K. utolsó története
Egotrip
K.-nak persze nincs utolsó története, hiszen az emlékezés zegzugaiból mindig előbukkan valami mesélnivaló. Nem is beszélve arról, hogy nap mint nap történik ez-az, amit ugyancsak el lehetne mesélni. De azért K. egyre gyakrabban érezte, a történet kiválasztása mind több fejtörést igényel. Sokszor elfogta a rémület: nem lehet, hogy ezt a sztorit már megírta, meg is jelent? Megesett, hogy belevágott egy történetbe, amelyet fontosnak, a közre tartozónak vélt. Aztán leírt egy mondatot, amely gyanúsan ismerősnek tetszett. Nem, nem mástól orozta el. Csak bele kellett kotornia a régi írásaiba: tíz évvel korábban szóról szóra ezt a mondatot írta le, bár akkor a történet egy hoszszabb írás része volt. A K. történetei sok elismerést kapott, Pór Péter olyan önéletírók műveivel említette egy lapon, hogy K.-nak elszorult a torka a megtiszteltetéstől meg az utolérhetetlen szerzők iránt érzett tisztelettől. Mégis, kezdettől fogva bírálatok is érték: mire ez a K., kérdezték sokan, miért ír harmadik személyben, holott nyilvánvaló, hogy önmagáról ír. Előfordult, hogy egy-egy történet szétfeszítette a sorozat terjedelmi korlátait. K. meglepetten tapasztalta, ha első személyben írja meg ugyanazt, nem elég a ragozást megváltoztatnia, sokszor át kell formálnia a mondat struktúráját, ki kell cserélnie az igéket, a jelzőket. Bár korábban nem adott igazat a bírálóinak, egyszerre úgy érezte, a harmadik személy használata kiürült, modorossá vált. Különben is: idestova három éve jelennek meg a K. történetei, számuk a félszáz közelében jár, mindent be kell fejezni egyszer. Jó lenne persze valamilyen frappáns történettel búcsúzni... de hát mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki. Egyébként nem a laptól és nem az olvasóktól búcsúzom, mondta magának K., csupáncsak K.-tól.
