VERDI: SIMON BOCCANEGRA Méltatlanul tartozik a Mester kevésbé népszerű művei közé ez az invencióban - dallamokban, karakterekben és tablókban - gazdag opera, amely szakít "a tenor és a szoprán szeretik egymást, de közéjük áll az intrikus bariton" konvenciójával. A címszereplő bariton itt nagy jellem: gyöngéd apa, formátumos politikus és béketeremtő idealista az ellenséges pártok között. Sikeressé a darab az 1880-as, Verdi által szinte hangról hangra (Boito szövegkönyvére) átkomponált változatban vált, amely huszonhárom évvel követte az eredeti bemutatót. Abban az értelemben is "átkomponált", hogy zenei szerkesztése folyamatos, alig van benne önálló ária - jellemző, hogy a londoni Covent Garden Opera 1991-es előadásán az első tapsra csak a második felvonás második képében, Adorno áriája után van egyértelmű lehetősége a különben hálás közönségnek. Michael Sylvester énekli egészséges és fényes, de nem különösebben behízelgő tenorján.
Hanganyag tekintetében a szereplők jól vannak eleresztve, Roberto Scandiuzzi Fiescója értékes basszus, bár szakállasan is fiatalabbnak látszik Mariánál, akinek a cselekmény szerint a nagyapja. Kiri Te Kanawa makulátlanul és finoman énekel, csak szinte magának, vagy egy képernyőn (számunkra) láthatatlan karmesternek, aki Sir Georg Solti, azaz a drámai architektúrát grandiózusan építő Solti György. A szereposztás legjobbja Alexandru Agache Boccanegrája: kiegyenlített baritonjának nemes matériájához erős személyes jelenlét és intenzitás járul. A rendező Elijah Moshinsky a tömeget jobban kezeli, mint az egyéneket, és az oszlopos kulisszák közé a tervező segítségével ügyesen becsempészi a modern népmozgalmak falfirkáit.
- káté -
Decca, 2007, Universal
****
Harry Kemelman: A rabbi pénteken sokáig aludt Kisvárosi, már-már falusias, álmos környezet, mindenki mindenkit ismer, egy jelentéktelen, amolyan szürke kisegér áldozat, halála az összes gyanúsított érdeke, éppen ezért mindenki egyaránt gyanús - nem Agatha Christie regényvilágában vagyunk? Igen, ám a Harry Kemelman-féle csomót nem egy minden lében kanál vénkisasszony, nem is egy bajszára büszke belga, hanem egy rabbi oldja meg - szorosan együttműködve persze a helyi rendőrfőnökkel.
David Small a legkevésbé sem csodarabbi; meglehetősen felvilágosult - még szakállt sem visel -, ám a Talmud igazságaiban sziklaszilárdan bízó fiatalember. Meggyőződése, hogy a szent könyvben mindenre van felelet, csak tudni kell megtalálni és szóra bírni az ott részletesen taglalt ősi példákat. Amolyan tudóstípus, és kajlaságában, sutaságában Woody Allen rokona, ám annak önreflexív humora nélkül. Komoly rabbi, aki bizonyos dolgokban nehezen érti a tréfát. Nem is fogadja el maradéktalanul a hitközsége, és a regény egyik legrokonszenvesebb vonása, hogy a bűneset bravúros megoldása mellett finom, szociológiai nüanszokban sem szegény körképet rajzol a Boston közeli Barnard's Crossing viszonyairól, apróbb konfliktusairól.
Imaszíjak nélkül is remek olvasmány, ám egy a bökkenő: meglehetősen későn jutott el hozzánk ennek az eredetileg 1964-ben indult sorozatnak az első darabja. Mindamellett ámulunk, hogy a Föld boldogabb részein milyen gazdag és a társadalom ábrázolásában mennyire alapos bűnregény-irodalom virágzott és virágzik ma is. Lemaradtunk.
