Zene

Hogy mi történik itt, "elöl", mi folyik az úgynevezett művészettörténeti vagy művészettörténészi közmegegyezés esztrádszínpadán, ahol érvényesítődnek, máskor érvényüket vesztik munkák, életművek, nos, azt nagyjából tudjuk. Tudjuk, mert a szemünk előtt folyik a dolog, tudjuk, mert mi magunk is részesei vagyunk valamilyen szinten a szcénának, mert nekünk is megvannak a szándékaink: akarunk mi is valamit, legalább már annyit, hogy a megegyezés a szájunk íze szerint való legyen.

A Kispál és a Borz alapítója, a Kiscsillag frontembere, a Csík zenekar kísérleti projektjeinek ötletadója és résztvevője, a kortárs magyar költészet zenés népszerűsítője, valamint egy saját fesztivál, a Fishing on Orfű gazdája. Hétfő óta Kossuth-díjas. Lovasi Andrással a díj átvétele előtti éjszakán egy pesti kiskocsmában beszélgettünk.

Hol vagyunk? Egyfelől az animék kedvenc tartózkodási helyén, egy szépen táguló alternatív univerzumban, másfelől mélyen Mamoru Oshii életművében. Előbbi arról ismerszik meg, hogy az aggodalmárok minden fenyegető jövőképe és népszerű öszszeesküvés-elmélete valóra vált; országok helyett rivális nagyvállalatok háborúzgatnak egymással, a pilótafülkékben örök fiatalságra programozott koravén kamaszok kezelik a kormányt, földet érve pedig életük hiábavalóságáról morfondíroznak.

Nincs mese, a walesi és görög felmenőkkel rendelkező, 1985-ben, Walesben született zongorista-dalszerző-énekesnő, Marina Diamandis, azaz - ahogy zenekarnévbe csomagolta magát - a Marina & The Diamonds debütáló albuma a 2010-es esztendő egyik legnagyobb érdeklődéssel várt lemeze. Ez pedig nem kis teher - főleg úgy, hogy Marinát első hivatalos kislemezei és EP-i megjelenése óta hájpolja a brit zenei sajtó.

Az Anglia legféltettebb titkaként is emlegetett csapat koncertje kiváló folytatása volt a Trafó azon törekvéseinek, hogy időről időre a popkoncertek és a színházi előadások határterületein tevékenykedő együtteseket hívjanak meg és ismertessenek meg a budapesti közönséggel. Ennek minden bizonnyal legsikeresebb példája a Tiger Lillies vérburleszk előadása volt 2008-ban (majd 2009-ben), de a tíztagú, meglepően fiatal tagokból álló, főként klasszikus hangszereléssel (zongora, ütős, gitáros-énekes, négytagú vonós- és háromtagú fúvósszekció) operáló Irrepressibles sem adta idén alább, s újfent bebizonyította, hogy Greenaway és Vivienne Westwood hazája még mindig tud újat mutatni, ha kortárs rokokóról és progresszív popkultúráról van szó: a színpadon posztbarokk jelmezekben, ritmusra hajlongó-darvadozó zenekart rendkívül professzionális fényjáték kísérte, a frontember-énekes-zeneszerző Jamie McDermot Antony Hegartyt idéző, pontosabban az ő szentimentális túlhajtottságát gyönyörűen tiszta tremolókkal súlyosbító hangja pedig semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy valóban a műfaj legjobbjai között a helye.

című előadása párkapcsolatainkról akar szólni, a se vele, se nélküle cirkuszokról és a felgyorsult információáramlásnak köszönhetően kiüresedett viszonyainkról. Mindezt sokféleképpen kívánja a nézőkkel megértetni - túl sokféleképpen is ahhoz, hogy ne fáradjunk bele.

