Zene

A halott elbeszélő jó elbeszélő. William Holden két golyóval a hátában és eggyel a hasában sem vesztette el lélekjelenlétét, és elegáns kimértséggel ironizált saját, medencében lebegő holttestén (Sunset Boulevard), de a holt konferansziék sorában Kevin Spacey (Amerikai szépség) sem sokkal maradt el mögötte. Ennyi meglett-meglőtt férfiember után némi felüdülés egy 14 évesen meggyilkolt tinilánytól hallani rövid élete történetét. Susie Salmon néhány órával az első csókja előtt sétál bele a helyi (amerikai kisváros, hetvenes évek) sorozatgyilkos csapdájába, hogy a filmidő hátralévő részében fentről, még nem egészen a mennyek országából, hanem egy tétova lelkeknek fenntartott, szivárványos előmennyből figyelje családja és gyilkosa párhuzamos történetét.

Íme az örök élet és a gyors meggazdagodás Pécsett, hét pecsét alatt őrzött titka: a Társulat sikerén felbuzdulva újabb játékos vetélkedősorozatot indított a Magyar Televízió - nagyjában-egészében ugyanavval a stábbal. A szelleminek mondható vetélkedő bonyolult feladvány elé állítja a jelölteket: az győz, aki egységnyi idő (háromszor ötven perc) alatt legtöbbször ki tudja mondani a Pécs szót. A műsor készítői így kifejezetten szerencsésnek mondhatják magukat, hogy 2010-ben Európa kulturális fővárosa nem mondjuk Ököritófülpös, mert akkor kitörne a jelentkezők nyelve. Szörényi Levente szellemi hagyatékának gondozói (producer: Rosta Mária) mertek kicsik lenni: elkészült "a magyar Da Vinci-kód" - arra nyilván eztán sincs semmi esély, hogy Dan Brown írja meg "az amerikai Pécspécspécspécset".

Dőljünk hátra, kedves olvasók: ez a könyv a szerelemről szól. Meg a magányról, a felnőni nem tudó, gyökértelen lelkek elveszettségéről. És a művészetről. Harkányban vagyunk, a gyógyszálló egyik régi fürdőkabinjában, az éjszaka közepén: ide szökik be, megelőzvén a többi beteget, a regény főhőse, akiről barátai a következő tréfás apróhirdetést fogalmazták meg egy távoli házibuli közepén, hogy aztán a telefonba olvassák fel neki az eredményt: "Kiskeresetű, öregedő, idegbeteg agglegény - atyai ágon galíciai zsidó - súlyos gerincelmeszesedéssel és gyógyíthatatlan bőrbajjal feleségül venne régi katonatiszti családból származó, kivételesen jól kereső, fiatal, fiús, nimfácska típusú leányt. Válaszokat 'Vidékre is elmennék' jeligére." Hősünk éppen aktuális szerelmére vár, aki negyvennegyedik születésnapján vagy meglátogatja, vagy nem látogatja meg, s e feszült várakozással teli órák alatt úgy lepik el életének és szerelmének meghatározó emlékei, akár a forrón zubogó gyógyvíz a fürdőkádban; mire pedig a kabin katedrálüvegén beköszönnek a hajnal első sugarai, már egyben látja az életét, s valami keserű megbékéléssel veszi tudomásul a sorsát - melybe akár még a mániákusan hajszolt szerelem elvesztése is belefér. A karcsú kis kötet százharminc oldalán költői szépségű mondatokban, elképesztően szuggesztív képek, emléktöredékek és anekdoták során át tárul elénk ez az élet és ez a szerelem, melynek elbeszélése lehet, hogy kissé túlságosan is csapongó, töredékes, helyenként túl bőbeszédű, néha meg túlontúl szűkszavú, idővel mégis a bőrünk alá szivárog, s az olvasással töltött néhány óra hatása napokig, hetekig is képes eltartani.

Az a jó abban, hogy a filmművészet rajta tartja kezét a világ lüktető ütőerén, hogy mindig naprakész válaszokat kapunk a minket érő kihívásokra. Nem tudom, önök hogy vannak vele, de én szeretem a kihívásokat.

című operájának az 1989-es Bécsi Ünnepi Játékokon készült felvétele egészen különleges élmény. Nem tudok még egy előadásról, amelynek abszolút főszereplője a csak prózát mondó Szelim basa lenne, és a produkció mégis (hülyeséget beszélek: épp ezért) tökéletesen mozarti.

című operájából készített azonos című marionettbábos előadást a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház. Megosztott figyelmet igénylő, beavató jellegű, igen öszszetett előadás.

