"Egyetlen képet festek egész életemben" - Vaszkó Erzsébet (1902-1986) kiállítása (képzőművészet)

Zene

Vaszkó művészete kevéssé ismert mind a szakmában, mind a nagyközönség előtt. Ennek oka több oldalról is meghatározható: hosszú élete során gyakran elfeledték, majd több hullámban újra felfedezték, munkásságáról nem született tudományos monográfia, festészete pedig alig kapcsolódik a hazai képzőművészethez. Vaszkó sem sietett az értelmezők segítségére, mint mondta, "a mai művészek [...] kollektíve hatnak egymásra, a művészetnek a korral egy tempóban kell lélegeznie.

Vaszkó művészete kevéssé ismert mind a szakmában, mind a nagyközönség előtt. Ennek oka több oldalról is meghatározható: hosszú élete során gyakran elfeledték, majd több hullámban újra felfedezték, munkásságáról nem született tudományos monográfia, festészete pedig alig kapcsolódik a hazai képzőművészethez. Vaszkó sem sietett az értelmezők segítségére, mint mondta, "a mai művészek [É] kollektíve hatnak egymásra, a művészetnek a korral egy tempóban kell lélegeznie. De nem úgy, hogy bárki meghatározza nekem azt, [É] hogyan hozzam felszínre azt a bizonyos valamit, ami egy kép lényege." Munkáinak nagy része elveszett, a tökéletlennek ítélteket egyszerűen megsemmisítette, s képzőművészeti tevékenysége is töredezett, hisz voltak olyan időszakok, amikor egyáltalán nem vett ecsetet a kezébe.

A Raiffeisen Galériában bemutatott anyag a két alkotói korszaknak megfelelően kettéválik - az 1931 és 1948 között készült konstruktív tájképekre és az 1957 utáni új, 1975-ben véglegesen lezárt periódus absztrakt festményeire. Az életmű mégsem torzó: Vaszkó akkor festett, amikor úgy érezte, hogy képes a festészethez szükséges meditációra és koncentrációra. Na meg akkor, amikor a korszak mindezt "megengedte". Mivel kezdetben filozófiát hallgatott az egyetemen, viszonylag későn, közel harmincévesen kezdte kiállítani műveit (1940-ben nagyobb anyaggal szerepelt a Velencei Biennálén is), majd a második világháború után - párhuzamosan az új művészeti törekvések háttérbe szorításának és elhallgattatásának időpontjával - a családját sújtó súlyos nehézségek (halálesetek, kitelepítések, népbírósági perek, megélhetési nehézségek) miatt grafikusként helyezkedett el. Csak nyugdíjazása után kezdett el újra festeni - a kiállítás alapján állítható, hogy nem hiába.

Az elsősorban magángyűjteményekből kölcsönzött "korai" munkák tájképek, melyeken végigkövethető, hogyan változik meg pár év alatt a természetelvű konstrukció, s lesz egyre strukturáltabb, egyre absztraktabb - s ezzel összefüggésben, hogyan nyeri el Vaszkó szignatúrája végső formáját. A máramarosi hegyláncok kezdeti kemény, rajzos tömbössége apránként feloldódik a sötét-meleg színfelületek lüktetésében, a látvány egyre inkább elválik a "valóságtól", s kialakul egy kényes, ámde határozott egyensúly a szellemi és a fizikai világ között. Vaszkó pasztellel készült képei túllépnek a materiális szinten, de meg is őrzik azt - miközben különös, metafizikus sűrítmények is egyben. E képek nehezen fordíthatók le szavakra, de látható és érezhető, hogy erejük éppen kettősségükben rejlik, abban a furcsa lebegésben, amelyet - például a Naplemente (1936) című, különös módon talán inkább hajnali fényviszonyokat idéző kép esetében - a sárga és zöld fények és a koromsötét faágak furcsa viszonya alakít. A fény- és színpászmák egyrészt megtörnek, másrészt áthatolnak a fekete vonalakon, egyszerre keltve a felszabadult diadal és a baljós, szorongató sötétség érzetét.

Vaszkó rendkívül szigorú volt önmagához, műveiben "a szellemi és fizikai összetétel" egyensúlyi biztonságát kereste: "Ha egy képnél nem érzem [ezt], az nekem nem kép [É]. Nem életművet akarok gyűjteni, gyarapítani, azért festek, hogy elmondjam azt, amit akarok, és ha meggondolom, egyetlen képet festek egész életemben." A kiállított művek alapján állítható, hogy Vaszkó a harmincas évek végére elérte a kitűzött célt, de az is, hogy a háborús körülmények nem kedveztek a "végtelenhez való szál" megragadásának - már amennyire ez a rosszul megvilágított, állandóan megcsillanó képekből leszűrhető.

A második alkotói periódus immár teljesen absztrakt/geometrikus csúcsművei a hatvanas évek közepétől készültek. Itt-ott mintha Anna Margit (és áttételesen a szentendrei festészet), illetve Paul Klee hatását érzékelnénk ezeken az alkotásokon. Apró és színes geometrikus elemekből szinte fellehelt, kék háttér előtt lebegő könnyed struktúrák (Nem látunk tisztán, 1964), finoman szemcsés, a bizonytalanság és a határozottság határán egyensúlyozó amorf formák (Állatviadal, 1964), sötét síkba olvadó, attól alig elváló, görcsös kín feszítette figurák (Kőbéka, 1969). Szinte a papír mögötti kozmikus mélységből világító színek, tenyérnyi fekete-fehér kompozíciók. És képcímek - álom, nyugalom, meditáció, halálhajó -, amelyek önként vállalt, végtelen magányról árulkodnak. Arról a koncentrált állapotról, amikor a megtagadott és háttérbe tolt filozófiai műveltség helyébe a meditatív élmény lépett, amikor "már nem is én dolgoztam, hanem énhelyettem valaki más, valami más iktatódott be a mondanivalóba".

Vaszkó örökös kívülálló, öntörvényű, nagy festő volt. Életművének ezt a keresztmetszetét látva indokoltnak tűnik, hogy haláláig elutasította a csoportokba, tendenciákba sorolására tett kísérleteket. Minden külön értesítés helyett.

Raiffeisen Galéria, Budapest, Akadémia u. 6., nyitva: január 13-ig

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."