Talán évtizedek óta nem előzött meg pesti operapremiert oly izgatott és rokonszenvező várakozás, mint Richard Strauss letaglózó egyfelvonásosának új bemutatóját. A kíváncsisággal elegy bizakodás egyszerre illette az operaház vezetésébe frissen bekerült Kovalik Balázs személyét, a becses sztárvendégeket, az imponáló reklámkampányt, s persze magát a remekművet is, amelyről tudható volt, hogy jócskán próbára tesz majd énekest és zenészt, műszakot és közönséget egyaránt. S ami a legmeglepőbb: a színre került produkció valóban igazolta a szép reményeket, s a múlt szombati premieren az is felsejlett, milyen is lehet hát egy világszínvonalú budapesti opera-előadás.
Kovalik formátumos rendezése, visszanyúlva az antik mitológiai történet viszonylagos kezdőpontjához (azaz Agamemnón király rút megöletéséhez), a gyilkosság tetthelyét, a királyi fürdőt teszi meg az operai cselekmény színterének. Itt, Antal Csaba modern uszodai díszletei között zajlik tehát a nagy Átreida emlékének eltörlése, és a királygyilkosság helyének gondos dezinficiálása, s itt gyászolja és siratja apja emlékét nem csillapuló haraggal a boldogtalan Elektra. A koncepció átgondolt és meggyőző, habár az obligát mindkét nembeli meztelenkedés így is kissé allürisztikusnak hat. (Legalábbis a tizenhatodik sorból - meglehet az első sorokból szemlélve ez az ötlet is nyer némi esztétikai többlettartalmat.) Kovalik jó érzékkel irányítja a nézők figyelmét, így egyebek mellett remek világítási megoldásokat alkalmaz: például a színpadot egy csapásra elöntő vérvörössel vagy épp az oldalfalon növesztett árnyékokkal operálva. Benedek Mari jelmezei ugyancsak jól szolgálják a figyelemfelkeltést, s egyszersmind a befogadói értelmezés munkáját. Elektra fekete özvegy-menyasszonyi ruhája, vagy a szerelemre és nászra áhító húg, a valcerral beköszönő Chrysothemis álomesküvőt idéző öltözéke éppúgy az archetípus felismerését segíti, akárcsak Klytaemnestra királyné revü-nagyasszonyi hermelinbundája.
Az előadás utolsó jelenetei különösen hatásos rendezői és színpadtechnikai megoldásokkal nyűgöznek. Az Agamemnón gyilkosaival való véres leszámolást követően az addig félig nyitott faburkolatos háttér leereszkedik és bezárul: az Orestes által levezényelt rezsimcsere diadalmas korszakváltásként ünnepli magát, s a temetetlen múlt emlékét ápoló Elektra fölösleges tehertétellé válik. Igazán kár, hogy Kovalik egyetlen rövid perccel tovább rendezte a finálét a kívánatosnál. Mert amíg Elektra halálos erőfeszítése, hogy az atyát jelképező csenevész fácskát a díszhelyként funkcionáló trónágyra vonszolja, megrázó gesztus, s szintén méltányolható ötlet Chrysothemist immár az anyai bundában színre szalajtani, addig az utolsó akció, melynek során a géppisztolyos Orestes kivégzi nővérét, s végül egymaga mered szembe a közönséggel, mi tagadás, zavarba ejtően közhelyes.
Az Elektra a női tragikum operája, s ilyeténképp majd' minden a három nagy női szerep megformálóin múlik. Nadine Secunde a címszerepben kiváló énekesnek és remek színésznek bizonyult: hangja erőteljes és kifejező, Elektra monomániás gyászát meg furtonfurt felszínre bukkanó, többszörösen incesztuózus szexualitását plasztikusan, a rendezői koncepcióba tökéletesen illeszkedve ábrázolta. A talán legnagyobb érdeklődéssel figyelt Agnes Baltsa mezzoszopránja már bizonnyal nem tündököl oly kikezdhetetlen tisztasággal, mint karrierje delelőjén, ám a férjgyilkos királyné rövid szólamában életfogytig emlékezetes alakítással szolgált. A görög díva asszonyi kisugárzásának és az előzékeny rendezői gesztusoknak hála, Klytaemnestrát ezúttal nem pusztán a szokott öregedő hisztérikának láthattuk, hanem egyúttal vonzó fejedelmi nőnek is, amint az Léda leányáról és Szép Heléna féltestvéréről amúgy okkal feltételezhető is. A nagynevű vendégek mellett az egyszerű női örömökre reménytelenül vágyakozó Chrysothemist hazai erő adta: Bátori Éva méltó partner volt, játéka a szívszorító esettséget és a szabadulni vágyást egyként pazarul kifejezte. Ugyancsak dicsérettel kell szólni Perencz Béláról, aki kiválóan kamatoztatta hősbaritonját Orestes szerepében, s a karaktertenorként immár többszörösen bizonyított Gulyás Dénesről, a fürdőköpenyes vérnősző barom, Aegisthus alakítójáról. Hogy az előadás szerencsés csillagzat alatt fogant, mi sem bizonyította jobban, mint a zenekar példás teljesítménye. Kovács János pálcája alatt az oly sokszor korholt együttes közel hibátlanul végezte el a minden ízében rafinált partitúra megszólaltatását, s ha a hangzásban akadt is még kifogásolnivaló, az összjáték fegyelme bátran jeles rendűnek minősíthető.
A sorstragédia ezúttal annak rendje és módja szerint megelevenedett az Operaház színpadán, s a közönség végül kifáradva, de lelkesen és megrendülten távozott a nézőtérről. Megannyi reményt keltő, új érzés a dühödt unalom, a kesernyés szájíz, a rezignált csalódottság premierjei után. Hozzá tudnánk szokni.
Magyar Állami Operaház, november 24.
