Költői életművének megítélésében szemmel látható egyetértés uralkodik kritikusai körében, amit csak e líra erényeit alátámasztó, eltérő érvelési módszerek tesznek színesebbé. Bár Rakovszky Zsuzsa jelenlétét a kortárs irodalmi beszédben korántsem érzem túlreprezentálva (sőt), annyi azért elmondható, hogy a versei iránti csodálathoz rendre egyfajta tartózkodó, szemérmes magatartás társul. Ebben a helyzetben az olvasó - átrágva magát jó néhány ide vonatkozó íráson - talán joggal teszi fel a kérdést: miért is érezhető ezen írások zömén éppen a saját tárgyukkal való szembenézés folyamatos elodázása? Nem arról van szó, hogy nem volnának helyénvalóak a dicsérő szavak, csak mintha Rakovszky Zsuzsa vállának megveregetése rendre elfedne egyet s mást ezzel a költészettel kapcsolatban. A másik szembetűnő elem az a meglehetősen sok közhelyszerű megállapítás, ami már most a verseihez tapad. Megpróbálunk párat felsorolni.
Rakovszky egyhangú költő; már indulásakor azon a nyelven szólal meg, amelyet a további kötetekben használ majd. Jószerivel az 1981-es Jóslatok és határidők című első könyvével lefekteti az alapjait egy olyan költészeteszménynek, amely a nyugatos hagyomány mellett szerves kapcsolatban áll az angolszász gondolati költészettel. Rakovszky költészetében a tárgyi világ, a matéria, a részletek rigorózus feltérképezése zajlik, s az érzékeny figyelem, amely a látványelemeket egésszé, lényegében költészetté képes formálni, lírájának elvitathatatlan érdeme. A tárgyak, a pusztuló anyag megragadása a versekben az emberi sors és egzisztencia alapvető tragikumára mutat rá, a személyes történést kapcsolva egybe egy azon túlmutató folyamattal. Költészetében ezenfelül folyamatosan epikus elemek kerülnek lírai közegbe; a versek mögött sokszor konkrét, egyszerűen verbalizálható történetek húzódnak. Amióta a költői életmű mellett a prózai is elkezdett épülni, adja magát a regények versek felőli olvasása, mondván, hogy lényegében egy lírikus prózái ezek, vagy éppen fordítva, a legújabb verseket a próza felől olvashatjuk újra.
Nincs mindezzel semmi baj. A maga módján mindegyik jogos észrevétel. Feltűnő azonban, hogy nagyrészt minden Rakovszkyról szóló írásban ezeket találjuk (itt sincs ez másként). A Visszaút az időben gyűjteményes kötet, és retrospektív jellege okán az egyszerű képalkotás lehetőségét kínálja. Huszonöt év verseit gyűjti egybe; leülünk, és kézbe vesszük.
Rakovszky 1981-es költői indulása több szempontból is kései kezdés. Egyrészt ekkor már elmúlt harmincéves, másrészt - s ez a fontosabb - költészete igazán a hetvenes években induló alkotókkal párhuzamba állítva érthető meg. A mindenkori szembenállás költői pozíciója és hagyománya olyan, egymástól gyökeresen különböző alkotókat kapcsol itt össze, mint mondjuk Rakovszky és Petri. A Kádár-rendszer utolsó két évtizedének lírakísérleteit nézve a Rakovszky-vers egyértelműen fontos hiányt pótolt: az aktualitás (politikum) elutasításával olyan gondolati költészetet hozott létre, amely éppen elérni kívánt időtlensége okán nagyon is súlyos korproblémákra reflektált. Ebben a tekintetben a pályatársak közül talán Várady Szabolcs áll hozzá a legközelebb. Ereje elválaszthatatlan attól az erkölcsi keményvonalasságtól és ideológiai különállástól, amely a 80-as évek elején példamutató emberi gesztusként értelmeződött. Önmagában mindez nélkülözi az értékítéletet. Petrit olvasva is hasonló problémákkal találjuk magunkat szemben. Mégis nehéz ma azt a referenciát megtalálni, amihez képest a szóban forgó költőnő csendes szembenállása beszédes lehet. (Olyannyira csendes, hogy ha a Rakovszky-próza nem tör úgymond utat, költészetét jóval kevesebben ismernék. Nem, mert ilyen vagy olyan, hanem mert mindvégig azt vállalta, hogy ő kívül marad, bármit jelentsen is ez a kint.)
