Lemez

Philippe Jaroussky: La Dolce Fiamma

  • - kolozsil -
  • 2010. március 11.

Zene

A komoly operák - vagyis az opera seriák - reneszánszával kerültek újra a reflektorfénybe olyan szerzők, mint Graun, Hasse vagy Johann Christian Bach, a nagy Bach legfiatalabb fia. A kis Bach a Wohltemperiertes Klavier-kötetből tanulta meg a billentyűs hangszerek alapfogásait, és tizennégy volt, amikor követte nálánál - bátran kijelenthető - valamicskével tehetségesebb bátyját, Carl Philippe Emmanuelt Berlinbe, Nagy Frigyes udvarába.

Itt tanulta ki az említettek segedelmével a többnyire hõsök - lettek légyen ókoriak vagy a lovagvilág hõsei - tetteit elbeszélõ opera seria műfaját, és lett a korabeli opera sztárszerzõje, aki városról városra járván is gyarapította hírnevét. Áriáit neves elõadók énekelték, a legfelkapottabb kasztrátók, vagyis herélt énekesek, így például az a Manzuoli, aki a fiatal Mozart Ascianóját is alakította, és Guadagni, aki Gluck híres művében Orfeo volt. Nekik, e neves énekeseknek kíván emléket állítani a tavalyi tavaszi fesztiválon nagy sikerű koncertet adó Philippe Jaroussky.

A legutóbb egy másik neves kasztrátó, Carestini elõtt tisztelgõ énekes futamai könnyedek, az áriák egy cseppet sem unalmasak, fordulatosak; Jaroussky nem véletlenül a legnagyobb kontratenor sztár: programjai érdekesek, hangja egyre magabiztosabb. A Temistocle-részletben tűnik fel igazán, hogy a kísérõ együttes játéka is milyen színgazdag, változatos (a Jérémie Rhorer vezette Le Cercle de L'Harmonie a tavalyi soproni régi zenei napokon adott emlékezetes Haydn-koncertet). A Bach fiú e lemez után már nem csak concertók szerzõjeként maradhat meg emlékezetünkben, kilép Mozart árnyékából (hiszen a zenetörténeti emlékezet még mindig csak úgy tartja számon, mint a kapcsot Bach és Mozart között), bár a szövegeket olvasva lehetnek továbbra is erõs kétségeink, érdemes-e a rendkívül statikus, az énekeseket szolgáló opera seriákat színpadra állítani.

Virgin/EMI, 2010

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

A krétafelkelés

Valaki feljelentette Michal M.-et – az eset nem nálunk, hanem a távoli és egzotikus Szlovákiában történt. Nálunk ilyesmi nem fordulhat elő.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van. Az ő kegyei éltetik, ő mozgatja a vezető személyi állomány tagjait, mint sakktáblán szokás a bábukat.