- Banza -
Neumann Anna fordítása. Konkrét könyvek, 2007, 303 oldal, 2999 Ft
*****
Hitman - A bérgyilkos Való igaz, a számítógépes játékok között is akadnak izgalmas példányok; tudtunkkal a Hitman a mezőny élbolyában trónol rajongói önzetlen szeretetével körülvéve. Agent 47 nem az a lelkizős típus, pedig a hasonszőrű golyószórós mulatságoktól eltérően néma csendben settenkedve kell legyilkolnia a rossznak mondott jónépet. Lényeg, hogy az egymástól kontinensnyi távolságokra székelő drogbárókat és maffiavezéreket feltűnés és a lebukás veszélye nélkül küldje a jól megérdemelt másvilágra. Még szép, hogy celluloid után vágyakozik, igaz, cseppet sem jobban, mint a sokadik Marvel-képregény-adaptáció, urambocsá egy élő szereplőkkel bevállalt anime. Csakhogy a szintteljesítős csihipuhinál és a kifinomult szurkálási technikánál egy decens mozgókép fabrikálásához azért némileg több szükségeltetik. Forgatókönyv és mondjuk dramaturgia. Jóllehet a mocskos anyagiak biztosítottnak tűnnek, James Bond és mostohaöccse, Jason Bourne két epizód alatt utazik ennyit: igazi összeurópai turisztikai reklámfilmmel ülünk szemben. Az biztos, hogy nem a Die Hard 4.0 - Legdrágább az életed rosszfiúján áll vagy bukik a dolog: Timothy Olyphant a maga behemót módján - eltökélt tekintetével és görcsösen imbolygó járásával - terminátoros szűkszavúsággal és isteni kegyelemmel (bizarr új ötlet) felvértezve próbál életet lehelni a figurába. Összefoglalva: Xavier Gens francia rendező első komolyabb önálló dolgozata kábé A Szállító és az XXX filmek színvonalán leledzik.
Balázs Áron
Forgalmazza az InterCom
**
Anton Bruckner: 4. szimfónia Ez a félőrült osztrák zeneszerzői kuriózum köztudottan halál-, szám- és kontrollmániás, valamint vallási tébolyult volt. Egy emlékezés szerint mindenáron ki akarta harcolni, hogy ott lehessen a híres gyilkos, Hugo Schenk kivégzésén; amikor elment otthonról, minden zárat többször ellenőrzött, ám ez nem gátolta meg abban, hogy félútról ismét hazatérjen egy újabb vizsgálatra, miközben egy közeli épület ablakait többször is végigszámolta, hogy aztán - ki tudja, miért? - egy diadalmas "heuréka!" felkiáltásban törjön ki. Nem volt könnyű kezű szerző, mindent többször átírt, a 4. szimfónia a premier után ugyancsak erre a sorsra jutott, noha akkor olyannyira elégedett volt vele, hogy 1881-ben egy próba után a karmester, Hans Richter markába nyomott egy pénzdarabot, hogy igyon meg az egészségére egy sört.
Bruckner a szimfóniát maga látta el a "romantikus" melléknévvel, és programot is adott, melyben középkori kastélyoktól, vad erdőségektől kezdve madárfüttyig, derekas vadászatokig és a mészárlást követő kedélyes ebédig minden előfordul. Simon Rattle (aki december 11-én a MűPában vendégszerepel) zenekara, a Berlini Filharmonikusok élén kiengedett mindenféle regényes gőzt ebből a máskor roppant vastagon szóló zenéből, miközben a romantikát mégsem áldozta fel valami posztmodern hidegség oltárán. Csak kicsit könnyebbé tette a sok rántással készült főzeléket, mi több, különösen a scherzo tételben még némi humort is megvillantott, mely csak a böjtös időszakban volt Bruckner mindennapi kenyere. Szép, olykor egészen Schubertre emlékeztető előadás.