A kötet magját érzésem szerint mind szerkezetileg, mind minőségileg a Tovább egy házzal és a Fehér-fekete kötetekből való válogatás adja. A már említett Jóslatok és határidők verseit újra és újra beárnyékolja az a modorosság, amelynek veszélye végig ott kísért majd Rakovszky későbbi köteteiben, de a megoldások lényegesen sikerültebbek lesznek. Ez a beszédmód legtöbbször a verskezdésben érhető tetten, olyan alaphangot ütve meg, amelytől csak néhol sikerül függetlenítenie magát. Az első kötetben még ilyen sorokat olvasunk: "Többé már nem nyitom meg szívemet, / sem cél felé már nem törekszem." (Többé márÉ), "Egyetlen döntés is elég, / hogy végleg elpukkanjanak a még / lebegő lehetőségek." (Csillárlehetőségek) vagy "Miért siránkoznék, mikor lehet még / nekem is életemÉ" (Egy kis fenyegetőzés). Ilyen alaphelyzetből rettentő nehéz a szerep hitelességének elvesztése nélkül érvényes kijelentéseket tenni, s ami a legérdekesebb, hogy érezhetően Rakovszky maga is küzd ezzel a problémával. A szerkezeti kérdéseknél maradva például látszik, hogy a verszárlatok ennek a küzdelemnek a lenyomatai. Az Udvariassági látogatás, a Félni és az Időtöredékek című verset nagyjából az erős befejezés menti meg a kifulladástól. (Nagyszerű, amikor az utóbbiban az idősíkok kissé túlírt egybejátszása után az elején elhagyott szobába nyitunk be ismét: "A ki tudja, mit / záró zárban elfordul a kulcs - / ki tudja, mi -, nyitom, kinyit.") Hogy Rakovszky mestere az erőteljes zárlatoknak, már sejthető itt is, de kitörni a fent említett modoros alaphangból még csak ritkán sikerül neki.
A modorosság kérdésének ezekben a versekben furcsamód kevésbé retorikai, mint versszerkezeti okai vannak. Az angolszász, majd magyar példákon keresztül megörökölt, úgymond gondolati költészet a korai Rakovszky-szövegekben a leíró elemek eszközszerűvé tételével hívja fel magára a figyelmet. Nézzük az Egy kis fenyegetőzést: a már idézett kezdőmondat után következnek a lehetőségek. Az irodai munka mint a hasznosság, a társadalomba való beilleszkedés módja annyiban lesz értékes, amennyiben a beszélő a "kapcsolatrendszer rácsai közé beékelődve" fontosságra tesz szert. A felgyorsult, bürokratikus élet képei: "tárgyszerű neonfény", "írógép villámló körei", "az ügymenet barokk tökélye". A gondolatkísérlet második része az előbbiek ellentéte, itt ugyanis a kívülállás lesz veszélyes, illetve izgató: a "túlfűtött rosszindulat tüzes üvegháza", "fürge kígyótekintet", "sarokban burjánzó suttogás" szószerkezetek egyébiránt nem túl eredetiek. Tekintsünk el most attól, hogy a címmel ellentétben a szöveg középpontjában igenis a személyiség reprezentálásának vágya és ennek megvalósíthatatlansága áll, s figyeljünk inkább arra, hogyan lesz a keretes szerkezetből halott forma a keretek és a közrefogott rész teljes izoláltsága által. A szentenciaszerű bevezető és záró rész között egy különálló második próbálja betölteni feladatát: argumentálni azt a kijelentést, hogy a szóban forgó személy esetében életlehetőségekről, és nem determinizmusról van szó. A deskripció itt eszköz, s ennyiben illusztratív funkciójú is. A korai versek modorosságát nagyrészt az a megkövesült személyiségkép adja, amely önmaga megírását intim és absztrahált elemek egybejátszásával, érvelésként (szerkezet) képzeli el.
Azért a mondatért, hogy "a művészetben időről, életről, múltról, halálról van szó" - minimum börtönbüntetés járna, de hogy továbbléphessek, feltételezem: valaki nem tudta. Bizony, ilyesmikről van szó. Rakovszkynak azonban nem témái ezek, hanem, mondjuk, négy olyan szava, amelyekre nemcsak nem ismer (nem akar ismerni) szinonimákat, hanem, ha eszébe jutnak, azonnal le kell írnia őket. Csak azt akarom érzékeltetni, hogy ennek a költészetnek nincsenek úgymond történetei, minden epikussága ellenére lényegében mindig ugyanabból a pozícióból indít. Valaminek a közepében találjuk magunkat, az önelemzés és a múlt értelmezésének metszéspontjában. Legtöbbször nincs behatárolható jelene a Rakovszky-versnek, ahogy, teszem azt, másutt leülnek a rakodópartra, az erkélyen elszívnak egy cigarettát vagy egy érettségi találkozón hajnalig isznak. Költészetének sokféleségét a múlt tárgyai, maga a múlt adja.
