Aligha lehet másra, mint Archie Shepp hírnevére fogni a telt házat a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, de még úgy is szokatlan az érdeklődésnek ez a mértéke, ha figyelembe vesszük, hogy a hatvanas években felfutó, akkor modern, azóta örök érvényű dzsessz egyik utolsó óriásáról van szó. Shepp mindig is a free jazz határvidékein kalandozott, a stílusa erőteljes és belemenős, de semmiképpen sem nevezhető közönségzenének. Inkább az európai közönség kedvelte, ezért is telepedett le Párizsban, de még karrierje csúcsa felé haladva is kis klubokban lépett fel, néhány tucat lelkes rajongó előtt.
Archie Shepp régóta használ afrikai motívumokat a zenéjében, és ennek a koncepciónak a jegyében állt össze a mostani koncert programja is. Az első részben az udon (arab lanton) játszó tunéziai Anouar Brahem lépett föl sajátos összeállítású kvartettjével: basszusklarinét, basszusgitár, derbuka/bendir. Minimalista kontemplatív zenéjükben sok volt a finom részlet, a leheletnyi ötlet, szépen, átgondoltan épültek föl a darabok, felfénylett egy-egy szokatlan párosítású duett, és a zenészek szinte versengtek a kölcsönös előzékenységben. De ez a visszafogott, a zenekarvezető bánatos, mégis vonzóan érces dünnyögésével hitelesített zenei világ inkább valami meghittebb helyszínre illett volna: kicsit sokan voltunk a nagyteremben a befelé forduláshoz. A program tunéziai zenét ígért, de a dallamok többnyire európaiasan lekerekítettek voltak, nélkülözték az elhúzódó feszültség felzaklató pillanatait - mintha az észak-afrikai zenei világnak a gyarmattartók ízléséhez igazított és könnyített változata szolgált volna a szerzemények kiinduló pontjaként.
Archie Shepp sok más nyugati dzsesszzenész nyomában járva 2000 körül fedezte föl magának a gnaua transzzenét, amelyből egy hónapja már kapott egy adagot a budapesti közönség Mahmoud Gania és zenekara jóvoltából (lásd: "Csak játszunk és játszunk", Magyar Narancs, 2010. február 11.). Évek óta fellép és közös felvételeket is készít Abdellah El Gourd tangeri együttesével, a Dar Gnawával.
A koncert második részében Shepp saját kvartettje kezdett: két lendületes szvingalapú darabbal indítottak. A 73 éves szaxofonos offenzív, szinte dühödt stílusán a közönség legnagyobb megelégedésére semmit sem koptatott az idő, és kíváncsian vártuk, hogyan úszik majd át ez az erőteljes és szabad hangzásvilág a gnaua zene fojtottabb, monoton feszültségébe. Archie Shepp az amerikai feketék és a marokkói gnauák történetének párhuzamosságát ecsetelte néhány szóban, majd a színpad előterébe kérte Steve McCraven dobost, aki egy puritán, de annál lendületesebb combcsapkodós-dudorászós ősi rabszolgazenei motívummal hangolta át a hallgatóságot a koncert folytatására, amikor immár a Dar Gnawa jelenléte határozta volna meg a hangulatot, rabszolga-ivadékok kétféle kultúrájának a találkozását.
Ennek a zenei alapnak az ereje azonban rögtön megfogyatkozott, mihelyt Shepp ráimprózott a krakebek fémes csattogására. A kibillent egyensúlyt a marokkói zenészek látványosan ruganyos táncmozdulatai voltak hivatottak helyrelendíteni, de ez nem bizonyult elegendőnek a zenei összeolvadáshoz. 'si viseletükben afféle látványelemként szerénykedtek a dzsesszkvartett mellett, és leginkább még akkor érvényesült a zenéjük, amikor Shepp a végsőkig visszafogottan játszott alájuk - nem is tenor-, hanem szopránszaxofonon. Ráadásul még az énekhangja is változatlanul erőteljes és érzéki, így aztán a zenei korlátok ledőlése, a kultúrák egymásba fonódása helyett inkább a felszabadultság erejét érzékeltük, amint győzelmet arat az ősi hagyományok kötöttsége fölött. Sajnálhattuk, hogy a Dar Gnawa kitűnő zenészei alig juthattak szóhoz, de azt még inkább, hogy nem igazán sikeres kísérlete következtében a reméltnél kevesebbet kaptunk magából Archie Sheppből.
Művészetek Palotája, március 4.