Szegény Mark Oliver Everettet (becenevén E) még az ág is húzza. Olyan, mint egy fán ülő ázott madár, aki bánatában énekel.

Emlékeznek önök Dave Hillre? (Noddy Holdert már nem is kérdezem.) Dave volt az a csávó, akinek a feje tetején egy vízszintes vonalban kezdődött a haja, ellenben a válláig ért, és emeletes talpú csizmában tolta a színpadon a The Slade színeiben a Gudbuy T'jane-t. Na, eltelt harmincöt év, és még én vagyok evvel így.

Hadd szögezzem le az elején azt a személyes véleményt, hogy a posztrock műfaj az emúlt pár év virágzása után - még ha inkább csupán underground virágzásról beszélünk is, hiszen az egyik jelentős zenekar, így a cikk alanya, a japán Mono sem játszik sehol tízezrek előtt - épp mostanában kezd hanyatlani a stílus merev kötöttségei és a megújulásra való képtelenség miatt. Borítékolhatóan itt is az fog történni, mint a többi, hirtelen felkapott zenei trenddel: azok a csapatok, amelyek képesek elrugaszkodni a már-már dogmatikussá váló stílusbeli megkötöttségektől, túlélik ezt a hanyatlást - ilyen lehet akár az előzenekar Pozvakowski, amely egyébként hangosan tiltakozik is, ha posztrocknak aposztrofálják, valljuk be, jogosan, hiszen igyekeznek elmozdulni egy kevésbé hallgatóbarát, zajosabb és experimentálisabb irányba -, akik pedig nem, azokért talán nem lesz akkora kár.

A Honfoglaló nevű online műveltségi és stratégiai játék vezetősége aligha találhatott volna szimpatikusabb marketingstratégiát népszerűségük feljebb tornászására, mint a Színházak csatáit. A mostantól egészen a POSZT-on rendezett döntőig tartó kieséses bajnokságon huszonhét pesti és vidéki színház stábja vetélkedik egymással - mindezt persze színpadon, nézők előtt, Scherer Péter játékvezetésével, elméletileg show-t kerekítve a játék köré.

Cecilia Bartoli legújabb lemeze a francia slágerlistán decemberben a hetedik helyen volt. Nem a klasszikus zenein, hanem azon, amin a Noir Desir lemeze is.

Az elmúlt évek széles körben elismert amerikai metálzenekarai nem azzal hívták fel magukra a figyelmet, hogy forradalmi újításokat prezentáltak volna lemezeiken. A már létező műfajokkal azonban jól sáfárkodtak: a Mastodon, a Baroness, a Krallice vagy a Wolves In The Throne Room a lehető legtermészetesebben nyúlt úgy a folkhoz, mint a progresszív, a stoner és a posztrockhoz, hogy sikeresen szétzilálhassák a hagyományos dalstruktúrákat, és távolabb tolják azoknak az alzsánereknek (sludge, groove és black metal) a határait, amelyekhez indulásuk körül a leginkább kötődtek.

Ha egy zenekarról folyamatosan más együttesek vagy előadók jutnak az eszünkbe, az még nem biztos, hogy baj, mint ahogy az olyan kifejezések, mint "egyéni" és "sajátos", sem mindig értelmezhetőek vagy köthetőek esztétikai minőséghez a popkulturális térben, így a könnyűzenében sem. Az angol Field Music például egyszerűen csak jó, sőt: nagyon jó - ráadásul mindezt már harmadszor állapíthatjuk meg az ambiciózus formációról, mely ez alkalommal egy húsz számot tartalmazó, CD-kontextusban is dupla albumnak számító hanganyaggal köszönt be az új év elején. És hogy miért a bevezető okoskodás?

Már Dennis Lehane, a Viharsziget című regény szerzője sem nagyon kérette magát, amikor meg kellett neveznie, mely műfajok előtt emelt kalapot, Martin Scorsese viszont komplett áriákban teregette ki filmtörténeti kapcsolati hálóját. Otto Preminger és Val Lewton, Jacques Tourneur, sőt még Roman Polanski neve is felhangzott, miután az lenne a meghökkentő, ha Leonardo DiCaprio nem Az aranykezű férfi fiatal Sinatrájának kabátját viselné, a szorosan mellette dohányzó Mark Ruffalo pedig nem a Robert Mitchum-érdemrend polgári fokozatának kitüntetettjeként feszítene a fedélzeten.