A Tovább egy házzal és a Fehér-fekete kötetek az életmű legjobbjai, s van köztük 3-4 vers, amelyeket nagyon nagynak tartok. Ott van az Egyezkedés című, nem is emlékszem, olvastam-e kortárstól ilyen kérlelhetetlenül érzelmes szöveget, ahol a szentimentalizmus minden eleme pontosan célba talál. A sok mai kegyetlen-megmondós szerelmes vers mellett tiszta és katartikus: "Engem ördög ha visz, hát visz, de téged - / téged féltelek." A Dél címűben olyan finom erotika működik, amely a női irodalom alapszövegévé tehetné a verset. Ahogy a személyesség kitölti és egyéníti a sokszor ismételt alaphelyzetet (szeretkezés után egyedül maradt nő), az egészen ritka: "mintha / félálomban fogannék / ikerpárt két apától, / sötét és szőke nővért: / az egyik lüktet és fáj, / ragyog és nincs a másik." A címadó Fehér-feketében a kályhába vetett patkány, a vízbe fojtott kismacska mellé a szálló pitypangok képe kerül. Az, hogy az ember miként reagál erre a kettősségre, a Rakovszky-líra alapkérdését jelenti: "el kell döntenem: / egész-igen, vagy az egészre: nem". A pusztulás folyamatához való viszony itt ugyanis alapvetően morális természetű. Nem a változások egyszerű számbavétele történik, a tárgyak nem csupán a múlt relikviái, hanem a beszélő alapvető viszonyítási pontjai saját időbeliségének feldolgozásában. Rakovszky legjobb verseiben kellő arányérzékkel keveredik az elmélkedő-filozofikus nyelv a leíró, tárgy közeli hangvétellel. A tragikum a megtalált egyensúlyból fakad, s ekképp bizonyos aszkézisből is a kordában tartott beszédfolyamra nézve.
A Hangok ciklus különböző szerepekbe bújt beszélői célul tűzik ki, hogy a banalitásokat mintegy érintetlenül emelik költészetté. Márton László a Rakovszky-recepció egyik legalaposabb tanulmányában (Holmi 2007/8.) kibeszéltetésnek nevezi a Hangokban működő költői eljárást: "eksztatikus állapotba kerülnek, mint akiket egy másik tudat tart megszállva". Olyan térben vagyunk, ahol a kisiklott életek a beszéd lehetőségében találnak magukra, az egzisztenciális értelemben vett "súlyos" poézissé fordítása azonban nagy kérdése a ciklusnak. A hatalom, amiről Márton beszél, megszállja a Hangok típusait, s ezek, pont típusvoltuk okán, rendre elcsépelt frázisokból indítanak: "Na és helyette? Mondd, mi van helyette?" (Narkomán) vagy "Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék." (Öregasszony). A fecsegés, ha elfogadjuk a kibeszéltetést, mint szabályokkal bíró formát, alaphelyzetben szükséges velejárója ennek a beszédnek, de a Jób vagy a Narkomán versekben ez inkább a terjengősség felé hajlik. A kivételektől eltekintve (Az elhagyott lány, A hetedik év) furcsa egykedvűség jellemzi nemcsak a beszélőt, de az olvasót is. "Nem én hoztam a törvényt. / Én csak elfogadom: ez a szabály."(Kövér asszony melegben). Ezt mi is csak elfogadni tudjuk.
A gyűjteményes kötet utolsó ciklusából a Pitbull emelkedik ki a Téli napforduló mellett, melyet azonban szintén túlírtnak érzek. Van egy hangsúlyos rész az utóbbiban, amikor is a lakásban tétlenül bolyongó nő célt és értelmet keres. Itt hangzik el: "a nemlétet ahogy teherbe ejti / a véletlen" - ezek után nekem olvasóként nem kellett volna még öt oldal, benne van ebben minden, ami a szituációról elmondható. Az olyan mondatokért, mint a fenti, sok minden mást meg lehet bocsátani.
Rakovszky Zsuzsa fontos költő, a Visszaút az időben pedig fontos válogatás. Huszonöt év verstermésén végigtekintve mégis elkerülhetetlen, hogy számot vessünk, mondjuk, a kortárs közeg megváltozásával, a költészeti hagyományok érvényességével. Természetes, hogy nem szólnak, szólhatnak ugyanúgy ezek a versek, mint negyed évszázada. Egyes irányok folytathatónak bizonyulnak, míg mások zsákutcának tűnnek. Itt most több szó esett a zsákutcákról, de hát a visszaútban óhatatlanul benne foglaltatik az a kimondott vagy ki nem mondott szükség, hogy valamit egészben lássunk, vállalva az esetleges szelektálást is. A költészet szerencsére nem fehér-fekete, nem egyirányú utca, nincsenek eldöntendő kérdések, szabad válogatni.
Magvető, 262 oldal, 2490 Ft
