné a koncertet, mint a közönség, ha ez egyáltalán lehetséges lenne, a kábé tízpercesre nyújtott Stagger Lee közben kajánul játszik a koncertbe tényleg belebolondult egyik rajongóval, aki bár messze áll tőle, meg akarja érinteni őt. Az énekes pedig Istent játszana, de az utolsó pillanatban mégis mindig elveszi a mutatóujját a híve keze elől. Nick Cave fellépése épp egy évvel Iggy Pop magyarországi koncertje után amúgy is nehéz helyzetbe hozta azokat, akik megragadtak az egyistenhitnél. Iggy vagy Cave – hát melyikük az egy és igaz?

Pop-Rock Nagyszínpad, augusztus 7.


Figyelmébe ajánljuk

Egy nácisztikus személyiség

Leni Riefenstahlt ellentmondásos filmrendezőnek szokták nevezni, aki kétségtelen, olykor egyenesen zseniálisnak aposztrofált tehetségét rossz célok szolgálatába állította, pedig a képlet nem olyan bonyolult: életében és művészetében következetesen vezérelte saját becsvágya.

A padlónál is lejjebb

Steven Knight nem kóborol messze a Peaky Blinders világától; az Ezer bokszütésben tekintetét változatlanul az erőszak mindenféle for­mái­ra, az általános kegyetlenkedés közepette szövődő véd- és dacszövetségekre és a személyes ambícióra szegezi.

„Vigyen a ló”

A fegyverkovács alakjához kapcsolódó historikus szimbólumhordozás és a villoni balladaírás jelenti a szerző új verseskötetének képi és vershagyományát.

Curtis, az etalon

A belvárosi kerületek nagykörúton túli, jó közlekedésű, de kevésbé frekventált részein található üzlethelyiségek jellege és profilja folyamatosan változik, elég csak a Rózsa utca–Aradi utca–Izabella utca–Andrássy út által határolt kicsiny rész egykori legendás helyeire gondolnunk.

„Állj, ki vagy?”

Csáki Judit az utóbbi években kevesebb színikritikát írt, ám annál többet beszélgetett. Három év alatt három portrékötete jelent meg: 2022-ben Csuja Imréről (Imi, ne csináld!), 2023-ban Alföldi Róbertről (Alföldi – rajtam nem múlt), legutóbb pedig Csehalmi Györgyről.