- Csont -
EMI Classics, 2007
*****
A falka Nem árulunk el titkot, ha azt állítjuk, hogy a szexuális perverziók még mindig a top tabutémák közé tartoznak. Talán ez az oka, hogy Wai-keung Lau hongkongi rendező hiába döntött bevételi rekordokat a Szigorúan piszkos ügyekkel, legújabb thrillerének tengerentúli bemutatója bizonytalan - pedig olyan nagy sztárokat szerepeltet benne, mint Richard Gere, Claire Danes vagy Avril Lavigne. A téma egyenesen mocskos, viszont túl sok embert érint ahhoz, hogy pironkodva sétáljunk el mellette. Márpedig ez gyakran megesik velünk. Aki nyitott füllel jár, már biztosan elcsípett valami olyas megállapítást, mint amit a film egyik rosszfiúja ejt el: "a férfiak természetükből adódóan szexuálisan agresszívabbak a nőknél, ez a módja annak, hogy génjeiket továbbörökítsék". Valószínűleg ezzel a "tudományos" magyarázattal takarózik a több mint félmillió nyilvántartott amerikai szexuális bűnöző is.
Akárcsak tanítványát (Claire Danes) a nyugdíjazás előtt álló közbiztonsági ügynök (Richard Gere), Wai-keung Lau is fokozatosan vezeti be a nézőt a szadista, pedofil kéjgyilkosok játszótereire és babaházaiba, bár némi csalódást okoz azzal, hogy eközben csupán néhány egyedi beállítás erejéig feledkezik meg a klasszikus amerikai zsarufilmek kliséiről. Azt már láttuk például a Kiképzésben vagy a Beavatásban, milyen lelki teher alatt keményednek az újoncok. Az pedig a legnagyobb kriminálpszichológiai közhely, hogy az áldozatok gyakran maguk is agresszorokká válnak. A végkifejlet a Hetedikből ismerős, így hiába az őrjöngő indulat, a mű nem sodor magával.
Bánky Bea
Forgalmazza a Best Hollywood
**
Péterfy Bori & Love Band Tetszik nekünk vagy sem, Péterfy Bori jelenség. A Krétakör Színház és a Krétakör SzínészTáncZenekar színész-énekesnője, aki 2000 óta tagja a társulatnak (de korábban az Avisura Színházi Társaságban, a Pintér Béla Társulatban és számos filmben is játszott), az utóbbi években kiérdemelte, hogy ne csak az egykori Amorf Ördögök énekesnőjeként legyen számon tartva, hanem sokoldalú és sokszínű kaméleonként. És hogy erre még inkább rászolgáljon, az idén zenekart szervezett maga mögé (ez volna az Amorf Ördögök egykori zenészeiből létrejött Love Band), majd néhány koncert után viszonylag rövid idő alatt meg is jelent a lemez, a Kispál- és Kiscsillag-frontember Lovasi András magánkiadójánál. A producer és a dalok többségének szerzője Tövisházi Ambrus volt, a masteringet Deutsch Gábor Anorganik végezte, a szövegíró pedig Tariska Szabolcs és több számban Lovasi volt. Egy ilyen erős alkotócsapat nem nagyon nyúlhat mellé - gondoljuk első blikkre, és valóban. Változatos, egyszerre energikus és visszafogott hangképeket kapunk: a kísérőzenekar pont annyira alázatos, amennyire szükséges, Péterfy Borinak pedig teljesen jól áll az énekesdíva-szerep (pont azért, mert nem érezni mögötte a "színésznőt", egyszerűen természetesnek hat). Néha kicsit hisztis, néha kicsit kiborult, egyszer lágy és kedves, másszor pedig ellenállhatatlan dizőz. Mindenfajta erőlködés nélkül, lazán váltogatja az attitűdöket, és a zenekar is könnyedén ugrál a vicces diszkógyakorlat (Hello modern dizájn), a pszeudoreggae (Hajolj bele a hajamba), a terpeszállós rock (Hideg láng), a negédes slágerpop (Délelőttök a kádba') vagy a kibukott alternatív (A pénz miatt) tartományai között. Egyedül a nyolcvanas évek Trabant-Csókolom hangulatát idéző Klímamenekült hat anakronisztikusnak, de ezt leszámítva minden rendben: igazi "bemutatkozó album" egy olyan énekesnőtől, akinek nem is kell bemutatkoznia.
