Vaszkó művészete kevéssé ismert mind a szakmában, mind a nagyközönség előtt. Ennek oka több oldalról is meghatározható: hosszú élete során gyakran elfeledték, majd több hullámban újra felfedezték, munkásságáról nem született tudományos monográfia, festészete pedig alig kapcsolódik a hazai képzőművészethez. Vaszkó sem sietett az értelmezők segítségére, mint mondta, "a mai művészek [É] kollektíve hatnak egymásra, a művészetnek a korral egy tempóban kell lélegeznie. De nem úgy, hogy bárki meghatározza nekem azt, [É] hogyan hozzam felszínre azt a bizonyos valamit, ami egy kép lényege." Munkáinak nagy része elveszett, a tökéletlennek ítélteket egyszerűen megsemmisítette, s képzőművészeti tevékenysége is töredezett, hisz voltak olyan időszakok, amikor egyáltalán nem vett ecsetet a kezébe.
A Raiffeisen Galériában bemutatott anyag a két alkotói korszaknak megfelelően kettéválik - az 1931 és 1948 között készült konstruktív tájképekre és az 1957 utáni új, 1975-ben véglegesen lezárt periódus absztrakt festményeire. Az életmű mégsem torzó: Vaszkó akkor festett, amikor úgy érezte, hogy képes a festészethez szükséges meditációra és koncentrációra. Na meg akkor, amikor a korszak mindezt "megengedte". Mivel kezdetben filozófiát hallgatott az egyetemen, viszonylag későn, közel harmincévesen kezdte kiállítani műveit (1940-ben nagyobb anyaggal szerepelt a Velencei Biennálén is), majd a második világháború után - párhuzamosan az új művészeti törekvések háttérbe szorításának és elhallgattatásának időpontjával - a családját sújtó súlyos nehézségek (halálesetek, kitelepítések, népbírósági perek, megélhetési nehézségek) miatt grafikusként helyezkedett el. Csak nyugdíjazása után kezdett el újra festeni - a kiállítás alapján állítható, hogy nem hiába.
Az elsősorban magángyűjteményekből kölcsönzött "korai" munkák tájképek, melyeken végigkövethető, hogyan változik meg pár év alatt a természetelvű konstrukció, s lesz egyre strukturáltabb, egyre absztraktabb - s ezzel összefüggésben, hogyan nyeri el Vaszkó szignatúrája végső formáját. A máramarosi hegyláncok kezdeti kemény, rajzos tömbössége apránként feloldódik a sötét-meleg színfelületek lüktetésében, a látvány egyre inkább elválik a "valóságtól", s kialakul egy kényes, ámde határozott egyensúly a szellemi és a fizikai világ között. Vaszkó pasztellel készült képei túllépnek a materiális szinten, de meg is őrzik azt - miközben különös, metafizikus sűrítmények is egyben. E képek nehezen fordíthatók le szavakra, de látható és érezhető, hogy erejük éppen kettősségükben rejlik, abban a furcsa lebegésben, amelyet - például a Naplemente (1936) című, különös módon talán inkább hajnali fényviszonyokat idéző kép esetében - a sárga és zöld fények és a koromsötét faágak furcsa viszonya alakít. A fény- és színpászmák egyrészt megtörnek, másrészt áthatolnak a fekete vonalakon, egyszerre keltve a felszabadult diadal és a baljós, szorongató sötétség érzetét.
Vaszkó rendkívül szigorú volt önmagához, műveiben "a szellemi és fizikai összetétel" egyensúlyi biztonságát kereste: "Ha egy képnél nem érzem [ezt], az nekem nem kép [É]. Nem életművet akarok gyűjteni, gyarapítani, azért festek, hogy elmondjam azt, amit akarok, és ha meggondolom, egyetlen képet festek egész életemben." A kiállított művek alapján állítható, hogy Vaszkó a harmincas évek végére elérte a kitűzött célt, de az is, hogy a háborús körülmények nem kedveztek a "végtelenhez való szál" megragadásának - már amennyire ez a rosszul megvilágított, állandóan megcsillanó képekből leszűrhető.
A második alkotói periódus immár teljesen absztrakt/geometrikus csúcsművei a hatvanas évek közepétől készültek. Itt-ott mintha Anna Margit (és áttételesen a szentendrei festészet), illetve Paul Klee hatását érzékelnénk ezeken az alkotásokon. Apró és színes geometrikus elemekből szinte fellehelt, kék háttér előtt lebegő könnyed struktúrák (Nem látunk tisztán, 1964), finoman szemcsés, a bizonytalanság és a határozottság határán egyensúlyozó amorf formák (Állatviadal, 1964), sötét síkba olvadó, attól alig elváló, görcsös kín feszítette figurák (Kőbéka, 1969). Szinte a papír mögötti kozmikus mélységből világító színek, tenyérnyi fekete-fehér kompozíciók. És képcímek - álom, nyugalom, meditáció, halálhajó -, amelyek önként vállalt, végtelen magányról árulkodnak. Arról a koncentrált állapotról, amikor a megtagadott és háttérbe tolt filozófiai műveltség helyébe a meditatív élmény lépett, amikor "már nem is én dolgoztam, hanem énhelyettem valaki más, valami más iktatódott be a mondanivalóba".
Vaszkó örökös kívülálló, öntörvényű, nagy festő volt. Életművének ezt a keresztmetszetét látva indokoltnak tűnik, hogy haláláig elutasította a csoportokba, tendenciákba sorolására tett kísérleteket. Minden külön értesítés helyett.
Raiffeisen Galéria, Budapest, Akadémia u. 6., nyitva: január 13-ig
