Amikor egy ilyen hótt nemzetközi csatorna - még ha adott esetben a hazai fogyasztók kielégítése miatt is - valami magyar dolgot ad, az önmagában is ok az örömre. Egy mozicsatorna esetében ez értelemszerűen legtöbbször máshol már bizonyított nagyjátékfilmek "műsorra tűzését" jelenti, máshol már bizonyított alkotóktól. Ilyenformán a Született lúzer többszörös örömforrásul szolgál, hisz eredeti (máshol még nem látott) és sorozat is (olyan félórás epizódokkal). Arról már nem is szólva, hogy pályakezdők csinálják, "a jövő ígéretei". Nyilván megérné a tájékozódást, hogy miként is keveredtek épp erre a csatornára.
E helyt azonban mégiscsak a produkció értékelésére vagyunk kénytelenek szorítkozni, ami a vasárnap elindított széria esetében a részünkről felemás eredményt hozott (a karácsonyi szórásban leadandó részt láttuk, a Kiköpött vesztest és a Majdnem Bondot). A kisfilmfolyam műfaját - azon túl, hogy tévészéria - meghatározni kábé annyiban lehet, hogy játékfilmes eszközökkel megbolondított (ál)dokumentációk. 'szintén szólva azon sem törtem magam különösebben, hogy most mennyire ál vagy nem ál (egy interneten osztogatott díj, bizonyos Darwin a hivatkozás). Az ötlet - ami a próbálkozás voltaképpeni veleje - ugyanis merőben feleslegessé teszi az ez irányú kutakodást. 'rült és ostoba, de mindenekelőtt röhejes halálesetek krónikájához van szerencsénk. Minthogy majdan látható és alapvetően poénra hegyezett filmecskékről beszélünk, a (mindkét esetben szó szerinti) csattanó kifecsegése nélkül a sztoriba alig is lenne lehetőségünk belemenni. Annyi azonban a legártatlanabb nézőnek is rögtön világos, amint hozzáfog a mulatsághoz, hogy mindenki tudja, mi lesz a vége a filmnek: meghal a hős. Nos, ha ezt úgy teszi, hogy e visszafordíthatatlan gesztusával megkoronázza műbéli ügyködését, akkor jó. Ha meg a végén meg kell halasztani, mert különben mi a manót keresne ebben a sorozatban, akkor nem annyira jó, inkább rossz. Mondott epizódunk egyike az első tételünket, másika a másodikat igazolja - de nem csak ebben felemás az eredmény. Két közeli helyen járunk, egy bukaresti lakótelepen és egy prágai távközlési cég evilágbéli irodaházában. A felvételek láthatóan hazai pályán készültek, többségükben ismeretlen, de ismert színészekkel is. A bukaresti lakótelep tutira van odarakva, az Árpád híd tövébe helyezett Prága meg nincsen sehogy. A bukaresti vég logikus fejlemény, a prágai hajánál fogva odacitált, amiből persze az a következtetés vonható le, hogy mégiscsak megtörtént esetekből dolgoznak az alkotók, mert azt a sztorit egy alkotói értekezlet biztosan visszautalta volna még némi reszelgetésre. Ugyanakkor e logika szerint a beválogatása a kérdéses; tudja a fene.
Mindezzel együtt nincs okunk nagyon panaszkodni, amit látunk, üde és friss, s csak annyira morbid, ami a legszigorúbb tűréshatáron is belül marad jócskán. Valami ilyesmiből lesz a cserebogár, ha le nem esik valahonnan.
Vasárnaponként 20.30-kor, ismétlések szerdánként 20.30-kor
