Zene

Amikor egy ilyen hótt nemzetközi csatorna - még ha adott esetben a hazai fogyasztók kielégítése miatt is - valami magyar dolgot ad, az önmagában is ok az örömre. Egy mozicsatorna esetében ez értelemszerűen legtöbbször máshol már bizonyított nagyjátékfilmek "műsorra tűzését" jelenti, máshol már bizonyított alkotóktól. Ilyenformán a Született lúzer többszörös örömforrásul szolgál, hisz eredeti (máshol még nem látott) és sorozat is (olyan félórás epizódokkal).

Sajnáltam azt a szegény embert, aki vagy két sorral előttem ült a Kamrában és szenvedett, rettenetesen. És eszembe jutott, hogy - hasonlóan a filmek kategorizálásához - bevezetnék valami ilyesmit a színházban is, és akkor erre az előadásra odabiggyeszteném a címkét: "csak haladóknak".

Költői életművének megítélésében szemmel látható egyetértés uralkodik kritikusai körében, amit csak e líra erényeit alátámasztó, eltérő érvelési módszerek tesznek színesebbé. Bár Rakovszky Zsuzsa jelenlétét a kortárs irodalmi beszédben korántsem érzem túlreprezentálva (sőt), annyi azért elmondható, hogy a versei iránti csodálathoz rendre egyfajta tartózkodó, szemérmes magatartás társul.

Vaszkó művészete kevéssé ismert mind a szakmában, mind a nagyközönség előtt. Ennek oka több oldalról is meghatározható: hosszú élete során gyakran elfeledték, majd több hullámban újra felfedezték, munkásságáról nem született tudományos monográfia, festészete pedig alig kapcsolódik a hazai képzőművészethez. Vaszkó sem sietett az értelmezők segítségére, mint mondta, "a mai művészek [...] kollektíve hatnak egymásra, a művészetnek a korral egy tempóban kell lélegeznie.

Nemrég került a boltokba a B‘lga negyedik, Zigilemez című albuma: ennek ürügyén kérdeztük Mégötlövést és Bauxitot, a nem hiphopzenekar két frontemberét/MC-jét/szövegládáját. Optimizmusuk szerencsére töretlen. És a sajtómunkások is megkapják a magukét.

8 kis kritika

Kelet-európai kalandvágyshow, anarchista cigánykabaré, folk-rock-klezmer-ska ritmusok és ki tudja még, mi minden jellemzi a Gogol Bordello nevet viselő, emigráns orosz és ukrán, valamint New York-i muzsikusokból alakult zenekar különc előadásait. Az amerikai metropolis underground szcénájából indulva az utóbbi pár évben váltak úgymond világhírűvé. Alapítójuk és frontemberük, a cigány-punk forradalmár Eugene Hütz sem átlagos figura. Múlt pénteken, a Super Taranta! című lemezüket bemutató európai turné budapesti állomásán, az A38 hajón készítettünk vele interjút.

Nemrég került a boltokba a Bëlga negyedik, Zigilemez című albuma: ennek ürügyén kérdeztük Mégötlövést és Bauxitot, a nem hiphopzenekar két frontemberét/MC-jét/szövegládáját. Optimizmusuk szerencsére töretlen. És a sajtómunkások is megkapják a magukét.

Ha végigszaladunk a magyar könnyűzene történetén, lépten-nyomon legendába ütközünk. Nem mintha oly nagy lenne a választék, inkább arról van szó, hogy - ilyen-olyan okból, legtöbbször hátsó szándékkal - a jelentéktelen senkikre is úgy aggatjuk az elismerés szavait, mint szaloncukrot a fenyőre. Csak meg ne vakuljunk ebben a hatalmas ragyogásban, mert a végén nem látjuk a karácsonyfától az erdőt. Szerencsére akadnak kivételek, itt van mindjárt három.

Miközben a magyar színházi működés túl-túlnyomó többsége menthetetlenül provinciális, vannak nekünk olyan hajszálereink, amelyek a nemzetközi vérkeringésbe csatlakoznak. Nem mondom, kell némi koncentrált figyelem és búvárkodás ahhoz, hogy az ember ne maradjon le a Szlovén Nemzeti Színház II. Edwardjáról a Katonában, a Peter Zadek rendezte Peer Gyntről a Madách Színházban, vagy a Schaubühne vendégjátékáról és a Korsunovas rendezte Szentivánéjiről a Bárkában (hogy csak az évad eddigi eseményeiből válogassak), de nem lehetetlen, hogy ízelítőt kapjon a színházrajongó abból, hogyan és mit játszanak odakint.

Talán évtizedek óta nem előzött meg pesti operapremiert oly izgatott és rokonszenvező várakozás, mint Richard Strauss letaglózó egyfelvonásosának új bemutatóját. A kíváncsisággal elegy bizakodás egyszerre illette az operaház vezetésébe frissen bekerült Kovalik Balázs személyét, a becses sztárvendégeket, az imponáló reklámkampányt, s persze magát a remekművet is, amelyről tudható volt, hogy jócskán próbára tesz majd énekest és zenészt, műszakot és közönséget egyaránt.

A magyar filmipar szolgáinak és kiszolgálóinak görbe tükre: a parlagon heverő színész ugyanúgy megkapja a magáét, mint a mellédumáló gyártásvezető, a felkészületlen újságíró vagy a pénzéhes producer.

Mindig öröm, ha a Cannes-ban trófeát nyert filmek nem valamilyen "egyéb" indokból válnak díjazottakká, hanem azért, mert valóban megérdemlik. Ebbe a kategóriába sorolható a legjobb első filmnek járó Arany Kamerát elhódító Medúzák is. Az izraeli rendező házaspár viszont elkezdhet azért dolgozni, hogy lemossák magukról az "Alejandro González Inárritu legjobb tanítványai" címkét. Nem mintha az annyira rosszul mutatna.