A komoly operák - vagyis az opera seriák - reneszánszával kerültek újra a reflektorfénybe olyan szerzők, mint Graun, Hasse vagy Johann Christian Bach, a nagy Bach legfiatalabb fia. A kis Bach a Wohltemperiertes Klavier-kötetből tanulta meg a billentyűs hangszerek alapfogásait, és tizennégy volt, amikor követte nálánál - bátran kijelenthető - valamicskével tehetségesebb bátyját, Carl Philippe Emmanuelt Berlinbe, Nagy Frigyes udvarába.

Pietro Germi pályája az olasz neorealizmussal indult - nem volt iskolateremtő, nem találta ki, nem forradalmasította, de ott volt mindig, ahol kellett, ott minden kilométerkőnél, és amikor eljött az ideje, cipelt egy nagy koszorút is a temetésére. A széles körű elismertséget az irály egyik emblematikussá emelkedő darabja, a Szicíliai vérbosszú (In nome della legge) hozta meg neki, 1949-ben.

A világ legnépszerűbb stratégiai társasjátékának, a Catannak túl azon, hogy a lehető legváltozatosabb és megunhatatlan, van egy pár hibája is. Ha birtokolni szeretnénk a játékcsalád minden darabját, kiegészítőkkel, ráépülő más játékokkal együtt, az nagyjából egy családi wellnesshétvégét fedező összeggel könnyíti meg a pénztárcánkat, ráadásul egy asztalhoz kell rendelni hozzá legalább három embert, amely mennyiség bizonyos háztartásokban már kimeríti a tömeg fogalmát.

Vajon milyen zenét játszhat egy ausztrál rockzenekar? Nagyon jól tippelt az, aki elsőre rögtön az AC/DC-t kezdte emlegetni, hiszen a fiatal ausztrál srácokból álló zenekar, ahogy arra a koncert után egy nappal egy netes fórumozó figyelmesen rámutatott, ezen az estén eljátszotta még azokat az AC/DC-riffeket is, amelyeket a Young fivérek eddig elfelejtettek megírni. Ráadásul az Airbourne-ban is van testvérpár (egész pontosan a dobos Ryan és az énekes-gitáros Joel O'Keefe) - innentől kezdve az ausztrál srácok a büdös életben nem fogják magukról lemosni az AC/DC matricát.

A New Model Army sokak számára még mindig a nyolcvanas évek sajátos zamatú reliktuma - pedig ők köszönik szépen, élnek és virulnak, sőt módfelett energikus koncerteket adnak. Ráadásul mostanában kétévente kiadnak egy-egy masszív albumot is, s új dolgaik semmivel sem tűnnek gyengébbnek, mint az évtizedekkel ezelőtti sikerszámok. Azt meg igazán nem kell csodálni, hogy az NMA finoman szólva is megosztja a publikumot.

Aligha lehet másra, mint Archie Shepp hírnevére fogni a telt házat a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, de még úgy is szokatlan az érdeklődésnek ez a mértéke, ha figyelembe vesszük, hogy a hatvanas években felfutó, akkor modern, azóta örök érvényű dzsessz egyik utolsó óriásáról van szó. Shepp mindig is a free jazz határvidékein kalandozott, a stílusa erőteljes és belemenős, de semmiképpen sem nevezhető közönségzenének. Inkább az európai közönség kedvelte, ezért is telepedett le Párizsban, de még karrierje csúcsa felé haladva is kis klubokban lépett fel, néhány tucat lelkes rajongó előtt.

"Wenn das Geld im Kasten klingt, die Seele in den Himmel springt" - mondotta Johann Tetzel dominikánus szerzetes, s könnyű elképzelni, milyen pofát vágott hozzá. Bár a kora kilencvenes évek New Yorkja sokban nem hasonlítható a kora tizennegyedik századi Anhalthoz vagy Brandenburghoz, ám attól még Abel Ferrara ugyanabban utazott, mint a jelzett középkori kópé. Máig leghíresebb munkája, a Mocskos zsaru (1992) aligha más, mint celluloidra írt búcsúcédula. Menetjegy a menynyekbe egy mozi áráért.