H. M.
Megadó Kiadó, 2007
****
Parnasszus 2007 ősz Mintha valami történne az eddig (nem is) kissé arisztokratikus és mostanra sok szempontból anakronisztikus irodalmi folyóiratok "piacán". Az idézőjel használata kötelező ott, ahol a folyóiratok inkább tűnnek havi/negyedévi rendszerességgel kiadott antológiáknak, szöveggyűjteményeknek, amelyek egyenesen az örökkévalóságnak készülnek, nem pedig az olvasóknak, és ezzel - pici rosszindulattal - már a standokra kerülésükkor beíródnak az irodalom- és sajtótörténetbe. A világ legtürelmesebb szerkesztői kivárják, míg a képzelt olvasók felnőnek a lapjukhoz. De addig mi lesz?
Nos, addig az irodalomkedvelőknek maradnak azok a folyóiratok (pl. Debreceni Disputa, Kalligram, Műút, Prae, a Beszélő irodalmi rovata), amelyek immár nem csak küllemükben mozdultak el az utóbbi néhány évtized leggyengébb, legjellegtelenebb, legfölöslegesebb hagyományaitól, de mintha belbecs terén is egyre koncepciózusabban törekednének saját arculatuk kialakítására. E lapok közül a legfeszesebben szerkesztett (versrovata egyenetlensége ellenére) kétségkívül a Parnasszus költészeti folyóirat.
A szerkesztői koncepció szerint a Centrum rovat egy-egy zenitjére érkezett alkotói pályát (most éppen Gergely Ágnesét) igyekszik fixálni a kánonban vagy éppen (mindig felfelé) elmozdítani retrospektív interjúval, tanulmányokkal, pályatársak esszéivel körbetapogatva, míg a Redivivus rovat olyan halott költőket igyekszik új nézőpontok bevonásával újraéleszteni (most éppen Kassákot), akik a legjobban kitettek a felejtés veszélyének, hiszen általános és középiskolai tananyagokká váltak.
Amennyiben megvalósulnak a szerkesztői elképzelések, és erre komoly esélyt látok, könnyen előfordulhat, hogy a Centrum rovat poétái néhány dekád múlva a Redivivus rovatban találják magukat.
De ez már legyen a magyar irodalomoktatás gondja.
Pallag Zoltán
*****
Elizabeth - Az aranykor Szorít a fűző, szúr a paróka, katolikus rokonok szövik gonosz terveiket, az egyetlen valamirevaló férfiembert pedig lenyúlja a szöszi társalkodónő - hát igen, I. Erzsébetnek továbbra sem könnyű. A látványos első rész után, mely a királynő trónra kerülését és ezzel párhuzamosan külső-belső metamorfózisát dolgozta fel, az alkotók egy még inkább szemet gyönyörködtető és még kevésbé túlbonyolított történetet tárnak a kora újkori kalandokra éhes nézők elé. A két rész között elvileg majd harminc, gyakorlatilag kilenc, a sminkeseknek hála látszólag még kevesebb év telt el. Skekhar Kapur rendező jól bevált recepthez nyúlt: valós történelmi szereplőket és eseményeket mutat be a hollywoodi történetmesélés szabályai szerint. Cate Blanchett ismét csont nélkül hozza a nagy hatalmú protestáns szingli figuráját; égbekiáltó magányát csak az Errol Flynn-beütésű kalóz, Clive Owen enyhíthetné - ha ez nem lenne oly rangon aluli. Így királynőnknek maradnak a csalfa Owen irányában táplált plátói érzelmek és Anglia védelme II. Fülöp hadai ellen. A történelmi lávsztori jóval hangsúlyosabb a harmadikos történelemkönyv eseményeinél, így Stuart Mária kivégzése csakúgy, mint a nagy spanyol armada felett aratott elsöprő győzelem csupán a szerelmi háromszög hátterében zajlik csendesen és véresen. A film remek kikapcsolódást ígér az Elfújta a szélen felnövekedetteknek, akik azt is örömmel konstatálhatják, hogy akár magánéletük, akár munkájuk sokkal kellemesebb, mint a ködös Albion egyik legnagyobb uralkodójáé valaha is volt.
Iványi Zsófia
Forgalmazza a UIP-Duna Film
***
